Világ, 1923. június (14. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-20 / 137. szám

k Világ a polgári jogok harcosa. Tiszteli a tu­­domány, a művészet és a gondolat szabadságát. Oltalmazza a gyengéket, az elnyomottakat, az üldözötteket. Vétót kiált az igazságtalanságnak, a gyűlöletnek és a bosszúnak. Védelmezi a munkát, mely a békétlenség levegőjében el­sorvad. Hirdeti a népek, osztályok és felekeze­­tek egyetértését. Tanítja az egyén áldozatkész­ségét a nemzet és a társadalom nagy érdekei Iránt, az erősebb mérsékletét a politikai és gaz­dasági életben. Hirdeti a műveltség hatalmát, a kultúra útjának szabadságát és vámmentességét. BUDAPEST, SZERDA 1933 Jd­HS 3­0 XIV. ÉVFOLYAM ARA 50 KORONA A Világ Magyarország megújhodását a demo­kráciától és a fokozott műveltségtől várja.­­Sem veszi hiába ajkára a haza nevét, de a hazát szolgálja minden betűje, gondolata, érzése. A Világ ereje a tiszta meggyőződés: megtörhetik, de meg nem hajlíthatják. A Világ tiszteli má­sok meggyőződését, de hadat üzen az elvek mögé rejtőző kalandorságnak és üzletnek. A Világ eszméket, ideálokat, reformtörekvéseket szolgál, nem pártokat. Pajzsa a gyengéknek, v­édelmezője az elnyomottaknak ; kardja a szebb, óbb és tisztább magyar élet gondolatának. ♦ 13MK SZÁM Mellon államtitkár / (A Világ berlini tudósítójától.) A márka zuhanásának történetében voltak olyan korszakok, amikor azt várták, hogy a márka értékcsökkenése fogja közelebb hozni a jóvátételi kérdés megoldását. Előbb abban reménykedtek, hogy a font 10.000 márkás árfolyama fogja energikus és eredményes közbelépésre bírni az angol kormányt, az­után a font 100.000 márkás árfolyamához fűződtek ilyen remények, de újból hiába­valóaknak bizonyultak. Most pedig a berlini politikai köröknek az az értesülésük, hogy a márka katasztrófájának újabb rettenetes szakasza, amely egyetlen hét alatt 80.000 márkáról jöt.000 márka fölé kergette a dollár árfolyamát és 370.000 márkáról 1740.000 márkára drágította a fontot, a jóvá­tételi helyzet rosszabbodását hozta meg a javulás helyett. Nyolc-tíz nap előtt Poincaré állítólag komolyan fogta föl a Londonnal folytatott tárgyalásokat, és szeretett volna megegyezésre jutni az angol kormánnyal, természetesen csak abban az esetben, ha az angol kormány elég jelentékeny enged­ményeket tesz a francia álláspontnak. De most újból bizonytalan határidőig tolódott ki Poincaré és Daldwin személyes találko­zása, ahol véglegesen tisztázni kellett volna a megegyezés lehetőségét Anglia és Francia­­­ország között, és a londoni lapok jelenté­seiből az tűnik ki, hogy a Párizs és London között folytatott tárgyalásoknál a francia kormány most elsősorban időt akar nyerni... Időt akar nyerni addig, amíg jön még egy­két olyan hét, amely újból megduplázza a dollár és a font árfolyamát Berlinben. Ugyanis a márka elértéktelenedésének ret­tenetes irama, a párizsi hivatalos körök fel­fogása szerint, hetek alatt meghozná Német­ország gazdasági és szociális összeomlását, és így biztosítaná a francia jóvátételi po­litika igazi céljának elérését. Az eredmény a Ruhr-vidék megszállása után is hónapokig sokkal távolabbinak lát­szott, mert a megszállás másnapján leját­szódott nagy márka­hanyatlás után a német iroddalm­i banknak sikerül a mai ár fittyeim hatszorosán-hétszeresén stabilizálni a már­kát, és miután több mint másfél hónapig tartotta ezt az árfolyamot a birodalmi bank, csak lépésről-lépésre engedte lejjebb csúszni a márka­kurzust. Most azonban a párizsi felfogás szerint a birodalmi bank nem tud többé komoly ellenállást kifejteni a márka értékcsökkenésével szemben, tehát a várva­­várt katasztrófa küszöbön áll. .. Berlinben éles támadások hangzottak el Slavenstein és a birodalmi bank egész veze­tősége ellen, mert legalább egyes körök föl­fogása szerint Slavenstein, a birodalmi bank elnöke elkövette ugyanazt a hibát, mint Napóleon, akkor, amikor nem merte harcba­­vetni a legvégsőbb tartalékokat és megmen­tette ugyan a tartalékcsapatokat, de elvesz­tette a csatát, elvesztette egész hadseregét és elvesztette­­ Franciaországot. A támadások szerint Baldwin mégis engedékenységre bírta volna a francia kormányt, amelynek most súlyos belpolitikai nehézségekkel is kell küzdenie, ha a márka katasztrófája nem keményíti meg újból Poincaré gerincét. Már­pedig a legvégsőbb tartalékok harcba­­vetésével, a devizakészletek és az aranyfede­zet maradványainak mozgósításával sike­rülhetett volna a márka árfolyamának sta­bilizálása ... Azok a körök, amelyek közel­­állanak a kormányhoz és a birodalmi bank­hoz, arra hivatkoznak, hogy a behozatali többlet nagy megnövekedése és a berlini piac reménytelen hangulata mellett a kísér­let aligha sikerült volna, annál kevésbé, mert a new-yorki tőzsdén hatalmas tételű eladások történtek a márka árfolyamának lejjebb és lejjebb szorítására: ezek a téte­lek peddig alig eredhettek máshonnan, mint francia részről, tehát Párizsból is siettették a márka zuhanását. A francia diplomácia most újabb szép definíciókat gyárt, és kilátásba helyezi a Ruhr-vidék megszállásának láthatatlanná té­telét a passzív rezisztencia észrevétlen lesze­reléséért ... De sem az észrevétlen leszere­lés, sem a láthatatlannak tétel nem segítené­nek Németország gazd­asági elvéreztetésén, és ezt Londonban ugyanolyan jól tudják, mint Berlinben. Ha ilyen és analóg alapo­kon csakugyan megegyezés jönne létre Lon­don és Párizs között, ez csak az angol kor­mány visszavonulása számára építene arany­hidat, de nem­ tenné elviselhetővé Német­ország helyzetét. Azonfelül pedig minden po­zitív jelenség alátámasztja azt a föltevést, hogy Poincaré­ a francia politika sikerének tartja a márka katasztrofális zuhanásának hetét, és nem akar megállani feleúton, most, amikor már csak néhány lépés választja el a céltól. Csak így lehet igazában megmagya­rázni a hírhedt dementi körül támadt kava­rodást, és a párizsi politika látszólagos kö­vetkezetlenségeit. Egyetlen olyan fordulat, amelyben megkapaszkodhatnak a reménykedések: Mellon amerikai pénzügyi államtitkár útra­­kelése Európa felé. Ezt az eleinte kétkedés­sel fogadott hírt most megerősítik, és Lon­don csakhamar vendégéül fogadhatja a cle­velandi acélipar híres jogtanácsosát, aki közel hetvenedik esztendejéhez került várat­lanul az amerikai pénzügyi politika élére, amikor újból a republikánus párt vette át az Egyesült Államok kormányzását. Mellon európai útját bajos másként felfogni, mint válasz gyanánt Baldwin miniszterelnök hívó szavára, amely most mintha mégis meghall­gatásra talált volna Amerikában. Az angol háborús tartozások kérdését elsősorban Mel­lon államtitkárral tárgyalta le Baldwin, amerikai útja alatt, és így természetes, ha az angol miniszterelnökkel szemben most Mellon az amerikai kormány bizalmi em­bere. Olyan mértékű előzékenység a francia háborús tartozások kérdésében, amilyen mértékű előzékenységet fog tanúsítani Fran­ciaország a német jóvátételi kérdésben : ál­lítólag ezzel az ajánlattal kel át az Atlanti-óceánon az öreg clevelandi ügyvéd. Az angol kormánynak pedig már régebben elfoglalt álláspontja az, hogy a maga részéről fölajánlja a Franciaország által Angliában fölvett háborús kölcsönök elengedését, többé-kevésbbé leplezett formá­ban, ha Amerika is elengedi Franciaország háborús tartozásainak nagyobb részét, és ha Franciaország nem gördít többé akadályo­kat a jóvátételi kérdés reális rendezése elé. Az bizonyos, hogy az amerikai tartozások nagyobb felének, és az angol tartozásoknak elengedése sokszorta nagyobb gazdasági eredményt biztosítana Franciaország szá­mára, mint a német jóvátétel a legkedve­zőbb esetben, de azért nagy óvatossággal kell értékelni Mellon londoni útjának hírét. Senki nem tudja bizonyosan, milyen aján­lattal teszi meg az európai utat Mellon, azonfelül sem az angol, sem az amerikai tartozások elengedése nem történhetik meg nyílt formában, a palástolt forma pedig megkönnyíti a francia kormány számára a visszautasítást. És Poincaré jóvátételi politi­kája kezdettől fogva más utakon járt volna, ha gazdasági előnyök biztosítására törek­szik, és gazdasági célokat­­tűz ki maga elé. Végül pedig Németországon ma nem segí­tene más, mint a Ruhr-vidék haladéktalan visszakapcsolása, a három-négy esztendős moratórium, és aztán­­ alacsonyabb jóvá­tétel, mint amilyent a német kormány má­sodik jegyzéke fölajánlott... Idáig pedig aligha lehet eljutni egyetlen lépéssel, akkor sem, ha most Mellon szegődik Németország és Európa védőügyvédjévé a francia kor­mánnyal szemben. Változatlan a helyzet az egységes pártban „A helyzet változatlan"­. Tulajdonképpen ezzel a háborús években már sablonná vált jelentéssel lehetne számot adni az egységes párt mai értekezlete után arról a változás­ról, amely az egységes párton belül Gömbös Gyula lemondásával végbement. A mai érte­kezletet is — mint annak idején a harcté­ren — apró csatározások előzték meg és fe­szült érdeklődés várta, a csatározások azon­ban csak azt a célt szolgálták, hogy az egy­­m­ással szemben álló csoportök meggyőző­dé­st szerezzenek _­gym.U ér­jeié!, ii.­ pedig, azon a formai változáson kívül, hogy Gömbös Gyula helyét az ügyvezető alelnöki poszton a jövőben más foglalja el: „a hely­zet változatlan". Gömbös Gyula nem várta meg a mai ér­tekezletet, sőt azon részt sem vett, hanem még a délelőtt folyamán a nemzetgyűlésen levélben közölte a miniszterelnökkel az al­­elnökségről való lemondását. Levelének szövege a következő : ,,Mélyen Tisztelt Barátom ! Miután a kor­mánynak politikáját közismert okoknál fogva mindenben nem tudom magamévá tenni, össze­férhetetlennek tartom, hogy az egységes párt ügyvezető alelnöki tisztjét továbbra is betölt­­sem. Ezért van szerencsém Téged arról értesí­teni, hogy úgy az ügyvezetői, mint az alelnöki tisztségemről ezennel lemondok és kívánságod­hoz képest és barátaim kívánságának is meg­felelően az egységes párt egységét megóvandó, egyelőre megfigyelő álláspontra helyezkedem. Budapesten, 1923 június 19-én. Mély tisztelet­tel híved : Gömbös Gyula." A levél fogalmazása nem sablonos, mint ahogy nem egészen megszokott dolog a po­litikai világban az sem, hogy valaki egyelőre megfigyelő álláspontra helyezkedjék akkor, mikor elhatározza magát, hogy megmarad egy párt keretein belül. És ez mutatja, hogy a helyzet változatlan. Az ellentétek nemcsak hogy nem simultak el, de talán még mé­lyültek is az utóbbi hetekben, a miniszter­elnök hazaérkezése óta és ha az egységes párt most lehetetlennek tartja is, hogy ügy­vezető elnöke a kormányétól eltérő pro­gramot valljon magáénak, azt nem tartja lehetetlennek, hogy ez az eltérő program a maga híveivel együtt továbbra is hajlé­kot kapjon a pártban és arra igyekezzék, hogy a kormány célkitűzéseivel szemben a maga felfogásának toborozzon bent híve­ket és így próbáljon felülkerekedni. Az egységes pártnak úgynevezett mérsé­kelt elemei már régen tűrhetetlennek tartják ezt a helyzetet, és lehet, hogy ez volt az oka Gömbös Gyula délelőtti lemondásának is, mert olyan hírek jártak, hogy amennyiben még az értekezlet előtt le nem mond, valaki a balszárny részéről bizalmatlansági indít­ványt fog tenni ellene. A lemondás formai tényével azonban, úgy látszik, megint meg­oldást nyert az egységes párt válsága, mint ahogy megoldást nyert eddig már jó néhány esetben. A politikai különbségek megmarad­nak, sem a kormány, sem Gömbösék nem n­e­m adják fel a maguk taktikáját, a miniszter­­elnök — bár hír szerint az értekezleten tar­tott felszólalása igen erélyes hangú volt — helyesnek véli, ha Gömbösék tovább is meg­maradnak a pártban és politikájuknak azon belül próbálnak érvényt szerezni. Gömbösék pedig — mint erre már ismételten rámutat­tunk — taktikájuk meghatározásában nem egészen függetlenek és legközelebbi fegyver­barátaik. A bolíték érdeke e pillanatban azt kívánja, hogy, továbbra is a kormánnyal menjenek. „A kérdés elintézése halaszthatatlanná vált" A Gömbös-ügy mindjárt az értekezlet ele­jén szőnyegre került. Behlen István gróf mi­niszterelnök szólalt föl elsőnek, fölolvasta Gömbös ismeretes levelét, sajnálkozásának adott kifejezést afölött, hogy a lemondás srégLVL-r:. de infenut'-tatt arts, hogy régm­ differenciák vannak Gömbös Gyula és a kor­mány programja között, amelyek az alel­nöki állással összeférhetetlennek. Ő a maga részéről jobb szerette volna ezt a kérdést már külföldi útja előtt likvidálni, és hogy nem tette, abban az a szempont vezérelte, hogy odakint egységes közvéleményt kell éreznie a­ háta mögött és egy esetleges párt­­viszálykodás akadályozhatná munkáját. Most azonban a kérdés elintézése már ha­laszthatatlanná vált és ezért ő a maga részé­ről fölszólította Gömbös Gyulát, hogy vagy alkalmazkodjék teljes mértékben a kor­mány programjához, vagy vonja le állásfog­lalásának konzekvenciáit, és mondjon le az alelnöki állásról. Gömbös lemondott és ő sajnálattal bár, de kénytelen tudomásul venni Gömbös elhatározását, amivel tartozik a pártnak, amelynek fegyelme nem tűri el, hogy bárki is szembehelyezkedjék a kor­mány politikájával, de tartozik önmagáinak is, mert lehetetlen volt az a helyzet, hogy a párt ügyvezető alelnöke külön utakon jár­jon. Ezzel azonban az ügyet elintézettnek is tartja. Kéri a pártot, hogy a lemondást ve­gyék tudomásul, egyben bejelenti, hogy a Gömbös és a vele egy állásponton lévő kép­viselők a pártegység megóvása érdekében benn maradnak a pártban. Csontos Imre szólalt föl a miniszterelnök után és sajnálkozásának adott kifejezést Gömbös lemondása felett, ő a maga részé­ről azt látta volna szívesen, ha Gömbös to­vábbra is megmarad ügyvezető­ alelnöknek és az ellentéteket a párton belül simították volna el, anélkül, hogy azok nyilvánosságra kerülnek. Bethlen István gróf miniszterelnök felelt Csontosnak, ismételten rámutatott az okokra, amelyek arra kényszerítették, hogy ezt a helyzetet radikálisan oldja meg. Sze­rinte ezzel tartozott pártvezéri tekintélyének és az állásnak, amelyet betölt. Az értekezlet ezután Gömbös Gyula le­mondását tudomásul vette, majd áttért az indemnitási javaslat folytatólagos tárgyalá­sára. Eckhardt Tibor szólalt föl ehhez a tárgy­hoz elsőnek és mindenekelőtt a külföldi kölcsön kérdését tette szóvá. Szerinte a kül­földi út már az elinduláskor is teljesen kilá­tástalan volt, most pedig, hogy a kölcsön meghiúsultnak tekinthető, a kormánynak még kérését is vissza kell vonnia, mert a föltételek olyanok, hogy számunkra a köl­csönt amúgy is lehetetlenné teszik. A kül­földi kölcsönre egyébként nincsen is szük­ség, hiszen csak arra használnák föl, hogy a nagybankok devizaigényeit elégítsék ki vele. A külföldi kölcsön nem is használhat addig, amíg az államháztartás mérlegét nem hozzák rendbe, már­pedig az­t lehet észre­❖ 1­á­venni, hogy helyzetünk e tekintetben nem­csak, hogy nem javul, hanem romlik. Ha az utóbbi három hónap kiviteli és behozatali mérlegét tekintjük, azt látjuk, hogy a be­hozatal és kivitel közti különbség okozta de­ficit sokkal nagyobb, mint volt tavaly, tehát a helyzet rosszabbodott. Az állami üzemek sem rentábilisait, ezért helyesnek tartaná, ha a MÁV-nak és a többi állami üzemnek kezelését részvénytársaságokra bíznák. Bethlen István gróf miniszterelnök vála­­­szolt Eckhardt Tibornak. — Senki sem gon­dolhatott arra — mondotta —, hogy az első lépés mind márt teljes sikert fog hozni. A feltételeket maga is súlyosaknak tartja, ez azonban még nem jelenti az út sikertelen­ségét. Ő a maga részéről a megkezdett irány­ban tovább akar haladni és meg van győ­ződve arról, hogy a kívánt siker nem marad el. Gondoskodott róla, hogy illetékes helyen is tudomást szerezzenek a feltételek teljesít­­hetetlenségéről és jegyzékben közölte a kor­mány az entente államaival, hogy a kölcsön számunkra elfogadhatatlan olyan feltétel mellett, hogy annak egy, részét reparációs célokra kell fordítanunk. A szabadforgalom felé Ana magát a kölcsönt illeti, az természet­szerűleg a termelés céljait lesz hivatva elő­mozdítani. Deficitünk mintegy kilencven­­millió aranykorona, aminek több mint felét, körülbelül ötvenmilliót az állami üzemek­­ deficitje teszi ki. De ezeknek az üzemeknek deficitje éppen onnan származik, hogy igen gyakran kénytelenek pénz hííján rossz üz­leteket kötni, árut, amely bizonyos időben olcsóbb, csak akkor vehetnek meg, több­nyire már drágán, amikor éppen pénz áll rendelkezésre. Ha a kölcsön egy részét az üzemek rendelkezésére bocsájtják, ezzel el lehet érni azt, hogy ezek az üzemek rentá­bilissá válnak. Ami a kereskedelmi mérleget illeti, rámutat arra a körülményre, hogy ma sokkal kevesebb cikkre van behozatali tila­lom, mint volt tavaly, de ugyanez áll a kivitelre is, mert a kormány végeredmény­ben a szabad forgalomra törekszik. Három lrónap mérleglédel azonban egyél p p.1 .fő. :­ nem lehet ítéletet mondani, mert hiszen könnyen meglehet, hogy decemberben kellő deviza hiányában nem lehetett vala­mely árucikket behozni amelyből azután, kellő, külföldi fizetési eszköz állván ren­delkezésre, januárban és februárban egész esztendőre ellátta magát a kereskedelem. Az illetékeket erősen csökkenti a kormány, ami szintén jelentős lépés a szabadforgalom felé. Végül, ami az állami üzemeknek rész­­vénytársaságokká való átalakítását illeti, azt a maga részéről nem tartja helyesnek. Belföldi tőke igénybevétele talán nem felelne meg teljesen az összes kívánalmaknak, kül­földi tőke pedig csak a profitért volna haj­landó idejönni, vagyis részvénymajoritást kívánna, ami az állam szempontjából semmi körülmények között sem kívánatos. Marsall Ferenc a valorizált mezőgazda­­­sági hitelek ellen szól és rámutat arra a kö­rülményre, hogy a bankok koronakölcsönt kaptak, nem látja tehát be, miért van valori­zációra szükség akkor, amikor mezőgazda­­sági hitelről van szó. Nem híve a valorizá­ciónak és nem híve az aranyvalutának sem, hanem nézete szerint valamilyen, a búza- és állatvalutából kombinált valutára kellene át­térni. Bartos Andor a MÁV centralizációja el­len kel ki, könnyű és egyszerű adminisztrá­ciót kíván, ami szintén elősegítené azt, hogy az üzem rentábilissá váljék. Kállay Tibor pénzügyminiszter szólalt fel végül és főleg a valorizáció kérdésével fog­lalkozott. Elvileg — mondotta — nem ba­rátja ugyan a valorizációnak, de mégis rá kell térnünk, mert ez, szerinte, elősegít ki­fejleszteni a takarékossági szellemet. Lehe­tetlen dolog, hogy mindenki a korona rom­lására spekuláljon és ilyen módon igyekez­zék milliárdokat nyerni. A pénzügyminiszter felszólalása után az értekezlet véget ért. Kérdést intéztünk az egységes párt több vezető tagjához, hogy Gömbös lemondása után ki az alelnöki állás jelöltje. Három nevet hoztak kombinációba: Grunffl Jenőét, gróf Hoyos Miksáét és Pesthy Pálét. Módosítások az Indemnitási javaslaton A pénzügyi bizottság ma terjesztette be az indemnitási javaslatról a jelentését. A bizott­ság lényeges változtatásokat eszközölt a ja­vaslaton. Sok olyan kérdést elismer és szabá­lyoz, amilyenről idáig beszélni is defallizmus volt. A legjelentősebb intézkedése, hogy az ingat­lan-átírás után járó illeték késedelmes fizetése esetére havonként tízszázalékos bírságot álla­pít meg. Minden megkezdett hónap egésznek számít a bírság szempontjából. Ez a rendel­kezés tehát évi 120­ százalékos, heti két és fél-

Next