Világ, 1924. augusztus (15. évfolyam, 156-180. szám)

1924-08-12 / 165. szám

4 1924 augusztus 12. Kirándulás Csokonaihoz­ ­. Fiatal nőről hallottam, hogy Csokonai Vitéz Mihály oldalági leszármazottja, hogy kinn él a Hermina úti Vakok Intézetében, mert, sze­gényke, világtalan, neve: Csokonai Vitéz Gi­zella és ezenfelül, mondták, poéta ez a leány­­laga is. Elmentem hozzá, hogy nézzem az arcát, hogy halljam a hangját, hogy valamit mondjon nekem az örök Diákról, a züllött vándorpoétáról, Ady egyenes elődjéről — „ki fényküllőzött fél magyar eget". Talán tud va­lamit Vitéz Gizella Vitéz Mihályról, amit még nem tudok és amit hallanom nagyon érdemes. II. Nem mintha azt képzelném, hogy a génjé­nek rokonai vannak. Mintha képzelném: van anyja, apja, testvére, gyereke , mert nincs. Nagyon is jól tudom, hogy Beethoven unoka­öccsének, például, annak a gazember „Karl­­b­ert"-nek, akit a drága nagy mester tragiku­san imádott, époly kevés köze volt Beethoven­hez, mint ahogy teszem, Elisabeth Nietzsche- Försternek nincs e világon semmi közössége u­táni bátyjával, Friedrih Nietzschével. Elisa­­beth Nietzsché­nek, aki ma túl van a het­venen, ma is pirospozsgás, kövér, korlátolt­­világú nyárspolgárasszony Weimarban, és élete célja, hogy kultuszt és üzletet nyisson negyed­­százada elhalt bátyjából. Egy lélekzetnyi nem szorult beléje a Nachtlied közlőjéből... és ha valaki élő valami jelzését mégis még viseli Nietzschének, az legfeljebb csak Lou­ Salome asszony, aki barátja volt a beteg embernek és akit az bizalmával szeretett. Ennyire nincs illúzióm arról, hogy a vér­rokonság bármire is kötelez. És mégis, amikor Csokonai Vitéz Mihály élő rokonáról botlot­tam, el kellett indulnom hozzá ... III. A Hermina úti vakok házának kertje. Háncs­székeken ülünk, amelyeket benn a műhelyben készítettek megfinomult kezek, előttünk mus­kátl­ágyak, vaniliavirág, fehér káposztalepkék, augusztus. De ezt, persze, csak én látom, néha, közben. Vitéz Gizella befelé mosolyog, annak, amit mond, ő a maga külön képeit látja. Mert szelíd és derűs ez a leányarc, mialatt el­mondja mindazt, amit tud: — Mi Debrecenből­ jöttünk Pestre és bár autentikusain, okiratok szerint vagyunk azonos család a Vitéz Mihályival, de oldalágról szár­mazunk, mert sem a költőnek, sem pedig fivé­rének, a vándorszínésznek, nem voltak egyenes leszármazottai. Korán halt el mind a költő, Csokonai Mihály, amint bizonyára tetszik tudni, harminckét éves korában, fivére pedig úgyszólván legelső színpadi kísérletei után. Családom birtokában nincsenek se levelek, se kéziratok: a költő teljes írott hagyatékát a debreceni levéltár őrzi. — Édesapám, Csokonai Vitéz Imre, nagyon büszke az „ősére", ő itt Budapesten, a Csen­gén utcában lakik, a Trieszti biztosító hivatal­noka, három nővérem van, kettő hivatalnoknő, bátyám pedig Debrecenben a Főnix biztosító főtitkára. Édesapám már kisgyerek korunkban belénk oltotta a szeretetet és büszkeséget „nagy ősünk" iránt. Igen sok versét tudja ő betéve és ha nem dolgozna mindennap esti nyolc óráig, gyakrabban szavalná és olvasná Csokonait, így fáradt. De boldog, ha csak beszélhet róla. Neki megvannak az első kiadások. Csak egy újabb kiadásunk van: a háború után talált ver­sek. Mert azt, ugy­e­bár, tetszik tudni, hogy nemrég egész csomó, addig nem ismert versét találták a debreceni levéltárban? Ezekben úgy­szólván, egészen új Csokonai mutatkozik. Erő­sen vallásos versek, kálvinista érzület. Utolsó éveiben írta ezeket, az elbetegedett ember fáj­­dalmassága szól belőlük... én nagyon szere­tem ezt a kötetet. — Általában, — vélekedik szelíden, de hatá­rozottan Gizella — én tőlem a szilaj versei na­gyon idegenek. Ami természetes, mert nő va­gyok és ezenkívül világtalan is. Ó, nagyon sze­retem a Tihanyi echohoz, a Magánossághoz, a Reményhez írt verseit, A lélek halhatatlansá­gáról írt ódáját. Ezekben olyan „nemes" fáj­­­dalmas­ság mutatkozik. Én szeretem a „mély" költészetet; mi, akik nem látunk, nem tudunk „felületesek" lenni; mi mindig csak „befelé" szemlélődünk lelki dolgokról. A Lilla-versek közt vannak nagyon bájosak, a Dorottya fel­üdít, de a bordalok elidegenítenek ... — őszinte leszek és bevallom, az én ked­venc költőm Tompa. Az én kálvinista papom hogy* meg tud engem vigasztalni, hogy­ fel tud emelni, milyen szép az a verse: Máriához, midőn a zárdába készült vagy a Haldokló mellett vagy Teréz emlékezete. Tetszik látni, én hároméves koromban megvakultam. Ép látással jötem a világra, de skárlásba estem, szüleim akkor Erzsébetfalván laktak, az orvos „elkezelt" és én többet nem láttam. A vakok állami intézetében végeztem el a nyolcéves tanfolyamot, amely megfelel a „látók" négy elemijének és négy polgárijának. Azután már ipari mesterséget tanultam, kefekötést, kosár­fonást, varrást és horgolást. Én kinn, a „látók" között rosszul érzem magam. Idegen vagyok nekik és ők nekem. „Hideg" nekem az ő vi­láguk. De itt, a társaimmal, nagyon egyetértek, én itt boldog és „valaki" vagyok. Hanem amíg ehhez a megnyugváshoz eljutottam, sokat segí­tettek rajtam a versek. A magam irogatása, a nagy költők és legfőképp Tompa. Mi nagyon érzékenyek vagyunk. Tompa sohasem bántja VILÁG meg az érzékenységünket. Olyan tiszta és enyhe az ő lelkivilága — majdnem „nőies". Tetszik látni, Csokonai Mihályról kellett volna egész idő alatt beszélnem és ... IV. Dehogy „kellett volna", Gizella, jól van ez így. Magának van igaza, amikor azt öleli ma­gához, aki megnyugvást ad. Nekünk, szegény „szilajoknak", Csokonai való. Eszembe jut Ady Endre, akinek talán soha­sem ment el közeléből Csokonai néhány olcsó kis füzete. Nem emlékszem, hogy későbbi éveiben más poétát láttam volna kezében, mint Csokonait. Egyik szemét, szokott arcmozdulat­tal, összehúzta, másik szeméhez közel vitte a papirost, úgy olvasta. De olvasta és újra olvasta és ha utazni ment, kabátzsebébe gyűrte. És ahogyan — a mi fülünknek — kicseng, éretten és szilájuk a Dorottyá­ból: Arany Já­nos, úgy cseng ki, egy-egy lírikus Vitézversből (hamarjában a Bákergető-t vagy a Szamóca-1 mondhatnám) a későbbi Ady-kötetek nem egy extázisa. A Legfőbb Várta zaklatott ritmusá­ban például ki nem hallja Vitéz Mihály zihá­lását? Olvassuk csak hozzá ezt a CD­-­­i­muzsikát: „Illatja rozmarinnak­, Mérsze a fü­gének, És a rukercz pirossá. Szájunknak és szemünknek S orrunknak is mi kellő? Hát még ha egyesülnek E kedves érzések? Imé, az érit’ cseresnye Mely édes és piros is; A sárga dinnye szagja Nárdus s az íze nektár; A rózsa színe bíbor S illatja finom ámbra ...“ V. Nem, a vérrokonság nem kötelez semmire. De a nagy rokon mégis itt járt, Vitéz Mihály úr. Az volt, aki ébresztett: „Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott S a mi fájásunk volt az, ami fájt. Ébresztésünk ne fájjon néked, Csokonai, híres Vitéz Mihály, Mindnyájunknak atyánknál atyábbja..." Dénes Zsófia. Görög ultimátum Bulgáriához Belgrádból jelentik. Az itteni lapok is köztik azt a párizsi keltezésű táviratot, amely szerint Görögország ultimátumot in­tézett Bulgáriához. A párizsi hír szerint Görögország bejelenti, hogy abban az eset­ben, ha a bandamozgalmak tovább is tarta­nak, a görög hadsereg bolgár területen is üldözni fogja a bandákat. Az ultimátum hírét itt még nem erősí­tették meg. A jugoszláv és román kormány között tárgyalások vannak folyamatban, amelynek célja az, hogy közös lépést tegyenek a nagy­hatalmaknál Bulgáriával szemben. Bulgária ugyanis állítólag megszegte a neuilly-i béke­szerződést azáltal, hogy hadserege létszámát háromezer emberrel nö­lte. A román kor­mány hajlandó a jugoszláv kormánnyal együtt erre a diplomáciai lépésre, amelyet a két állam egyidejűleg akar foganatosítani a szófiai ellenőrző­ bizottságnál, és a londoni nagyköveti konferenciánál. Szófiából jelentik . Egyes athéni lapok­nak az a híre, amely szerint a filippopoliszi görög konzult megtámadták és­­ emiatt a szófiai görög követ a bolgár kormánynál el­járt, teljesen valótlan. Az a hír sem felel meg a valóságnak, mintha Bulgá­riában kihirdették volna az ostromálla­potot. Több kép tűnt el Queróból Milánóból jelenti a Világ tudósítója. A querói dóm apátja, Innocent Ferazzi, a Corriera della Sera tudósítója előtt úgy nyi­latkozott, hogy a sokat emlegetett Jacopo di Palma-kép nem az egyedüli, amely az osztrák-magyar csapatok ott tartózkodása alatt, 1918 nyarán a templomból eltűnt. Ferazzi apát tanuk előtt folytatott megbe­szélésében közölte ezt Kovács dr.-al, aki ugyancsak tanuk előtt kijelentette, hogy amennyiben az apát visszavásárolná tőle ezt a képet, úgy minden valószínűsége szerint meg tudná szerezni neki a többi eltűnt ké­peket is. Ferazzi apát Kovács kijelentése után indulva azt hiszi, hogy Kovács fölvilá­­gosítást tudna adni a többi kép hollétéről is. Marinkovics a jugoszláv külpolitikáról Belgrádból jelentik . A szkupstina mai ülésén a Pribirsevics-párti Lukinics napi­rend előtt viharos jelenetek közt ismertette Radics Istvánnak, a horvát köztársasági pa­rasztpárt lapjában megjelent nyilatkozatát, amelyet a kormánynyilatkozattal ellentétes­nek lát. Magyarázatot kér erre vonatkozóan a kormánytól. Tajszic­s (radikális) a kormány lemondá­sát követelte, mert sehogyan sem lehet össz­hangba hozni a monarchista alkotmány gondolatát a pacifista köztársaság eszméjé­vel. Beszédét azzal fejezte be, hogy a szerb földmíves, aki vérét ontotta szabadságáért, tudni sem akar semmiféle paraszt-Interna­­tion­áléról. Marinkovics külügyminiszter beszélt ez­után. A kormány az alkotmány végrehajtá­sát tűzte ki célul. Az alkotmány azon az el­ven épült fel hogy a­ szerb a horvát és a szlovén nép egy nemzet. Nem szabad azon­ban elfelejteni, hogy ezt a népeknek is érezniük kell. Éppen azok vannak a nem­zeti egység ellen, akik annak védelmezőjéül tolják fel magukat. Tiltakozik az ellen az ellenzéki beállítás ellen, amely szerint a kormány a Radics­­párttól függ. A kormány a parlament bi­zalmától és azoknak a pártoknak bizalmá­tól függ, amelyek a parlament munkássá­gáért szállnak síkra. A kormány addig ma­rad helyén, amíg a parlamentben többsége van. A többség élénk tetszése és tapsa közben Belgrádból jelentik. A belügyminiszté­rium ma este híreket kapott arról, hogy Radics István ma este 8 órakor visszaérke­zett Zágrábba. Bécsből Marburgon át uta­zott haza leányával és Macsek dr. képvi­selővel. A zágrábi vasúti állomáson körül­belül harmincan várakoztak rá , megérke­zéséről ugyanis csak a legszűkebb körben tudtak. Mihelyt a lakosság értesült arról, hogy Radics megérkezett, háza előtt körül­belül ezer főnyi embertömeg gyűlt össze és nagy tüntetést rendezett mellette. A tömeg Radics felhívására nyugodtan szétoszlott. A késő esti órákban a zágrábi utcákon a dél­szláv fascista­ szervezet kis csoportja tünte­tett, ezt azonban a rendőrség hamarosan szétszórta. Mindenütt nyugalom van. Radics megérkezésének hírére Belgrádban azonnal egybehívták a minisztertanácsot. A kormány azon az állásponton áll, hogy Rá­jelentette ki, hogy a délszláv állam és a nemzeti egység “nem függ a centralizmustól. Oroszország elismeréséről beszélve, kije­lentette, hogy a kormány ebben az irányban tesz majd lépéseket, de a nemzetközi jog­szokások szemmel tartásával. A kapcsolat felújításához egyelőre ideiglenes megegye­zésre van szükség és­ ezek alapján lehet majd megszervezni a végleges kapcsolatot. A balkáni nemzetekkel a kormány barát­ságos, korrekt viszonyt óhajt, amennyiben ezt a másik oldalról is lehetővé teszik. Visszautasítja ezt a ráfogást, hogy a kor­mány azonosítja magát Radics abbeli nyilat­kozatával, hogy Macedóniát át kell en­gedni Bulgáriának. Országunkban — mondta a külügyminiszter — nincs egyetlen párt, nincs egyetlen politikus, aki az ország egy részét másnak akarná átengedni. A külügyminiszternek ezt a kijelentését az egész többség megtapsolta. Az Olaszországgal való kapcsolatról be­szélve, kijelentette, hogy pártja sohasem volt ellene annak, hogy Olaszországgal ba­rátságos viszony álljon fenn, de sokallotta azt az árt, amelyet ezért az állam fizet. Beszéde végén ismételten hangoztatta, hogy az állam egységes és annak is kell maradnia. A délutáni ülésen, amely a késő éjszakai órákig eltartott, állandó viharos jelenetek közt Pribicsevics beszélt, aki élesen támadta a Radics-nyilatkozat kapcsán a kormány­ és az egész mai rendszert, dicsk épúgy, mint minden más állampolgár, visszatérhet hazájába. A hatóságok mindez­­ideig nem emeltek ellene vádat olyan vétség miatt, amely miatt le lehetne, vagy le kellene őt tartóztatni. A kormánykörök ilyen körül­mények közt meg vannak győződve arról, hogy a kormány helyzetét nem gyöngítette meg Radics megérkezése, noha közvetlenül a kormánnyilatkozatról való szavazás előtt kissé alkalmatlan időben történt. Radics visszaérkezett A „Világ" azért küzd fennállása óta, hogy Magyarország ne legyen sziget Európa kultúrájának tengerében. Szerkesztőségi telefon: , 58—00 Kiadóhivatal: . . . . 81—90 Ker 33 Augusztus 15-én kezdődik az olasz-magyar diákcsere (A Világ tudósítójától.) Valamikor réges-­ régen, így nyári vakáció idején kedves és hasz­­­nos szokás volt Magyarországon a diák­csere. Az alföldi magyar fiú messzi vándoron a Szere­pességbe német szóra, a nyurga zipser gyerek­ pedig lejött a magyar rónára, hogy megtanul­jon magyarul. Később, idők múltán kiment ez a szokás a divatból, pedig külföldön most is egyre nagyobb és nagyobb méreteket ölt, és nemcsak egyes szülők, hanem maguk az iskolák­ viszik keresztül a diákcserét. Nálunk két évvel ezelőtt egy lelkes pedagógus, Krisch Jenő, a székesfővárosi kereskedelmi szaktanfolyam igazgatója valósította meg ismét a csere-diák­ akciót, meglepően szép eredménnyel. Az első évben, 1922 nyarán, hamburgi diákokkal ren­dezett Krisch igazgató csere-diák akciót, ami­kor is huszonkét magyar diák ment ki Ham­burgba, és ugyanennyi német fiú jött Magyar­­országba. A magyar diákokat Hamburgban az egyetem rektora fogadta és­ csaknem egyhónapi ott tartózkodásuk alatt lebilincselő vendégsze­retettel állt rendelkezésükre. A német diákok ugyanannyi ideig voltak­ Magyarországon, mint a magyar fiúk odakünn. Ittlétük alatt nemcsak Budapestet ismerték­ meg, de elvitték őket Bábolnára, Kisbérre, Debrecenbe, Kecskemétre, a Balaton mellé, Magyarország természeti szépségeit is bemutat­ták nekik. A hamburgi egyetemi hallgatók­ ezenkívül számos előadást hallgattak, amelyek­ a magyar mezőgazdaság, ipar, kereskedelem, irodalom és művészet anyagát ölelték fel. A múlt esztendőben Krisch igazgató folytatta a csere-diák akciót, és a müncheni Technische Hochschule-val állapodott meg. 1923 augusz­tus 11-től augusztus hó 30-ig folyt le a máso­dik magyar—német diákcsere, ismét igen szép és hasznos eredménnyel. Huszonhárom magyar diák utazott Münchenbe, és harminc müncheni fiú jött cserébe Budapestre. A két német cserediák-akció után Krisch igazgató elhatározta, hogy ebben­ az évben valamelyik olasz egyetem hallgatóival cseréli ki a diákjait. Már hónapokkal ezelőtt érintke­zésbe lépett Olaszország legkitűnőbb gazda­sági főiskolájával, a genovai Instituto Supe­­riore de Scienze Economiche e Commerciali-val, amelynek rektora nagy szeretettel és lelkese­déssel fogadta az ötletet. A genovai főiskola rektora első levelében, amelyet Krisch igaz­gatóhoz intézett, bejelentette, hogy az olasz—­ magyar diákcsere-akció tervét nagy örömmel üdvözli és a maga részéről a legnagyobb kész­séggel tesz meg mindent, hogy minél jobban sikerüljön a gondolat megvalósítása és az olasz—magyar diákbarátság minél melegebbé váljék. Megírta azt is, hogy saját hatáskörében nyomban intézkedett a főiskolán, hogy az olasz diákok ne csak tudomást szerezzenek erről a tervről, de minél számosabban jelent-­­kezzenek is. Ezenkívül az összes genovai la­pokban közölte a genovai szülőkkel a diák­csere-akció tervét. Később a genovai főiskola rektora újból levelet írt Krisch igazgatónak, amelyen azt közölte, hogy a genovai családok közül sokan örömmel fogadták a gondolatot, minthogy azonban nyáron a legtöbb család nem tartózkodik a városban, úgy akarják megoldani a cserét, hogy a magyar diákokat az olasz családok költségén penziókban he­lyeznék el. Megjegyezte a rektor, hogy miután ezeket a penziókat ő nem ismeri, azt ajánlja, hogy a magyar diákok a maguk költségén jöjjenek Genovába, viszont az ő diákjai szin­tén a saját költségükön fognak a magyar fő­városba jönni és ott tartózkodni. Krisch igazgató elfogadta a genovai főiskola rektorának ez­t az ajálatát, és erről már értesí­tette is a rektort. A szaktanfolyam növendékei közül huszonöten jelentkeztek a genovai útra, és ugyanennyi olasz diák jelentette be rész­vételét a budapesti tanulmányra. A magyar diákok augusztus 15-én indulnak Genovába, ahol szeptember elejéig maradnak. Velük egy­szerre jönnek azután Pestre az olasz diákok, a­kik színtén két hétig maradnak a magyar fő­városban. Az olasz diákokat a vansuccai felső­kereskedelmi iskola épületében — ahol külön­ben a­ szaktanfolyam helyiségei is vannak — helyezik el és itt tartják számukra azokat az előadásokat, amelyekben a magyar viszonyokat ismertetik előttük. Az olasz diákoknak a ma­gyar mezőgazdaságról, iparról, kereskedelemről, a magyar történelem és az Olaszországgal való történelmi kapcsolatról az intézet tanárai tar­tanak előadást. Ezeken kívül a magyar iroda­lomtörténet és a magyar irodalmi kapcsolat Olaszországgal címen Zambra Alajos tart elő­adást, a magyar festőművészet ismertetésére Elek Artúrt kérik fel, a magyar festőművészet­nek az olasz művészettel való kapcsolatát Kő­szegi László, a magyar zeneművészetet pedig Kern Aurél ismerteti. Krisch igazgató az idei magyar-­olasz diák­csere-akció lebonyolítása után jövőre egy török diákcsere gondolatát akarja nyélbeütni. Úgy tervezi, hogy a jövő évben nem a szaktanfo­lyam növendékeit vinné el Törökországba, ha­nem a felsőkereskedelmi iskola egész osztályát cseréli ki egy hasonló török iskola növendékei­vel. A terv megvalósítására a kezdeményező lé­péseket már meg is tette és a törökök részéről nagy örömmel fogadták a gondolatot. Emellett a kereskedelmi szaktanfolyam diákcsere-akció­ját is folytatni akarja Krisch igazgató olyan­formán, hogy a szaktanfolyam növendékeit vi­szont svájci diákokkal cseréli ki. __ h. e.

Next