Világ, 1922. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-14 / 11. szám

10 1922. január 14. VILÁG Lady Paget levelei (A Világ tudósítójától.) Lady Paget... A vi­lágháború szörnyű kavargásából szenten és tisztán magasodik ki ez az őszhajú angol nagyasszony, kire bizonyára nagyon sokan emlékeznek még Magyarországon és jó néhányan akadnak, akik­­nek sebét az ő áldott tenyerének simogatása gyó­­gyítgatta. Lady Paget 1915-ben az üszkübi anyai misszióskórház főnökasszonya volt és az ezerágyas lazaret berendezésének és fenntartásának költsé­geit nagyrészt egymaga teremtette elő. Lady Paget nem elégedett meg a jótékony emberszeretet plato­nizmusával, hanem regentsparki palotájának nagy­szerű kényelméből újrakerekedett a bizonytalan, szennyes és véres Balkán felé és mikor vérző em­bert látott maga előtt, nem kérdezte, hogy melyik zászlóért, milyen fantomokért adta oda a virágzó fiatalságát, hanem egy történelmien nagyszerű nő jóságával és türelmével kötözte a sebeket. Az üszkübi lazaret Lady Pagetról elsőnek a Világ emlékezett meg, amikor Halász Sándor százados nyilvános­ságra hozta szerbiai hadifogságának megindító él­ményeit. A lady a szerb menekülés alkalmával ott­maradt Üszkübben és továbbápolta a bevonuló bolgár csapatok sebesültjeit. Ez az asszony nem politizált, mikor a halál ellen kellett harcolni. A szerbiai harctéren vad kiütéses tífuszjárvány dü­höngött és a lady ennek a szörnyű rémnek akarta útját állni, közben azonban maga is megkapta ezt a minden betegségek között leggyilkosabb epidé­miát és csak hosszas szenvedés után állt ismét talpra. Még lábadozott, amikor már ismét ott­­termett a betegszobákban és heroikus jóságával és türelmével ez az asszony taposta el a kiütéses tí­fusz borzalmas kígyóját. Halász századosnak sike­rült Uszkübben maradnia a szerbek kivonulása után és beteg hadifoglyaink nagy része is ottma­radt a lady közbenjárására. Itt kezdődik a kis angol misszió barátsága a magyar századossal. Lady Paget két titkárával azonnal rendelkezésére bocsátotta magát a, magyar hadifogolygyűjtő-állo­­másnak, melynek Halász százados volt a szerve­zője. Albánia sziklái közül, Macedónia járatlan er­dein át vánszorogtak a lerongyolt, fantasztikusan elcsigázott magyar katonák Üszkük felé és a lady tiszta ágyneművel, ruhával, meleg étellel várta őket. Hónapokon keresztül minden hivatalos tá­mogatás nélkül, parancsnokságok, vezérkarok közreműködése hijján, egyedül ő támogatta ezt az akciót, amely a végső pusztulás széléről vezette vissza az életbe a felszabadult hadifoglyok ezreit. Mikor a Lady visszatért Angliába, vezércikk­ben foglalkozott a Világ ezzel a tüneményesen nagyszerű asszonnyal. Magyar hadifoglyai ugyanis, mikor úgy értesültek, hogy átutazik Budapesten, ki akartak menni a pályaudvarra és a gyűlölet viharzásának tetőfokán, 1916 márciusában, ünne­pelni akartak egy asszonyt, aki hivatalosan ellen­ségnek számított. Ez az ünneplés elmaradt, mert Mackensenék nem engedték át a nagyasszonyt Magyarországon és így Románián és Oroszorszá­gon keresztül kellett hazatérnie. Akkor így fejez­tük be cikkünket: „A szegény Európának a háború után sok tennivalója lesz. De ha kedves neki a maga jö­vendője, nem szabad megfeledkeznie a Lady Pagetekről és nem szabad elfelejtenie, hogy ha a maga civilizációját és kultúráját az ilyen katasz­trófáktól meg akarja menteni, akkor a Lady Pa­­geteknek módot kell adnia arra, hogy beleszól­hassanak a maguk hazája és így egész Európa sorsának az intézésébe.“ Lady Paget háza — Kőműtvesfalván Európa sorsát azonban nem a Lady Pagetek, hanem a Lloyd Georgeok és Clemenceauk irányí­tották a háború után. Lady Pagetből még az az emlék sem maradt meg számunkra, amelyet akkor állítottak az ő határtalan lelki nagyságának, ami­kor még a háború javában dühöngött. Kőmüves­­falván, mely név alatt a magyar szabadközüsség hetek alatt újjáteremtett egy háborútól eltaposott felvidéki községet, Lady Pagetnek szenteltek egy házat. „Lady Paget háza“, ez a felírás került a kis cottage homlokzatára. Kőmüvesfalva ma meg­szállott területen van, Csehszlovákiához tartozik és ott bizonyára senki sem emlékszik Lady Pa­­getre. Ez a megrendítő jelenség, mely a háború alatt mély és szimbolikus jelentőséget kapott, s a jobbakban táplálta egy emberibb jövő remény­ségét, összezsugorodott egy szinte privát jellegű levélváltássá, mely a Lady és Halász százados kö­zött még ma is folyik. Ezekből a levelekből még teljesebben bontakozik ki a nagyasszony szoborra váró alakja. A sok közül álljon itt néhány muta­tónak és egyúttal biztatónak is, hogy a győztes Angliában is élnek emberek, akiknek tiszta látását nem vakította el a mi megaláztatásunk és jósá­gukon nem csorbított a köröskörül orgiázó go­noszság. A bizalom és lojalitás kiterjesztett törvénye „Dear Captain Halász, írja, majd ha a dolgok egy kicsit rendbe jönnek, Mr. Grundy, Davies és in külön kirándulást teszünk Magyarországba, hogy meglátogassuk önöket Remélem, hogy a kö­­vetkező esztendőben az önök hazája sokkal jobb körülmények között lesz, mint most van.“ Lady Paget titkára írja a következőket: — Minél többet gondolok rá, annál érdeke­sebbnek tűnik fel, hogy olyan körülmények között, ahogy mi találkoztunk Uszkübben, mégis annyira megbíztunk egymásban. Külö­­­nos, hogy az élet kríziseiben összetalálkozha­tunk idegenekkel, sőt egy más rácéból valóval, akivel az ember sokkal mélyebb viszonyba kerül, mint legrégibb barátjával, így történt ez velünk­­ is. És habár hivatalosan ellenségek is voltunk, tel­jes bizalommal és megértéssel álltunk egymás mellett. Talán ez volt életemnek legszebb élménye. Gyakran beszéltem erről embereknek, akik nem voltak ott és akikre ez mélyebb hatást gyakorolt, mint bármi más. — Tudom jól, kedves barátom, hogy önök sokat szenvedtek azért, mert a szerencse a mi pár­tunkra állott, de elégtétel számunkra, hogy bátran és becsületesen cselekedtünk. Mert nem sok ember tudja megérteni a bizalomnak és lojalitásnak ezt a kiterjesztett törvényét. Nem fogja tehát önt se meglepni, hogy bennünket és természetesen Lady Pagetet nagyon erélyesen kritizálták és nagyon sokan mondták : „Úgy látszik, önök sokkal több barátságot éreztek az osztrákok és magyarok iránt, mint a szerbek iránt.“ Kérem, értesítsen sorsáról időnként, mert nagyon bántana, ha szem elől kel­lene tévesztenem önt. A legutóbbi néhány év alatt elvesztettem a legtöbbet, ami az életet kellemessé teszi és még sokkal szegényebbnek érezném a vilá­got, ha barátságunknak nem maradna meg, csak az emléke. Talán nem is kell több dokumentum Lady Paget és társainak jellemzésére. Csak az vegyít keserű itt az emberi jóságnak ebbe az üdítően tiszta italába, hogy a Lady Pagetek kora még min­dig nem érkezett el és előreláthatóan még sokáig nem fog elérkezni. Kőmüvesfalva kis háza árván­y és értelem nélkül áll a felvidéki hóban... A Világ nem színezte át meggyőződését. Ezért nem jelenhetett meg a bolsevista­ uralom négy hónapja alatt: most kilencedik hónapja a Világ az egyetlen napilap, amelynek nincs kolportázs-joga. Megtalálták Petőfi arcképét Milyen volt Petőfi arca, milyen volt a költő, akinek művészete halhatatlan marad a magyar líra egén, milyen volt Petőfi, születésének százéves fordulója alkalmából ezt a kérdést vetették fel a Petőfi­ Társaságban. A költőről két egykorú arckép maradt fenn : Orlay Soma és Barabás Miklós fest­ményei, ám a köztudatban Petőfi arca úgy él, ahogy azt Benczúr Gyula művészete megalkotta, hiszen a legismertebb az a Petőfi-arckép, amelyet Benczúr festett az Akadémia számára. Volt azonban Petőfiről fénykép is; a költőről 1847-ben egy barátja daguerotyp felvételt készített és ezt az arcképet, amely a leghívebben örökítette meg Petőfi arcvonásait, keresi, kutatja most a Pe­­tőfi-Társaság. Ez­ a Petőfi-arckép a költő halála után özvegyénél maradt és az ő révén jutott Jókai Mór birokába. Jókai az arcképet akkor, mikor a Petőfi-Múzeum gondolata a Petőfi-Társaság meg­alakulása után felvetődött, a Társaságnak adomá­nyozta, — ámde azóta Petőfinek az egyetlen fenn­maradt hiteles arcképe elveszett. A Petőfi-Társaság most nyomozást indított az arckép után, felkért mindenkit, hogy keressen-ku­­tasson, vájjon hol lehet az egyetlen fénykép, amely a nagy lírikust megörökíti. Egyelőre nincsen meg a fénykép, de — miként ma kiderült — pontos és hiteles másolat van róla, amely tökéletesen azonos az eredetivel, s amely teljes hűséggel adja vissza a huszonötéves költő arcát és alakját. 1889-ben, amikor Roskovits Ignác megbízást kapott Petőfi arcképének megfestésére, a Petőfi- Társaságtól elkérte a költő egyetlen fényképét. Roskovits ismert festményét ezután a fénykép után készítette. Pár hónapig volt a művésznél az arc­kép és ezalatt Szalay Károly, az ismert költő, fény­képmásolatot készített a daguerotyp­ről, amely ek­ként teljesen hiteles másodpéldánya az eredetinek. Ez a fénykép és a másolólemez ma is Szalay Ká­rolynál van, aki azt ma legnagyobb készséggel fel­ajánlotta a Petőfi­ Társaságnak. A huszonötéves Petőfi ezen a képen sovány, m­agashomlokú, beesett arcú, tüzes tekintetű fia­talember : egész alakja és egész egyénisége nem idealizálódik úgy vállas és merész külsejű férfiúvá, mint például Benczúr képén, vagy Huszár Adolf szobrán. Tökéletesen tünteti fel a kép Petőfi kes­keny ajkát, magas homlokát, mély és izzó szemeit, de látható nyomai vannak a képen azoknak a szenvedések is, amelyeket abban az időben Petőfi gyakori betegeskedése folytán tűrt. Hogy hová lett a kép, azt máig nem lehetett megállapítani. Roskovits Ignác visszaadta a Petőfi­ Társaságnak, amelytől a fénykép Benczúr Gyulá­hoz került, aki ugyancsak ezután a daguerotyp-kép után alkotta meg képét. Bizonyos, hogy Benczúr is visszaadta a fényképet, s most az a kérdés, hogy vájjon melyik festő kapta meg ezt az eredeti felvé­telt, hol őrizhetik most Petőfi egyetlen arcképét. Internált könyvek, amelyek emigrálnak (A Világ tudósítójától.) Két könyv. Az egyik 1919-ben készült a Pallas irodalmi részvénytársa­ságnál, a másik a proletárdiktatúra alatt kerül ki a nyomdából és a Táltos cégére alatt jelent volna meg. Mind a kettő már negyedik éve kész könyv, tökéletes, formában és tartalomban nemes munka, úgy, hogy méltán díszére válnának az irodalomnak és a könyvpiacnak. Hatvany Lajos írta a könyveket s minden bizonnyal ez lehet az oka, hogy a magyar közönséghez nem juthatnak el. Mert hozzáférhetetle­nek, megközelíthetetlenek, el vannak rejtve az ol­vasók szeme elől és három éven át ott dohosodtak és ott penészedtek egy nagy pincében, mintha súlyos börtönre lennének elitélve. Joggal gondolhatná akárki, hogy a két könyv méltán megérdemli ezt a bírói ítélet nélküli bünte­tést, amely nagyon hasonlít az internáláshoz. Talán a tartalmuk, a tárgyuk, a témájuk, a tendenciájuk olyan — mondhatja az, aki nem olvasta egyiket sem —, hogy ártalmasak, sőt egyenesen veszélyesek a mai kurzus szempontjából, úgy, hogy valóban megérdemelték sorsukat A két könyv itt fekszik előttem az íróasztalon. Az első: Feleségek felesége, Petőfi mint vőlegény. Tisztán irodalmi munka, csupa újságcikk-sorozat, egybefűzve, összegyűjtve minden, amit csak a jó ri­porter és lelkes Petőfi-kutató megszerezhet. Hatvany Lajos felkeresett minden talpalattnyi helyet, ahol Pe­tőfi élt, szenvedett, szeretett és alkotott Ebben az évben még aktuális is, hiszen az egész ország a Pe­­tőfi-jubileumra készülődik és a kirakatokban sorra megjelennek az új Petőfi-monografiák és Petőfi-ta­­nulmányok, sőt úgy tudjuk, a Petőfi-Társaság külön nagy jubiláns diszmó kiadatásán fáradozik. Bizony, a Petőfi-irodalommal foglalkozók feladata ma már nagyon nehéz, hiszen alig lehet róla újat, ismeret­lent elmondani. De ha valakinek sikerült ez a munka, akkor Hatvany Lajost méltán illeti meg az elisme­rés, mert ez a könyve a Petőfi-irodalomnak olyan kincsesbányája, hogy Ferenczy Zoltán buzgó gyűj­tése mellett talán az egyetlen, amely teljes és elavul­­hatatlan. Sőt Hatvany könyvének éppen az a célja, hogy egy független nem­zed­ék szabadabb szempont­jából, többfelé tekintő érdeklődéssel nézzen széjjel az irodalmi kutatás e­le­taroltnak látszó terepén. A másik: Szemnélküli János. Útleírások, utazá­sok, emlékek, egy jószemű író megfigyelései Semmi köze a politikához, nincs benne egy hang, nincs benne egy vonás, amely még az elfogultak előtt is kifogásolható lenne a társadalmi rend védelméről szóló törvény paragrafusainak szempontjából. A fe­jezetek legnagyobb része újságban is megjelent s a Táltos könyvkiadó vállalat bizonyára örömmel adta ki, mert Hatvany Lajosnak a könyv megjelenésekor még megvolt a saját kiadóvállalata, a Pallas, ahol a Feleségek felesége megjelent s ahol ezt a könyvét is maga kiadhatta volna. A két munka a proletárdiktatúra bukása után lett készen, még a régi világra emlékeztető külsőben. Ízlésben, a legjobb papíron és az akkori olcsó anyag és munkaárok mellett ma már horribilis haszonnal adhatnák át a kiadók a könyvkereskedéseknek. De nem így történt A két könyv egészen a legutolsó hetekig élvezte a pincének nevezett internáló tábor magányát .A Petőfi-könyvből 4000 példány feküdt a Pallas pincéiben, ahová néhány hónappal ezelőtt a Táltos kiadványa is követte, mert a Táltos a 3300 példányban készült Szemnélküli Jánost átadta a Pallasnak. A könyvek tehát ott feküdtek a pincében, de a legutolsó napokban egyszerre csak feltűntek a bécsi könyvesboltok kirakataiban. A Pallas részvénytársa­ság mind a kettőt átszállíttatta Bécsbe, ahová követték az írójukat A pesti könyvkereskedőknek most Bécs­­ben kell keresniük a két magyar kiadóvállalatnál megjelent két magyar munkát, ha forgalomba akar­ják hozni Budapesten. Ennek természetesen nincs semmi akadálya, de nem is lehet csak éppen külö­nösnek tűnik fel, hogy miért kellett az egésznek így történni? A két pincében internált és most Bécsben emigráló Hatvany-könyv pályafutása hozzátartozik a mai világtörténethez, amelyben élünk, s legvégül még csak azt tehetem hozzá, hogy a pesti könyv­kereskedők most egyre-másra igyekeznek egymást megelőzve a Feleségek feleségét és a Szemnélkül Jánost beszerezni. Szombat

Next