Világ, 1923. június (14. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-19 / 136. szám

Kedd IMM———■, A ,-. - .... *, s^.. _w a.. 1923. június 19. kedd Rom. ka­.­ Felk. Julianna; protestáns: Gyárfás; görög-orosz (június 6.): Hilárion ap. A miniszterek fogadnak: Honvédelmi minisz­ter 11 óra után. Földművelési miniszter 12—2-ig. Nyitvalévő múzeumok: Nemzeti Múzeum régi­­ségtára 9—1-ig- Szépművészeti Múzeum régi képtára 10—’42-ig. Akadémia Széchenyi­ Múzeuma 10—12-ig. Iparművészeti Múzeum 9— 1-ig. Tanszermúzeum 9—1-ig. Társadalmi Múzeum 10—1-ig. Mezőgazdasági Múzeum 10— 1-ig. Fővárosi Múzeum 3—6-ig. Ráth György­ Múzeum 9—1-ig. Kereskedelmi Mú­zeum 9—2-ig. Nyitvalévő könyvtárak: Fővárosi nyilvános könyvtár 9—7 ig. Akadémia könyvtára 3— 7-ig. Egyetem könyvtára 9—7-ig. Nemzeti Múzeum könyvtára 9—­1-ig. Kereskedelmi Múzeum könyvtára 9—2-ig. Erzsébet Nép­­akadémia könyvtára 5—8-ig. Országos pe­dagógiai könyvtár 9—1-ig. Iparművészeti Mú­zeum könyvtára 6—8-ig. N Nyitvalévő kiállítások: Helikonban Simon Gy. ■lános kiállítása 9—2-ig. Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában Dudits-kép kiállítása 9— 1-ig. Belvedere csoportkiállítása 9—3-ig és 1—6-ig. Műcsarnokban gyermek egészségü­gyi kiállítás 9—6-ig. Délután fél négykor a Hírlapírók Nyugdíjinté­zetének közgyűlése az Otthon­ Körben. Délután négykor a szabadoktatási kongresz­­szus előkészítő ülése az Akadémia díszter­mében. JÁr idő. Hazánkban az eső az ország keleti felére is kiterjedt. Az eső mennyisége igen különböző, Szécsény és Putnok vidékén a 20 millimétert is meghaladta. A hőmérsék­let maximuma ma reggelre többnyire a 10 fok alá süllyedt. Jóslat: Továbbra is válto­zékony idő várható, lényeges hőváltozás nélkül és helyenként még esővel. — Az ÉME rendkívüli közgyűlése. Az Ébredő­­Magyarok Egyesülete vasárnap tartotta meg rendkívüli közgyűlését. A közgyűlés elhatározta, hogy « legnagyobb mértékű aktivitásba kezd év­e,a maga eszközeivel fölveszi a harcot az elő­térbe nyomakodó liberalizmussal". Az Újváros­háza termében megtartott közgyűlésen Kádár Lehel volt az első fölszólaló. ..Az egyesület ügyeit így vinni nem lehet—mondotta. — A nem nagyúink hajlandók többé idegen szempontok­hoz alkalmazkodni és egyedül meggyőződé­seinkhez ragaszkodunk és végsőkig ragaszko­dunk ahhoz, hogy az egyesület végre akcióba lépjen és diadalmas o­ff­enzivájánál letörje a des­truktív megmozdulásokat. Kijelentem innen,­­hogy n­em akarunk pofozást és buk­/lósbotot, hanem tömegeinkkel fogjuk megvívni a harcot, és nincs az a hatalom, mely ettől a harctól ben­­nün­k­ eltilthatna. Teljes erővel és teljes szív­vel támadásba megyünk át úgy politikailag, mint társadalmilag, mint pedig a sajtóban és ezt a harcunkat Prónay Pál és Héjjas Iván fogják vezetni, akiknek egyénisége, múltja, zálya, poli­tikai, társadalmi, és egyéb szereplése lesz bizto­sítéka annak, hogy a mi stratégiáink és ezután következő taktikánk helyes lesz". A fölolvasott határozati javaslat szerint a közgyűlés az elnök­ség és igazgatóság jogkörét Héjjas Ivánra, Pró­nay Pálra, Hegedűs Györgyre, Sármezey Endre dr.-ra és Herkély Tiborra bízza, ügyvezető igaz­gatóvá pedig Turcsányi Egont, az országos vá­lasztmány tagját jelöli ki. A közgyűlés tüntető hangulatban fogadta el a határozati javaslatot. A javaslat elfogadása után Lendvai István szó­lalt fel. Mindenekelőtt megköszönte az egyesü­letnek, hogy lehetővé tette neki, hogy Olaszor­szágba mehessen üdülni. Ezután kijelentette, hogy nem tűrik tovább, hogy a „vérükön meg­gazdagodott zsidó sikerek szeretőikkel autózza­­tnak, amikor a kérsz­­ény magyarság éhesen jár az utcákon. Úgy látom, hogy felsőbb helyen el­sikkasztják az ellenforradalmi szellemet, ame­lyet mi idehoztunk és amely jó volt akkor, ami­kor katonákat tudtunk szállítani"­. A jelenlévő rendőrtiszt fölszólalására az elnök figyelmezteti Lendvait, hogy tartózkodjék az ilyen politikai kijelentésektől. Erre óriási vihar zúdul föl, melynek­­dőltével. Lendvai kijelenti, hogy nem engedi sem magát, sem az egyesületet terrori­zálni és „a jogrendlovagok" iránti megvetéssel befejezi beszédét. A közgyűlés viharosan köve­telte, hogy folytassa fölszólalását, mire Lénával azt mondotta, hogy visszautasítja azt az inszi­­nuációt, mintha ő a „legfelsebb" szót mondotta volna. ..Nekem elvégre olyan mindegy — jelen­tette ki —, hogy mi a mesterségük és mi a ne­vük azoknak, akik a történelem ítélőszéke előtt vállalják a felelősséget azért, amit keresztény Magyarország címen keresztény magyarság gyil­kolásával csináltak. A mai politikai rendszer a bankokráciával elsikkasztotta 1919 dicsőséges ellenforradalmát és most a liberalizmus bonto­gatja a keresztény Magyarország támasztékait. Az előttünk járó nemzedékek hetven évig zsidó fertőzésnek voltak kitéve. Az, aki a háború és a forradalom után keresztény létére zsidókkal paktál, tízszer olyan gazember, mint a zsidók. Annak a diktatúrának, amely a magyarság éle­téből a kommü­n után kimaradt, most be kell következnie az EME életében, hogy alkotni és cselekedni tudjank". A közgyűlés nagy ovációt rendezett Lendvainak, aki után Prónay Pál kö­szönte meg megválasztásukat. Elmondotta, hogy azért nem akarta Héjjassal kettesben vállalni az ÉME irányítását, mert el akarták kerülni annak színezetét, mintha diktatórikus alapon tolakod­tak volna föl. Prónai után Héjjas Ivánt akarta hallani a közgyűlés, de Héjjas nem engedett az unszolásnak. A közgyűlés végül elhatározta, hogy táviratban üdvözli a kormányzót. Az EME újonnan megválasztott választmányát az intéző­­bizottság délután négy órára hívta egybe ugyan­csak az Újvárosháza nagytermébe. Körülbelül százötven választmányi tag meg is jelent, de még mielőtt a gyűlést m­egnyithatták volna, megjelent a rendőrkapitány, aki részt akart venni a tanácskozáson. A rendőrtiszt megjele­nése óriási fölzúdulást váltott ki, melyben Sár­­n­czey Endre elnök csak nagy nehezen tudta elund­álni, hogy az ülést fölfüggeszti, mert az egyesületnek alapszablyai értelmében joga van a rendőri kiküldött részvétele nélkül tanács­kozni és bejelentette, hogy illetékes helyen elég­tételt fognak követelni az ÉME autonómiájának megsértéséért. A választmányi tagok ezután Héj­jas Ivánnal és Prónai Pállal az élükön átvonul­tak a Sörház utcába, ahol nyomban ülést tar­tottak. Lenkey Lehel és Lendvai István indítvá­nyára elhatározták, hogy lépéseiket tesznek a rendőri beavatkozás ügyében és egyben felhábo­­rodásainak adtak kifejezést afölött, hogy az EME választmányi ülése belügyminiszteri ren­delkezésre rendőri felügyelet alá került. — Adományok. Z. F. az Ingyenkenyérnek 1000 K-t adományozott. — Spitz testvérek ko­szorúmegváltás címén 5000 K-t adományoztak a szűkölködő zsidó egyetemi hallgatók alapja ja­vára. — Gondozó jelige alatt koszorúmegvál­tás címén 5000 koronát adományoztak a szün­idei gyermektelepnek. —­ Gyenge gyermekek gyorsan megerősödnek Dvoniak­iné rendszeres használata által. — A MFTR fölemeli a fülkedíjakat. A Ma­gyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási R.­T. igazgatósága közli, hogy a budapest—bécsi vo­nalon június 20-ika és szeptember 15-i f­e közötti időben a fülkedíjakat 33 százalékkal fölemeli. — Iskolatársak találkozója. Felkérem azon egykori iskola­társaimat, kik a budapesti Kereskedelmi Akadémián az 1887/8-ik tanévben tettek érettségi vizsgálatot, hogy 35 éves talál­kozásunkra 24-én, vasárnap este 8 órakor a Vadászkürt-szálloda éttermében megjelenni szí­veskedjenek.­­ "Gergely Hugó, a Salgótarjáni Kőszénbánya R.-T. ügyvezető-igazgatója. (V., Arany János ucra 25. sz.) Felkérem a keszthelyi ront. kat. főgimná­ziumban 1907/8. tanévben végzett osztálytársai­mat, hogy 15 éves találkozóra Keszthelyen jú­nius 29-én jelenjenek meg és az összejövetel megszervezése céljából szükséges adatokat Neu­mann Miksa dr. orvossal. Keszthely, sürgősen közöljék. Révész Ferenc dr. — Halálozás, özvegy Rakovszky Károlyné, született Elise Potillard de Naval et Vaugondry Kocsócon június 15-én 91 éves korában el­hunyt. A megboldogultat, aki késő öregségéig megőrzött meleg kedélyéért és jó szívéért köz­­beesü­lésben és közszeretetben állt, az egész Rakovsz­ky-család s nagy és előkelő, rokonság gyászolja. Warka Károly őrnagy felesége, született Csongrády Trénke, ma este hosszas szenvedés után Budapesten meghalt. Temetése szerdán délután négy órakor lesz a kerepesi úti temető halottasházából. A Tutankh-Amen is tudta már a legjobb sa­rok a Jaguár. Osztrák-magyar túrna­: RÁBA mint a legjobb pontozású magyar automobil nyerte a J. É. B. E. ezüst serlegét és a Királyi Magyar Automobil Club ezüst plakettjét. Vezérképviselet: REIMArt Budapest V. Vörösmarty (Gizella) tér 3 Tezsim HJ-03 és 118-n VILÁG HBBHZIII tengeri ffirdfihely Elsőrangú szállodák szanatóriumok és penziók M­­érsifirfd­f áraké Kapi ellátás szab­­ás penzió 283—4® Ifráig Kitűnő összeköttetés. Hálókocsi. DélivasuG Indulás délután 3 órakor. Érkezés Abbazin-Manufia állomásra délelőtt lft­0 órakor Sporttelepek. Lovarda. T­eniszpályák. Szabad tengeri fürdők novemberig Hajókirándulások Velencébe—Anconába Prospektust díjmentesem küld: Kurdirection Abbázia Szóbeli felvilágosítással szolgál: Rék­BsszsS HBeassfegyfrsda, Erzsébet kürtit M-41 Kovát szálló épület), 3. c, 11-től 1-ig, 1 1, u 3-tól a-i éS Telefon : József JTS -34 gumicsa. Viseljen, ha idegeit kímélni ak­arja. SZÍNHÁZ.^MŰVÉSZET A színházak keddi műsora : NEMZETI: Vaskereszt (7). VÍG: Négy frakk (8). MAGYAR: Kovácsáé (’­28). KIRÁLY:­­4 sárga kabát (’48). BELVÁROSI: Sári bíró (’48). ANDRÁSSY­ ÚTI: Pajkos grízeltek, Hány óra Zsuzsii stb. (1 9). BLAHA LUJZA: Szépasszony kocsisa (’46). FŐVÁROSI OPERETT: A három grácia (8). VÁROSI: Álarcosbál (7). APOLLO-SZÍNPAD az esküiért Helikonban: Vonósnégyes, Visszakérem az iskolapénzt, Siófok gyöngye (8). BUDAI SZÍNKÖR: Fekete gyémántok (148). ROYAL-ORFEUM: A nagysikerű júniusi mű­sor (148). SZIGET-SZÍNPAD az alsómargitszigeti kávé­házi terasz mellett. Fényes kabaréműsor Nagy Endre konferátusával, valamint So­mogyi Nusi, Sziklai József, Máig Gerő és Salamon Béla fölléptével (9.) BUDAPESTI: Madarász (‘48). Márkus László — az Orleinsi szűz díszleteiró Márkus László, aki a rendezésen és a szín­padra alkalmazáson kívül a díszlet­tervezés munkáját is elvégezte a Magyar Színház Schil­­ler-előadásánál, ma ezt a levelet küldötte a Világ szerkesztőségének: — Talán szokatlan merészség, hogy vitába szállok bírálóimmal, de az Orbeárisi szűz elő­adása körütl egypár félreértést nem tudok egé­szen szó nélkül hagyni. Persze, nincs mon­danivalóm arról a kritikáról, amely harsány örömmel kacagott egy baleseten, azon, hogy a főpróba izgalmában egy díszletező munkás elhibázott egy betonúti fogást. Mit mondjak ennek az intellektusnak, aki bizonyára a bol­dog káröröm deliriu­mába kacagja magát, ha az uceán valaki hasraesik, vagy szélfútta ka­lapja után szalad búsan és komikusan? Mond­jam neki, hogy legyen más, mint amilyennek az istenek megteremtették? Aztán nincs kö­zöm azzal az ifjú szatirikussal, aki megvádolt, hogy én modern estélyi ruhákba és bricsesz­­nadrágba öltöztettem színészeimet. Mondjuk, hogy beszámolok neki: ez a ruha a bajor Isabe­au saint-denisi síremlékéről való, ezt a másikat a dijoni múzeum „Astroinette de Fontelle“-jén ismertem meg, a harmadik szent Móricz orl­árisi bűntényéről, a negyedik a poitiersi törvényszéki palota királyszobrairól, ismét másik a Cluny-múzeum Magdalénájá­ról, az avignoni múzeum szent Siffreinjéről, vagy Jean Fouquet közismert VII. Károly portréjáról való. Hiába sorolnám föl minden forrásomat, vidám éjszakai konferanszié­t, akit szűzies tanulatlanságában nem háboríthat meg e tények nagyképű tiltakozása. Azokkal volna pár szavam, akik csakugyan keresték az éli kis művemben az én szándékomat és akik — bizonyára az éni hibámból — nem egészen ismerték fel azt. — Sajnálom, hogy­ kizárólag csak a díszlet és a kosztüm kérdésében volt módom ellen­véleményeket hallani, holott én ezen túl is próbáltam valamit az előadásban. De hát ez maga is elég érdekes kérdés. Én három lehe­tőséget ismerek a ma általános színpadi és nézőtéri viszonylatokban a színpadi kép ki­érj­tését illetőleg. Adva van az a báror neo­­meinningenizmus, mely a természetkis kasíro­­zás és az elhasznált pénzek ámulatát ontja a nézőre, aztán adva van az architektomikusan zárt színpad leegyszerűsített építészeti elemei­vel és a festői színpad, mely a színészi játék reliefjében tónusegységbe fogott lokális színek foltjaiból komponál és a relief mögé levegős perspektívát, vagy egy fértületre stilizált de­koratív képet helyez háttérül. Az igazi költő műve, én azt hiszem, mind a háromféle trans­­ponálást megbírja, s ha én ezek közül a fes­tőit választottam, ezt lehet eleve hibáztatni elméleti okokból, de ha egyszer ezen az úton engedtek elindulni, akkor nem értem, miért vádolják a színházat spórolással, holott az absztrakt festőiség természetes következ­ménye, hogy a ruha és a díszlet csak a lo­kális színek hordozója lesz és a színértékre nézve közömbös, hogy az anyag vászon-e, vagy aranylemez, amire ez a szín festve van. Ha én képet festek a színpadon, miért kell nekem a Piloty rossz történelmi tablóit. Ma­­kart nyárspolgári szalonpompámat és mindazt a rosszat kopiroznám, amit bírálóim a piktú­rában régen helytelenítenek, de tőlem a szín­padon követelnek, mert ha az anyagtól füg­getlenül színeket adok és kevés alakkal dolgo­zom, mert a relief síkjába zsúfolt tömegeket nem lehet vasórben kiegyensúlyozni, akkor én spórolok és elmulasztom az előállítási árral v­aló kötelező kérkedést. Lehet, hogy ez a fajta dí­szletezés nem 100 százalékig valósult az én elképzelésem szerint, hiszen egész más kezeléshez szokott exekutív mesterekre vol­­tam utalva, s még több ilyen kísérlet kell, amíg maradéktalanul kapom a műhelyből el­képzelésemet vissza, — sőt az is lehet, hogy maga az én gondolatom hiányos és tökéletlen, de az kétségtelenül bizonyos, hogy ez jogosult kísérlet, s ebben a festői kifejeződésben lo­gikus a kevés alakkal való komponálás. Ha egyszer piktúrát csinálok, szabadjon nekem modern piktúrát csinálnom. — Komoly bírálóim egy másik ellenvetését sem értem. Azt vetik szememre, hogy én a főtikát expresszionizmussal kevertem. Hogy le­het ez ? A gótika kanonikusan zárt stilis, az ■xpresszionizmus pedig egy művészi szemlélet­­ned, hogy ne mondjam, egy szándék. A gótiká­in is van szándék : az égi magasságok és a d­­olgok isteni konstrukciójának aszketikus ki-­örzése a valóság formáiból és ez a szándék a éhek celláiban kodifikált stílussá tudott tel­­esülni. Az expresszionista szándék azonban, amely az impresszionizmus ellenhatásaként a kompozíció és a festői forma törvényszerűségeit karja a valóságból kiérezni, ez a szándék nem ejeződött ki céhszerűen kanonizált stílusban, jupán művészegyéniségek egyéni stílusában, erre a szemléletre nézve egy gótikus építészeti , éppen olyan valóság, mint egy fa, vagy egy ember, vagyis a gótika alkotásait expresz­­szionista szándék szerint szemlélhetem, átélhe­tem és ábrázolhatom. De még ha­ zárt stílus lenne is az expresszionizmus, akkor is joga lenne a maga rom­anyelvén kifejezni más stí­lusok alkotásait, ahogy éppen a gótikus kolostor­művészek sohasem haboztak gótikusan elmondani a római világból való távoli emlé­keiket. Nem értem tehát, miért lenne baj, ha a gót motívumokat is expresszionista szándék szerint ábrázolom, de nem is emlékszem, hogy ilyesmit tettem volna. Inkább némi kubista veb­eitásokban érzem magamat bűnösnek, ahol pedig a vonal és kompozíció lendületében expresszionista elemekkel próbálkoztam, az első felvonás sátoros tájában és az utolsó kép vár­­tornyában, ott, igénytelen nézetem szerint, nyoma sincs a gótikának. Tiszta francia góti­kát, de egész reális valóságként a­­rónierembert próbáltam adni, azért itt, mert itt tisztára emberivé, fájdalmasan reálissá, az égi révület­ből ocsúdottá lesz a szűz, amint min­den kép stílusát a valósághoz képest annyira igyekez­tem abstrahálni, amennyire a kép tragikus tar­talma a lelki valósághoz, vagy a lelki extaxis­­hoz van-e közelebb. Ezért adtam a szűznek kis reflektorglóriát abban a pillanatban, midőn a sisakkal átveszi az égi missziót, azért oltottam ezt el a földi szerettem­ bűnös pillanatában és adtam vissza neki hatványozottan a mártír­halál ünnepi kicsengésében. Mindig ilyen tisztes meggondolások vezettek, minden gesztus és minden csoport nekem a tragédia momentán hőfokának expressziója volt, s ha ezt az én erősen képzőművészeti akcentuálásomat rém vették észre, ez biztosan az­ én hibám, de stí­lusokat nem konfundálhattam, mert ha itt stílus van, csak egy van, a magamé, amely le-, hel expresszionista szemlélésből eredő s amelyre nézve a gótikus motívum a kifejezés tárgya csupán. Egyebekben pedig kibékít mun­kámmal az, hogy az ifjú művésznő pompás szárnyalását nem gátoltam, tehát nagyon el nem tévedhettem a költői műnek az ő alakítá­sában megjelenült lényegétől. És mindenen túl én ezt a lényeget kerestem. (*) A Liliom Párizsban. Lázár Béla, aki most­­Párizsban tartózkodik, ezeket írja a V­ Mg-nak a Liliom párizsi előadásáról: A Liliom-nak nagy sikere volt, megkapta, megkacagtatta, megrázta a közönséget, mely harcot vívott a klakkal, ott tapsolt, ahol a színház nem várta és ott volt néma, ahol a klakk dolgozott. Mert a színház orosz származású színész-rendezője, Pitoeff, Molnár darabjából expresszionista munkát akart csinálni. Az élet és mese, a való­ság és fantasztikum költői egybeforrását brutá­lis eszközökkel fokozni akarta. Pitoeff úr a ku­bisták eszközeit szedte elő, háromszögekből épí­tette fel egyszerűsítés helyett színpadját, rikító színhatásokkal, nagy foltokkal dolgozott, pedig­ a meseszerűnek a nép képzeletéből kellene táplálkoznia. Így gondolta el ezt Molnár is, és nagyon meg volna lepve, ha Pitoeff úr szín­padját meglátná, aki a másvilágot deszka­­automobillal, telefonhuzalokkal, az égi kihallga­tást útlevélláttamozással cifrázta ki, szóval át­­modernizála és ami nagyobb baj : a festői stí­lus, a kubista eszközök alkalmazása sehogy­­nem illik Mohiár darabjához, amely csupa egyszerű, valószerű részlethalmozás, csupa fino­man megfigyelt apró mozzanat, és csak ezekből tehet és szabad a nagy egészet felépíteni. A francia kritika sem hallgatta el e kételyét, meg­érezve, hogy itt nem Molnár a hibás. Molnár finom részletrajza a L'Echo de Paris-i noncou­rs-ra emlékezteti,­­ amiben sok az igaz­ság, mert Molnár csakugyan a petit­jait­k mes­tere. De kérdi: i,Kellett-e e kedves és meg­kapó jeleneteket ilyen furcsa dekorációba he­lyezni? Nem! Pitoeff úr, a rikító színű szín­falakkal és rosszakaratú világítási hatásokkal szép hatást hoz ugyan ki, de a szerző realisz­tikus rajzát tönkretette.“ Az egész francia kri­tika egyöntetűen ezeket a finom részleteket, a kevés szóval sokat mondást emeli ki: a valónak és valószerének naiv egybefonódását, mely Molnár képzeletének drága kincse. Egyet azon­ban el kell ismernünk : a p­olog nagyszerű életelevenségét, mely a színház derék munkája. Az artisták a nézőtéren át vonulnak fel a szín­padra és vidám, tarka jeleneteket adnak elő, főleg egy orosz táncos gyermekpár, Ivanovszky Vidtor és Kára, utolérhetetlen komikus bájjá­l táncoltak. A negyedik kép után, általános meg­lepetésre, kijött egy frakkos úr és kijelentette, hogy a Posícik­-centennárium alkalmából a színház művésznői a Pasteur-laboratórium szá­mára gyűjteni fognak... Az epizód után foly­tatták az előadást, melynek utolsó képe ke­vésbé kubista hatású és hatása annál elemibb. Molnár poétikus gondolata, az apa, ki lelopja a gyerekének az égből a csillagot, a gyerek, kinek nem fáj az apai ülés, megindította a párizsiak szívét, a Sok kínos expresszionista cafrang után jól esett a költő szava. Hogy mi lesz a darab sorsa ? A rendezővel szemben a szerző győzött. A kritika nagyon elősimerő. A közönségnek a klakkal folytatott küzdelme, mi­kor a díszlettaps beívelt az emberi megnyilat­kozásoknál tüntetett, azt sejtteti hogy a külső cafrangok helyett a mélyen emberi igazság fog diadalonaskodni. Tehát a költő Molnár és nem a kubista Pitoeff, a rendező, Mathis, a világítási mester, Notel, a díszletező, d­e fölösleges urak. 1923 június 19. Kompreszoros MERCEDES alváz útból érkezett azonnal szállítható BÁRDI Kossuth Lajos ucca­­.

Next