Világ, 1921. május (12. évfolyam, 94-115. szám)

1921-05-08 / 99. szám

Vasárnap Sigray svájci küü­ttetése és a fonta­gassei milliók Batthyány gróf nyirt Levele a miniszterelnökhöz (A Világ tudósítójától.) Gróf Batthyány Tivadar levelet intézett gróf Bethlen István miniszterelnök­höz, amelyben az előző kormányok zárszámadásai­nak a legnagyobb nyilvánosság előtt történő letár­­gyalását kiváltja és sürgeti. A kormánytervek sze­rint a zárszámadásokban a Károlyi—Berinkey­­kormányok, a proletárdiktatúra, az arad—szegedi kormány, valamint az utána következett kormányok utalványozása és vagyonkezelése el vannak külö­nítve ugyan, de nem részletes tételekben, hanem egyszerű, kimutatásban kerülnek a nemzetgyűlés elé. Batthyány Tivadar ezzel szemben azt kívánja, hogy a számadások a legnagyobb részletességgel tüntessék fel a megtörtént kiadásokat és követeli, hogy az ő belügyminisztersége idején történt ki­adások, még a rendelkezési alapból történt utalvá­nyozások is­, az eredeti feljegyzéseknek megfelelően, minden kihagyás nélkül, hozassanak nyilvános­ságra. Kívánságának indokolására elmondja, hogy csak egészen pontos és minden tételt felölelő ki­mutatás adhatja, hű képet a gazdálkodásnak és rá­mutat olyan esetekre, amelyek bizonyíthatják, hogy hézagos kimutatások mennyire megtéveszthetik a közvéleményt is. Si­k­i­leöd Batthyány levelében utal arra, hogy az általá­nos kimutatásba összevont vagyonkezelés alapján sem, őt, sem más minisztert nem lehet felelősségre­­vonni, mert ez csak arra alkalmas, hogy „a köz­véleményben még sűrűbb köd vegye körül az üldö­zésre kiszemelt egyes volt minisztereket.“ Törvényes felelősség alapjául szolgáló számadásban a részle­tezést úgy kell nyújtani, ahogyan az eredeti föl­jegyzések történtek. Enélkül épp a legjellegzetesebb tételeket hagyhatja ki tudatosan, vagy öntudatlanul az összefoglalás. — Ez a rendszer, — mondja Batthyány,— a szám­adástételt a politika szolgálatába állítaná. Példát hozhatok fel erre Nagyméltóságodnak Friedrich István anafiyméltóságának miniszterelnöksége ide­jéből, aki nem összevonva, hanem részletezve té­tette közre Fehéri Arm­and által „A vesztegető for­radalom" című kiadványban a Károlyi—Berinkey­­kormányok és a proletárdiktatúra részéről a „ren­delkezési és sajt­óalapok"-ból történt utalványozá­sokat. Ez a kiadvány azonban ellenőrzés és szám­­adástétel szempontjából abszolúte nem bir érték­kel, mert a hűsége iránt alapos kétséget támaszt azzal, hogy egyes fontos tételek a részletezésből kimaradtak. Értékes és fontos misszió ... f~ — Előttem például rögtön feltűnt, hogy abban nem szerepel gróf Sigray Antal nemzetgyűlési kép­viselő és nyugatmagyarországi főkormánybiztos úr rendkívül értékes és fontos missziója, aki ugyanis ISIS november elején felajánlotta szolgálatait gróf Károlyi Mihály akkori miniszterelnöknek. Kapott is diplomáciai megbízatást Svájcba. Megbízása díja­zott volt és tudomásom szerint azt gróf Sigray frank-valutában vette föl. Mindazonáltal ezt a poli­tikailag és pénzügyileg jelentős kiadástételt a ren­delkezési alapnak részletes számadásaiban hiába keresem. A megbízás, melynek fontosságát készség­gel emelem ki, valamint az elszámolandó előlegek utalványozása kétségtelenül megtörtént, sőt gróf Sigraynak Károlyi Mihály kívánságára, •— igen he­lyesen.. — meg lett engedve, hogy az akkor már­­ fennállott miniszteri tilalom dacára, családi éksze­reit magával vihesse. Erre azért volt szükség, hogy a gróf neje ő méltóságát is magával vivén Svájcba, ott a magyar államot, és az akkori népköztársasági Károlyi-kormányt méltóan reprezentálhassa. — Gróf Sigray svájci diplomáciai kiküldeté­séről az említett kiadványban egy szónyi említést sem találok, ellenben a Kéri Pál-féle svájci diplo­máciai kiküldetéssel teljes tíz oldalon foglalkozik. Eát az egy eset is igazolja, hogy számadást össze­vonni, avagy részletezésből egyes tételeket ki­hagyni nem lehet anélkül, hogy a számadás hűsé­gében a bizalom meg ne rendüljön. 140 millió Elmondja Batthyány, hogy 1919. április utolsó napjainak egyikén felkereste őt Bécsben Hajós Jenő követség­ titkár, aki elmondotta, hogy a két bécsi magyar bolsevista követ a követségen sok milliót rejteget, amelynek segítségével gyorsítani akarják a tanácsköztársaságnak Bécsben való ki­kiáltását. Hajós és társai tervük kivitelét Batthyánynak, mint tekintélyes magyar államfér­­fiunak hozzájárulásától tették függővé. Batthyány előbb a bécsi entente-i missziókat kérte föl, hogy vállalják a milliók őrzését, de ríz­kor azok a bécsi magyar bolsevista követség exterritoriális jogaira hivatkozva, közreműködésüket megtagadták, vál­lalta a felelősséget. — Ha jól emlékszem, — folytatja Batthyány. — 1919. má­jus 2-ikán a délutáni órákban hozta tu­domásomra Hajós, hogy a milliók megmentése si­került. A következő napon délelőtt gróf Sigray Antal fölkérésére megjelentem nála a Grand Ho­telben lévő lakásán. Többen voltak ott a házi­úron, gróf Sigrayn kivül, akik közül őrgróf Pal­­lavicini Györgyre, Semrecsányi György­­és Hajós Jenő urakra határozottan emlékszem. Itt szinte bizottságszerűleg konstatálták az urak a száznegy­­venmillió értékű magyar állami pénz megmenté­sét és biztonságba helyezését A milliók elhelye­zése iránt tüzetesebben nem kutattam, mert a pén­z megőrzésében és kezelésében amúgy sem vehettem volna részt, minthogy akkor már Pozsony megyébe készültem. Azt, hogy mi történt az erkölcsi fele­lősségem teljes latbavetésével megmentett mil­liókkal, nem tudom. Pedig a megmentésében vál­lalt szerepemnél fogva jogom van a legmesszebb­menő tájékozásra! Olvastam arról is, hogy bizott­ságok foglalkoztak a kényes kérdéssel. Azt igazán nem tudom megérteni, hogy mikor és hogyan vál­tak a milliók „kényes kérdéssé" ? Egyet tudok csak, hogy amidőn én vállaltam ez ügyben az er­kölcsi felelősséget, akkor úgy képzeltem a megol­dást, hogy az egész összeg a mentési költségek levonásával a jogos tulajdonos magyar állam részére az első hazafias ír magyar kormány kezébe lesz leteendő. Követelhetem tehát és követelem is, hogy részletes tájékozást kapjon a nemzetgyűlés és a nagyközönség, de én is, arra hivatott állami szervek felülvizsgálata alapján: átadatott-e a sok milliók, az állampénztárnak és ha nem így történt volna, okmányszerű­ számadásokkal igazolni kérem, hogy az állam tulajdonát képezett milliókból mennyi, részletesen kimutatva, milyen célokra, ki­nek felhatalmazása és kinek utalványozása alapján költtelek­ el? 20.000 rubel most az ára Dosztojevszkij vagy Tolsztoj egy regényé­nek Moszkvában, még­pedig nem amatőr kiadásban, ha­nem rossz papírra nyomott, rosszul fűzött példányok­ban, amelyek már szakadozottak , néha hiányosak is a sok használattól, A rubel fokozatos elértéktele­nedése az egyik oka a könyvárak nagy emelkedésé­nek, a másik ok pedig az, hog­y a könyvkiadás három év óta szinte teljesen megszűnt Oroszországban és néhány hónap óta már propaganda-röpiratok sem je­lennek meg a nagy papírhiány következtében. A pa­pírügyek politikai megbízottja elrendelte azt is, hogy újságokat árusítani többé nem szabad, hanem a szov­jet kormány lapjait kiragasztják Moszkva utcáin és az utcán olvassák el a csoportokba verődött emberek a nap eseményeit, abban a szűk és tendenciózus össze­foglalásban, ahogy azt feltálalják a szovjet újságírói. Falra ragasztott újságokat nyáron sem kellemes ol­vasni és még kellemetlenebb lesz télen, azonban így csak 3—AOOO példányt kell nyomatni a lapokból és ez nagy papírmegtakarítást jelent. A szovjet kormány most újból megengedte az or­vosoknak a magánpraxis folytatását. Orvosok 10.000 rubelt, tanárok 25.000 rubelt kérnek, ha hozzájuk jön a beteg és a dupláját akkor, ha lakásukon keresik föl a beteget. Ezek szép számok, de a betegek vigaszául szolgál az, hogy legalább orvosságra nem kell sokat kötteniök, mert orvosságok még mindig nincsenek Moszkvában. Azonkívül egyre ritkább lesz a szappan, amelyet most már vékony tablettákban árulnak. Ez magyarázza meg, hogy egy puha gallér mosásáért 600 rubelt kell fizetni, a kemény gallérért 2000 rubelt, mert a keményítő még ritkább portéka. És annak, aki Nyugateurópából jön, még a 2000 rubelért kikeményí­­tett gallér is nagyon puhának tűnik föl. A kereskede­lemnek adott nagyobb mozgásszabadság óta valuta­­kurzusok kezdenek kialakulni a moszkvai zugtőzsdén. Száz német márkáért 18.000 szovjet rubelt adnak, egy tízrubetes aranyért 90.000 rubelnyi szovjet bankjegyet. A néhány hét előtt lejátszódott forradalmi moz­galmak óta az összes színházjegyeket a kaszárnyák­ban a gyárakban osztják föl ingyen és így akarnak javítani a munkások és a katonák hangulatán. Kato­nákon és munkásokon kívül tehát irtás nem igen jut színházba. Egyébként a híres művészek és a híres mű­vésznők most már jóformán csak a klubokban lépnek föl, azokon a kabaré-előadásokon, amelyeket itt a klubtagok részére, a szovjet­ bürokráciának rendeznek. Az angol alsóházban olyan aktus játszódott le a minap, amelynek nincsen politikai jelentősége, de azért olyan érdeklődést kel­tett és olyan formaságok között történt, mintha dön­tően befolyásolná az angol politika menetét. Egy olyan méltóságot kellett betölteni, amelynek viselője az angol szokásjog szerint egy fizetést kap és egy rangot visel a miniszterelnökké­, sőt néhány olyan kiválóságot is érez, amely nem jár ki a miniszter­­elnöknek: így például kocsin hajtathat a király elé, ahová a minisztereknek gyalog kell járulni. A speaker­­ről van szó, az alsóház elnökéről. Ezt a tisztet Mister Lowther töltötte be tizenhat éven át és most átadta Mister Whitley-nek. A régi elnök hosszabb beszédben búcsúzott el az alsóház tagjaitól és ezt a beszédet annál nagyobb figyelemmel hallgatták meg, mert idáig az alsóház régi tagjainak nagy része sem hal­lotta még beszélni az állásától megvált elnököt. Hi­szen az alsóház elnökének hallgatnia kell, nem pedig véleményt mondani. Mister Lowther célzást is tett erre és elmondotta, hogy a hallgatás nem esett ne­hezére, mert vérében van, hiszen nagyapja éppen ötven esztendőn át volt az alsóház tagja, 1816-tól 1866-ig, anélkül, hogy akár csak egyetlen alkalom­mal is felszólalt volna a fél évszázad alatt. A beszéd után Lowther megállott az elnöki emelvény alatt és egyenként búcsúzott el kézfogással az alsóház tagjai­tól, majd pedig az alsóház tisztviselőire és a terem­­őrökre került a kézfogás sora. . Azután távozott i­s Lowther, fején a mindenfelé ismert cilinderrel, és elfoglalta helyét az új speaker. Az angol hagyomá­nyokkal szakítást jelent Mister Whitley elnökké vá­lasztása. Idáig ugyanis mindig a gentry köréből ke­rült ki az alsóház elnöke, valamilyen régi földbirtokos­­családból, most pedig egy gyapjúfonógitá­r tulajdonosa került a régi tradícióktól övezett elnöki székbe. Mister Whitleynek egyébként az a legjobb kvalitása, ami elődjéé volt. Politikailag színtelen, jómodorú, nyugodt temperamentumú ember és olyan idegei vannak, amelyek bírják a tisztséggel összekötött fel­adatot, a beszédek áradatának meghallgatását. Érde­kes különben, hogy Lowther-t még a konzervatív párt ültette az elnöki székbe és Lowther mégis speaker maradt a liberális párt kormányzásának év­tizede alatt. Most pedig Whitley lett az alsóház el­nökévé, aki a független liberálisokhoz tartozik, tehát a liberális párt ellenzéki csoportjához, akkor, amikor a konzervatív képviselők az alsóház többségét tennék a liberális pártnak velük szövetséges része nélkül is, Einstein tanárt megválasztották a londoni Roiyal Society külső tagjává. News­ York képviselőtestülete másod­­szor is foglalkozott Einstein díszpolgárrá választá­sával, és ezúttal Einstein megkapta a szükséges többséget. Roland William Boyden fogja képviselni Amerikát a jóvátételi­ bizottságban, ahol az Egyesült­ Államok most több mint egy éven át nem képviseltette magát. Ez az első jó hír hosszú idők óta Amerika béke­politikájáról. Boyden vett részt, mint amerikai delegátus a brüsszeli pénz­ügyi konferencián, azzal a megbízással, hogy­­ hallgassa meg, amit a többi ország kiküldöttei mon­danak. Boyden csakugyan hallgatott, szorgalmasan, hidegen, mozdulatlan arccal, úgy, ahogy csak angol­szász emberek tudnak hallgatni. Azután hosszú unszolásra felszólalt, mint magánember és kifej­tette, hogy az amerikai üzletemberek addig nem fognak segíteni Európán, amíg itt különbséget tesz­nek győztes és legyőzött országok közt, és amíg Európa atmoszféráját újabb háborúk veszélye teszi fü­lledté. Majd pedig legjobb eszközül Amerika bizalmának visszaszerzésére az­­ Európai Egye­sült­ Államok megalakítását ajánlotta Boyden, mint magánember. VILÁG 1921. május 1. ) Gyűjtenek ... (A Világ tudósítójától.) Ez is hozzátartozik a mai világ történetéhez és muszáj megemlékezni róla. Egy kereskedő mesélte el az egészet, úgy írom le, ahogy tőle hallottam. A kereskedőnek azért jutott az eszébe, mert azt mondja: ez az egyetlen, ami az utolsó két esztendő forgatagából megmaradt és ma is változatlanul megvan. A közönség vásárló kedve el­tűnt az üzletekből, azaz jobban mondva, a közönség­­is eltűnt, csak az nem tűnt el, amiről lent szó lesz. Vagyis a gyűjtés. Gyűjtenek. Bélyeget, képeslevelező­­lapot, autograr­mot, préselt virágot, képet, könyvet, műtárgyakat, kinek-kinek mire van gusztusa. Azok például, akikről ez a kereskedő mesél,­úgy­nevezett jótékony célra gyűjtenek. Rendesen nem ma­guknak, hanem szegény, szenvedő embertársaiknak, tiszta önfeláldozásból. Reggeltől­ estig szaladgálnak ezek a jószivü gyűjtők, sőt olyan is van közöttük, aki nem szaladgál, hanem kocsin vagy automobilon érkezik. Csupa jószivü ember. Nem tudják elviselni, hogy gond, bánat, nélkülözés és szegénység is van ezen a világon. Álmatlan éjszakáik vannak és fan­­tasztikus terveik vannak. Minden nap akad egy-két új ötlet, amellyel bekopogtatnak a boltba, a bankba, a cégekhez és vállalatokhoz, sőt magánlakásokba is, már ahol a jómód lakik és adakozó lelkeket sejtenek. Koncert, újság, könyv és kép — Soha életemben nem jutam hangversenyre,­­­­kezdi el az Andrássy-úti ékszerkereskedő. — őszin­tén bevallom, nem vagyok.­zenebarát. A múlt hónapo­k­ball mégis kénytelen voltam hangversenyjegyeket­­ venni. Bejött hozzám a Boltba két úr és katonás han­gon figyelmembe ajánlották a Menekülteket Védő Szövetség matiné-hangversenyét. — Próbáltam védekezni, hogy nem érek rá, nem szeretem a muzsikát, de ha ráérnék is, vagy ha sze­retném is, akkor se mennék el, nagyon nagyot hal­lok. Nem használt semmit. A két úr rámparancsolt: — „Akár elmegy, akár nem, a jegyet meg mu­száj venni." Meg is vettem száz koronáért. Még most is itt van. Mint ahogy itt van még három koncert­jegy, amit másnap hoztak b­e hozzám: kézdiszent­léleki Jákó Margit hangversenyére. Ezek nem eléged­tek meg azzal, hogy egy jegyet vásároljak, minden­áron hatot akartak rámerőszakolni. — Magános, nőtlen ember vagyok, senkim a vi­lágon, — mentegetőztem, — mit csináljak egyszerre hat jeggyel? . . . — „Az nem baj“, válaszolták. „Ilyen nagy bolt, ennyi arany, ezüst, meg drágakő a boltban . . . hat jegyet kell venni! . . .“ — Mégis kiegyeztünk háromban. Darabja száz korona . . . Aztán elmesélte ez a kereskedő, hogy 25 esz­tendő óta járatja egyetlen kedvenc, megszokott új­ságját. A kommü­n alatt, mikor megszüntették, nem vett más lapot a kezébe. Nem is bír más újságot ol­vasni. Erre az utolsó esztendőben éppen nyolc új­lapra kellett előfizetnie. Hangsúlyozta ezt a szót, hogy kellett. Kértem, hogy mondja el ezeknek az új­ságoknak a címeit, mire a hiteles előfizetési nyugták­kal állott elő. Tessék. Nem, nem soha. Remény. Hon­­szeretet. Igaz jövő. Munkás újság. Magyar Irredenta. — És van még keltő, aminek a nevét nem aka­rom elárulni­ — tette hozzá a kereskedő.­­— Csak az a szerencse, — folytatja, — hogy a Magyar Irredentán kívül egyetlenegy újságot

Next