Világ, 1922. május (13. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-16 / 110. szám

Kedd Marie Bashkirtseff Tiem volt még egészen huszonnégyéves, mikor­­1884-ben eltávozott az élők sorából. Nem volt m­ég egészen huszonnégyéves és nem érte el egé­szen célját, nem lett még híres nővé. Ismerőseinek­­köre, az ismerősöknek egy igen széles köre, kivé­teles lényt látott ebben a Párisba szakadt gazdag orosz lányban, aki hódított szépségével, anélkül, hogy szép lett volna, érdekelni tudta azokat is, akiket nem tudott meghódítani és mialatt tüdő­­vésztől lázas testtel harcolt a társadalmi sikerért, harcolt a női sikeréért, a párisi előkelő világ ha­tárain túl is: egy-két igen tisztességes sikert ért el tüdővésztől lázasan festett képeivel a párisi Salon­­ban. Marie Bashkirtseff a tüdővészesek gyakran szelíd halálával halt meg nem egészen huszonnégy­éves korában és nem sokkal később már csak­ugyan híres nő volt, a leghíresebb nő Parisban, mert memoárjainak két kötetét, majd pedig le­veleit áhitatosan és könnyezve olvasták nem csu­pán Párisban. Marie Bashkirtseff nagyon őszintén beszélte el a naplóban örömeit,és csalódásait, mű­vészi ambícióit és szerelmeit, gazdag és mégis gyakran szomorú életét. Marie Bashkirtseff mert őszinte lenni és mert a valósághoz költeni egyet­­mást, finom fantáziájával, ha a valóság nem tűnt föl előtte elég érdekesnek. Marie Bashkirtseff, a festőnő meghalt, mielőtt megfestette volna álmo­dott képeit, de halála előtt megírta azt a könyvet, amelynél többet és nagyobbat nem írhatott volna. Négy évtized óta él ez a könyv és élni fog még sokáig. Marie Bashkirtseff anyja néhány hónap előtt halt meg és most nyilvánosságra fognak kerülni Marie Bashkirtseff­nek azok az írásai, amelyeket idáig anyja őrzött. A minap látott napvilágot Marie Bashkirtseff végrendelete, mely így hangzik: „ Ez az én végrendeletem ... Mivel személyesen nincsen semmim, csalá­domra bízom végakaratom teljesítését abban a hitben, hogy úgy fogják szavamat teljesíteni, mintha maradt volna utánam vagyon. Teljesen tisztán halok meg, tiszta szívvel, tiszta gondolkodással, tiszta testtel. Azt hiszem, soha nem volt alacsony, önző, vagy gonosz gon­dolatom. Mivel Isten úgy akarja, megbocsájtok mindenkinek, nem lelki nagyságból, hanem az­zal az elnézéssel, amely Balzac szerint a leg­mélyebb és a legrettenetesebb megvetés. Nem kérek bocsánatot senkitől, mert ok nélkül nem bántottam meg senkit, akiket pedig megsértet­tem, — nincsenek sokan —, azok nem bántódtak meg eléggé... Hallottaságyamon öltöztessenek nagyon finom, vékony fehér gyapjúszövetbe, amilyent életemben szerettem hordani. Kérem Made­moiselle Vallord-ot, Doucet próbakisasszonyát, öltöztessen fel engem szépen. Semmi mást ne te­gyenek rám, csak egy balisztinget, a nyakon, a vállon és az alján Valenciennes-csipkével. Ha­risnyát ne húzzanak rám, csak a szoknya fedje el lábamat. Bastien Lepage és Robert Fleury rendezzék el hajamat, úgy, hogy szépnek lássa­nak. Nyakam maradjon meztelen, karom is, leg­feljebb finom, vékony fátyol legyen felette, de a formákat ne fedje el. Két kezem közé tegye­nek néhány szál virágot, ruhámon és az ágyon ne legyen virág. Azután Jules Bastien Lepage fessen le ha­lálos ágyamon, életnagyságban. Ha ez megtör­tént, hamvasszák el testemet, és hamvaimat helyezzék el egy színarany urnába. Ro­­bert­ Fleury legyen oly jó megtervezni az urnát, az antik minták után. Az urna elhelyezésére építsenek házi kápolnát Emile Bastien Lepage tervei szerint. 4 kápolna épüljön a Champs-Elysée környékén, de egész bizonyosan ott, fogadjon be tizennyolc-negy­ven személyt, legyen körülötte kert, és a kert se érjen el épületeket. A kápolnában az urna fölé helyezték el azt a képet, amelyet Bastien Lepage fest rólam,­­ amint a halottaságyon pihenek. A kertben­­ Saint-Marceaux állítsa fel szobromat, nagyon­­ egyszerű, sima drapériával,­­ mivel a szemér­mesek ezt így kívánják ... Azután alapítsanak egy évi díjat. Minden évben az a huszonöt esztendőnél fiatalabb művész kapja meg, akár festő, akár szobrász, akár férfi, akár lány, aki a legjobb munkát ál­lította ki. A díj legyen elég nagy, hároméves megélhetésre, és három év alatt fizessék ki. Amit irtam­, azt ... -ra hagyom, adja ki tíz évvel halálom után, de egyetlen szó megváltoz­tatása nélkül. 1884. július II. Marie Bashkirtseff. Három hónappal a végrendelet aláírása után Marie Bashkirtseff nem volt többé az élők sorá­ban­ A kipontozott helyen a végrendelet első fogalmazásában Jules de Goncourt neve szerepelt, a második fogalmazásban az akkor gyors nép­szerűségre kapott Guy de Maupassant. A végleges tisztázatban pedig kitöltetlen maradt a hely. A napló kiadásával nem vártak tíz esztendeig, ha­nem már harmadfél évvel a fiatal művésznő ha­lála után a memoárok két kötete volt a párisi VILÁG 1922 május 16. ) könyvpiac nagy eseménye. Sokan siratták meg ismeretlenül Marie Bashkirsteff-et, aki naplójában is az volt, mint végrendeletében : az életművészet­­nek, az élet és a halál esztétikus megkomponálá­­sának apostola, másfél évtizeddel Oscar Wilde felmerülése előtt. De Marie Bashkirtseff nem csu­pán életművész volt, mint Oscar Wilde, hanem az esztecizmus alatt ott volt az­­ ember, az az ember, amilyen egy szép, okos, finom, körülra­jongott fiatal leány, akire egyik oldalról a sze­rencse mosolyog, a másik oldalról pedig a halál csontos ujja mutat fenyegetően ... Az egyesült liberális ellenzése zászlóbontása A Lipótvárosi Demokrata Körben ma este rendkívül látogatott pártgyűlés volt, melyen Vá­­zsonyi Vilmos és Rassay Károly is részt vettek. A gyűlést dr. Gál Jenő nyitotta meg, aki bevezető szavaiban rámutatott arra, hogy a demokrata pol­gárságnak az egész országban össze kell fognia a kormány reakcionárius politikájának megbuktatá­sára. Ez után Rassay Károly emelkedett fel szó­lásra és a következőket mondotta: — úgy érzem, Budapest szabadelvű gondol­kodású közönségének nincs szüksége arra, hogy ma gyűlésekre menjen. Úgy érzem, hogy amikor­ a budapesti demokratikus és szabadelvű gondol­kodású közönség meg tudott egyezni egy zászló követésében, ezzel el kellett volna dőlnie minden agitációnak, mert minden öntudatos polgárnak tudnia kell, hogy hová álljon. De az utóbbi napok­ban az események úgy alakulnak, hogy valamikép­pen mégis beszélni kell arról, hogy mi is az a be­csületes szabadelvűség. Mielőtt azonban erről beszélnék, meleg szeretettel üdvözlöm e helyről Magyarország vidéki demokra­tikus polgárságát, amely odakint a kormánnyal és hatalommal szemben meri hirdetni a maga igazsá­gát és elveit. Azt mondják, hogy nincs presszió, nincs erő­szak. Hát aki látja napról-napra megismétlődni azokat a jelenségeket, hogy a gyűléseket sorra be­tiltják, jelöltjeinket letartóztatják — ma is két távirat érkezett hozzánk, melyben jelöltjeink le­tartóztatását jelentik —, egyszerű plakátokat, me­lyeken csak annyi van, hogy: Éljen ez és ez a kép­viselőjelölt, nem engedélyeznek, az tisztába­n lehet a kormány választási rendszerével. Hátbatámadás — Mi mindannyian igyekeztünk legjobb meg-­ győződésünk szerint összeegyeztetni az igazságos érzéseket és jogos érzékenységet azért, hogy Budapest közönségét megkíméljük attól, hogy di­lemma elé kerüljön, amikor le kell adnia szava­­­zatát. Azt hittük, hogy amikor kibocsátottuk az egyesült listát, akkor olyan eredményt produkál­tunk, amely elvégre lehet gyarló a szeszélyekben, de a jóakaratot és önzetlenséget tekintve, minden­esetre el fogja érni azt a célt, hogy a polgárság­nak az a része, amely komolyan hiszi a demokrá­ciát és szabadelvűséget, nem állíttatik dilemma elé. Ezzel szemben azt kellett látnunk, hogy olyan emberek is, akik azelőtt az egységes fronton küz­döttek, vagy talán inkább követelőztek, egyszerre különböző lobogók alatt indultak meg. Ez egysze­rűen hátbatámadási kísérlet, amely azonban, meg vagyok róla győződve, hogy hajótörést fog szen­vedni Budapest népének józan ítéletén. Hiába hoznak akármilyen nagy, de kontroverz gondola­tokat, egyet nem tudnak elhomályosítani: azt az igazságot, hogy ma nem személyeken múlik az ország sorsa, most nem másod- és harmadrendű kérdésekért kell küzdeni, hanem azért, hogy a jelenlegi kormányzati rendszerrel szemben olyan erős ellenzéki tábor legyen, amely képes lesz a nemzetnek alkotmányos rendjét visszaállítani. A nemzeti polgári párt kijelenti, hogy ő ment a szélsőségektől és egyedül jogosított a szabadelvűség hirdetésére. Én nem tudom elfelej­teni azt, hogy ez a párt nyolc halottnak a ko­porsója fölött igen hamar meg tudta nyugtatni a lelkiismeretét és csak akkor talált magában újból elem­zéki velleitásokat, amikor az egyik nagytőzsdés párttagnak nem is az élete, csak a jövedelme volt veszélyeztetve. Hát igazuk van. Mi nem azt a régi szabadelvűséget akarjuk hir­detni, amely kis klikkeknek elhelyezkedést biz­tosít, nekünk nemcsak a belvárosi nagytőzsdés­­nek megosztott jövedelme fáj, hanem az a sok, elvett exisztencia, amiket derékban törtek ketté. És ha nekem volt bátorságom ahhoz, hogy meg­mondjam a keresztény kurzussal szemben, hogy ez népámitáson alapul, akkor érzek magamban bátorságot, hogy megmondjam: nem azt a sza­­­­badelvűséget akarjuk, amely újra a megmaradt klikkeknek akarja a hatalmat a kezére játszani, hanem azt a szabadelvűséget, amely­­ ennek a nemzetnek olyan atmoszférát fog teremteni, hogy minden dolgozó polgár nyugodtan, békésen ha­ladhat a maga útján. (Élénk tetszés és taps.) Ezért megyünk mi külön és ezért vagyunk szélsőségesek, de azt hiszem, mindannyian visel­hetjük a szélsőségnek ezt a vádját, akármilyen terrort is fognak velünk szemben alkalmazni. Ma jóformán tehetetlenek vagyunk ezzel a ter­rorral szemben. Hiába futnak be hozzánk napról­­napra táviratok, panaszok,­­ azok, akiknek ma Magyarország közrendjéért felelniük kellene, ci­nikus mosollyal térnek napirendre ezek felett. De én nem is a közrend képviselőjéhez, nem is a miniszterek miniszteréhez, a beügym miniszter úr­hoz fordulok, hanem azokhoz, akik a kaszinó urai is egyúttal, és azt kérdezem tőlük : össze­­egyeztethetőnek tartják­-e az úri ízléssel ők és azok a képviselőjelöltek, akik az ő zászlóik alatt küzdenek, hogy elfogadnak ilyen uton szerzett mandátumot, amellyel jövedelem is jár. Ha va­laki erőszakkal kényszerít mást olyan cseleke­detre, melyből neki jogtalan haszna van, azt be­csukják. Azt kívánom, hogy azok, akik a magyar állam hatalmát arra használják fel, hogy maguk­­nak jogtalan állást, díszt, tekintélyt és anyagi elő­nyöket szerezzenek, ugyanerre a sorsra jussanak.­­ — Meg vagyok győződve, hogy a leszámolás el fog jönni. Ennek ideje feltartózhatlanul kö­zeledik. Veszedelmes játékot űznek azok, akik Magyarország dolgozó, küzködő népével ilyen játékot kísérelnek meg. Az a meggyőződésem, hogy az országot a katasztrófa elé viszik. Mi azonban teljesítjük a kötelességünket. Járunk szerteszét az országban, soha más­ szó nem jön az ajkunkra, mint a törvénytiszteletnek, a rend­nek követelése és így küzdjük végig ezt a küz­delmet. Meg vagyok győződve róla, hogy a ma­gyar polgárság mindenütt az országban, de első­sorban itt a fővárosban, olyan erővel áll mellénk, hogy már magával a fővárosi választás eredmé­nyével is meg kell, hogy buktassuk a kormányt. Abban a pillanatban, amint Budapest közönsége tovább fogja fejleszteni azt az eredményt, hogy itt nem tudtak jelöltet állítani, el fogja buktatni azokat a különítményeket is, amelyek arra vál­lalkoztak, hogy a kormánynak dugáruját kalóz­lobogó alatt becsempésszék a parlamentbe, akkor ez önmagában véve olyan eredmény lesz, melynek morális súlya alatt kell, hogy ez a kormány összeüljön. Vázsonyi beszéde A nagy tetszéssel és tapssal fogadott beszéd után Vázsonyi Vilmos állott föl szólásra, akit a nagygyűlés közönsége lelkes tapssal ünnepelt. A taps lecsillapultával Vázsonyi a következőket mon­dotta: — Egyesültünk Budapesten, nemzeti demok­raták és szabadelvűek. Egyesültünk a közös küz­delemre, a reakció ellen, és a reakció minden szö­vetséges különítménye ellen. Elvégezvén a mi lelki viaskodásunknak­ küzdelmét és aratván első győ­zelmünket, hogy legyőztük önmagunkat, azt hi­szem, elkövetkezik majd a másik nagy és fényes győzelem, hogy legyőzzük és letörjük ellenfe­leinket.­­ Ami ellen mi küzdünk, az egy hosszú nevű párt, amely a választások előtt még azt hirdette, hogy nyílegyenesen a keresztény kurzust képvi­seli. Most mint egy megbolondult delejta, amely elvesztette mágnességét, majd a keresztény kurzus felé, majd pedig a liberalizmus felé mutat, úgy, hogy senki sem tudja, hogy tulajdonképpen merre megy most már ez a kurzus. A kurzus megbolon­dult. Nem tudja már önmagáról, hogy keresztény kurzus-e, vagy pedig valami jövőben születendő nem tudom miféle régi, munkapárti átfestett ag­rárius és merkantilis, kisgazda és latifundiumos keresztény és nagyzsidó szabadelvűség-e. — Tisztelt uraim! Egy örvendetes jelenség tárul elém. Örvendetesnek mondom, bár szomorú, mert szomorú az általános választójognak rendeleti úton való elkobzása, szomorú a választókerületek­nek tisztán a párt érdeke szerint való felosztása, szomorú a nyílt szavazásnak egész Európában pá­ratlan intézményét újra életbe léptetni Magyaror­szágon,­­ de van benne örvendetes is, és ez azt mutatja, hogy a kurzus már nem tudja magáról, hogy merrefelé menjen, reszket a keresztény nép­től, a keresztény tömegektől és nem mer többé erre a randevúra elmenni. A néppel való találkozás Félelmetes volt ez az irány, amíg félre tudta vezetni a tömegeket, amíg ki tudta ölni a magyar, nép lelkéből azt a szeretetet, mely a magyar léleknek jellemzője, mert nyílt a magyar arc, szeretettől és jókedvtől sugárzik a magyar szem, szeretettel teljes a magyar lélek és­­ szeretettel, szabadság iránt való küzdelemmel és jogegyenlő­ségért való hevüléssel teljes a magyar história, a Bocskayak, Rákócziak és Kossuthok históriája. Ezt a magyar lelket tudták egy pillanatra meg­mérgezni és egy általános választójog alapján tudták egybehozni a gyűlöletnek parlamentjét, de ime már tudatára ébredtek annak, hogy az ámítás többé nem használ és hogy a nép végre megérti, hogy itt nem a gyűlölet az, ami épít, hanem a szeretet, hogy itt nem az a kérdés, hogy­ ki milyen templomban imádja az Istenét, vagy ki milyen fajból származik, hanem hogy ki dol­gozik, ki a becsületes ember, ki akar magyar lenni, egyenlő jogot, közszabadságot követelni.

Next