Világ, 1925. február (16. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-22 / 43. szám

|(1925 február 22. VILÁG nek, akik Wagnernéval meg akartak ismerkedni. Ez a fogadóestélyeken nagy ceremóniával történhetett. A nagy könyvtárszobában gyülekeztek. Azután felnyitottak egy hatalmas oldalajtót és egy óriás szalonban, valóságos királynői trónuson Wagner Cosima ült és a vendégek, mint valami udvartartásban, előtte defilroztak. Volt, akinek csak biccentett, másoknak kezet nyújtott, néha percekig beszélgetett valakivel ; ha nagyon kitüntetett, két kezét is nyújtotta lelkesen és kissé teatrálisan. Anthest igen szívélyesen látták, amíg nem tudták, hogy nős. Különösen Wagner két leánya közül az egyik, Izolda, nagyon megkedvelte. De amint én is megérkeztem Bayreuthbe, sajnos, kisebb lett az entuziazmus... ■ / Amikor Anthes Budapestre jött , Budapestre 1903-ban jöttünk. Mader Raoul volt az opera akkori igazgatója. Főleg a Wagner-hősök szerepkörét osztották ki az uramnak, tehát a Lohengrint, Tannhäusert, Siegmundot, Jiriy Siegfriedet, Alt Siegfriedet, Stolzingot és Tristant, igen, a kedvenc Tristant, énekelte. És amíg Németországban a különböző nagyigényű operáknál mindenekelőtt hangja lírai fényét és melegét értékelték és komoly szó volt arról, hogy a bécsi opera őt és a Mozart Don Juanjának Octavio szerepe alapján lírai szerepekre szerződtesse le, addig a budapesti operaház mindenekelőtt a wagneri hősök alakítását várta tőle mindvégig. Azért énekelte itt is például Mariot (Toscából) vagy Des Grieuxt (Manonból), túl későn a Don Josét (Carmenból), amikor ez utóbbi már nem volt nekivaló, de hősi szerepköre mindig predominált. — Hogy miféle zenei állapotokat találtunk, amikor idekerültünk ? Erre nézve a közönség volt a legjellemzőbb. A közönség még nem tudta, hogyan kell operaházba járni. Eleinte nagyon kevesen jöttek és Mademe egyik legfőbb büszkesége az volt, ha nekünk regisztrálhatta: „Ma megint kaptunk egy bérletet.1* Vagy pedig ha később ezt mondhatta : „Ma három bérletet is kaptunk 1“ Tehát már lassanként jöttek, ellenben a harmadik felvonás vége felé csomó ember felkelt és, mintha mi sem volna természetesebb, elment vacsorázni. Darab végére talán harminc ember maradt — de néha egy sem. Nos hát, ezt a közönséget meg kellett nevelni. Érdekelni kellett őt, megértetni vele a daljátékok művészetét, lebilincselni kellett és fogékonnyá tenni. Ezt csakis a művészet kvalitásának propagandájával lehetett... És ment a dolog. 1903-tól kezdve lassan és emelkedőn 1913-ig valóságos fénykora lett itt az Operaháznak és kitűnő kultúrájú előadások voltak itt műsoron. Kényes zenei igények szerint is kiváló partnerekkel dolgozott együtt az uram. Ott volt mindenekelőtt a nagyszerű Vasquezné, felejthetelen Wagner-hősnő, akiről Anthes mindig azt mondta : „Ő a született operai primadonna. Sie hat das Strahlende, S' -*hafte in Stimme und Musikalität.11 Ott volt Krammer Teréz, aki igen nagy művésznő ,volt az érdekes és temperamentumos szerepekben. Mily kitűnő Toska volt például 16 róla mondta Anthes : „Sie lebt sich vollkommen als Artistin auf der Bühne aus,eben weil sie im Leben so gut bürgerlich ist.“ Ott volt Ney Dávid az ő szonor és értékes basszusával, ott volt a finom baritonista, Takács és még annyi mások, akikről alig győzök hamarjában, megilletődve és meleg érzéssel, megemlékezni. Hát még Burrán Károlyról, a magyar Opera örökös vendégéről, aki tavaly halt meg, mennyit szólhatnék ! Ők Anthessel tulajdonképpen ellenlábasok voltak, hiszen riválisok ugyanarra a szerepkörre és egymást keresztezték útjaikon. Drezdából például annak idején azért ment el Anthes szerződésszegés árán, mert Burrán kapta a Tristan szerepét. De életük végéig mennyire becsülték egymást. Menynyire mérvadó volt mindkettőjüknek, hogy a másik mit hogy csinált. Burrián, aki túlkicsi volt szerepeihez, hányszor mondta keserűn : „Ja, ha olyan termetem és színészi tehetségem volna, mint Anthesnek, enyém volna a világ!“ Amikor Anthes meghalt, elmondták nekem, hogy Burrián három napig egy helyben ült, kezeibe temetett arccal ült, ivott, sírt, kijózanodott és tovább ült egy helyben — alig bírta el Anthes halálának gondolatát. Kínok, sikerek, hálátlanság — Elmondom még azt is, mi okozta Anthesnek a legnagyobb nehézséget a magyar operánál A nyelv. Hiszen a háború előtti nemzeti felfogás nem engedte meg a német szövegű éneklést az operaházban. Anthesnek tehát összes szerepeit újra kellett betanulnia olaszul. Akkor szokta meg a plasztikus, nagygesztusú játékot. Ki kellett fejeznie maradék nélkül mindazt, amit német anyanyelvén addig kifejezett és most az olasz nyelv idegenszerűsége miatt benne rekedt. Hasznára vált ez a játék. A magyar közönség számára ezzel elvette az elszigetelt idegen szó groteszk csengését — áthidalta plaszticitással. Idővel azonban a nagy fáradsággal betanult olasz szerepeket át kellett tanulnia magyarra. Ez Bánffy gróf intendáns érája volt .A magyar szövegtanulás megkínozta Anthest, pedig két évvel később, a háborúban, a nagy német barátkozás idején, egyszerre operaképes nyelv lett a német is. Anthes akkor úgy sem tehetett szert jó magyar kiejtésre ... Körülbelül ez volt az oka, amiért távoznia kellett az Operától. Ehhez járult, hogy 1913- ban kiosztották neki Siegfried szerepét magyarul, meg sem várták, míg elkészült a szereppel és így, félig készen, elénekeltették vele az év márciusában. Súlyos dolog volt, groteszkül hatott, gixert is jelentett művészi karrierjében — de nem Anthes volt ezért felelős. Másnap az intendáns magához kérette Anthes Györgyöt és ennek az értékes, érzékeny és igen tiszteletreméltó művésznek tíz évi nagy kultúrmunkája után röviden és szószerint ezt mondta : „Anthes úr, maga tegnap a Siegfriedet énekelte. Látom, hogy maga túl öreg szerepeihez, nyugdíjaztassa magát, szép búcsúelőadást rendezek." Anthes, a negyvenkilenc éves Anthes, úgy állt ott, mint akit tagjával fejbeütöttek. Alig tudott ennyit felelni : „Majd megbeszélem a feleségemmel, azután válaszolok.11 Hazajött, elmondta nekem a dolgot. Amint mondtam, ez márciusban volt, szerződése pedig májusig szólt. Én azt feletem neki : Ne menj el, ragaskodj szerződésedhez.11 Ezt is válaszolta Bánffynak. De hát, természetesen, nem volt köszönet a hátralevő két hónapban. Attól a naptól fogva, hogy Bánffy grófnál járt, én soha többet mosolyogni nem láttam. Addig vidám és tréfás kedvű volt, azután komor lett. A jó ételt addig annyi egészséggel szerette, azután soha többet nem vette észre, mit eszik. Kilenc évvel a halála előtt, 49 éves korában, egy óra alatt megöregedett, megtört. Tragikus halál Az utolsó kilenc év pedig még nem egy kisebb-nagyobb elégtételt hozott. 1913 nyarát Németországba is töltöttük, nem akartunk visszatérni Pestre. A zeneakadémia igazgatója, Mihalovics, tanárnak hívta meg Anthest. Gondolkozott, majd elfogadta. Az Operaház felkérte évi 10 vendégszereplésre. Voltak előadások, amelyekhez nélkülözhetetlen volt. Rendkívül sok és rajongó tanítványa maradt körülötte, amerre ment, szeretet és tisztelet vette körül.Németh Mária is tanítványa volt 19 hónapig, akkor kezdtek kibontakozni gyönyörű magas hangjai nek és abba kellett hagynia a leckéket. 1920-ban Anthest meghívták az Operához a Wagner-darabok rendezőjének. 1922 január 4-én a berekedt Burrán helyett beugrott Tannhäuserbbe. Nyolc nappal a halála előtt a Götterdämmerung főpróbáján megismételte ugyanezt. Az Alt-Siegfriedet énekelte, Siegfried megérését a halálra. Olyan fénye volt hangjának és extázisa előadásának, hogy a zenekar elhallgatott, felállt és hallgatta Anthest. Mi muzsikusemberek tudjuk, hogy ez milyen kalaplevétel, milyen siker. Ez volt hattyúdala. Nyolc nappal későbben, az elszenvedett műtét narkózisából soha többé nem ébredt fel. ... Az egykori Sdegdinde sápadtt, előkelő arca mozdulatlan lesz. Az okos és jó szemek sírontúli hűséget és összetartozást tükröznek. várost és a nagy vizionárius, aki a Kárpáthy Zoltánban a világirodalom leggigantikusabb árvízképét festette meg, elkomorodva jelentette ki, hogy ehhez fogható pusztulást nem tudott elképzelni. A vízözön azt harsogta, hogy „itt pedig város többet nem fesz11, s erre az egyik király azt mondta az országnak — mindegy, ki stilizálta meg a mondását —, hogy „Szeged szebb lesz, mint volt 11, a másik király pedig azt kiáltotta a világnak, hogy „segítsetek !“ Azt hiszem, a két király szava közül azé hangzott messzebb, aki csak láthatatlan szellemeknek parancsolt ugyan, de azoknak nem állták útját országhatárok s mindenfelé elvitték a parancsát, ahol irgalom lakik. * 1883-ban mind a két király egyszerre járt itt az új várost megnézni. Akkor nyitották meg a városi könyvtárt is s vendégkönyvünk első lapjára Ferenc József írta be nevét, mint Szeged első rekonstruktora. Utána az első Tisza Kálmán, a miniszterelnök, második Tisza Lajos, a városépítő, a harmadik Jókai Mór, a többi miniszterek, az egyházi és világi zászlósok fényes sokadalma, történelmi nevek viselői csak utána következnek. Különös világ volt az, ha Jókai-regényben olvasná az ember, azt mondaná rá : fantasztikum. — Ne törődj vele, ha a házak alacsonyak lesznek is, csak a védőtöltés falai legyenek magasak, — olvasom az egyik elfakult újságban Jókai intelmét Tisza Lajoshoz. Ez is meglepő, hogy a költő adta ezt a tanácsot a gyakorlati embernek. Nem is lett foganatja. Mikor a magas töltés-gyűrű kiépült Szeged körül, akkor már a költő is, a városépítő reálpolitikus is néhai díszpolgárai voltak Szegednek.* 1885: Az Arany ember premierje Szegeden. Vásárhely, Makó, Arad, Temesvár itt várja a „koszorús költő””-t. Jön-e, nem jön-e, hetekig izgatja a szegedi sajtót. Megjött, de már a vasúti fogadtatásnál kijelentené, hogy a küldöttséget, koszorúkat, fehérruhás lányokat ő most meg nem érdemli, mert ezúttal csak „a saját érdekében”1 jött Szegedre. Hajnalban háromkor kelt, fél nyolcig ült az íróasztalnál (egy ültő helyében megírt az Avartgember bécsi előadására egy külön új felvonást), a vonaton kigondolta a Hon holnapi regényfolytatását, azt itt fogja megírni, aztán holnapután a parlamentben is dolga van, nagyon szorongatják Tisza Kálmánt, megint neki kell a generálisért a népszerűség Polikratesz-gyűrűjét a tengerbe dobni, szóval a szegediek számára most nincs ideje. Azt a látogatást, ami csak a városnak szól, majd máskor módolja ki, így aztán a nagy lakozást is máskorra kellett halasztani, csak szűkkörű baráti lakomán kapta be Jókai az ebédet, nem híresszegediesen, csak úgy szegényesen, mindössze hat fogást hat tószttal. Hanem a „fogadás“-t nem engedték el a szegediek, mert abba nagyon beleszoktak még a rekonstrukciós királynapokban. Egyik küldöttség a másikat érte Jókainál s az egyik meg is ijesztette egy csöppet, de csak egy nagyon csöppet. Tizenhat negyvennyolcas öreg bajtárs tisztelgett nála s azoknak a szónoka így kezdte a mondókáját: — A világ ismeri Jókait, a nagy írót, a nagy hazafit, a híres politikust, most már ismerje meg a világ Jókait, a nagy forradalmárt is... A költő, — azaz dehogy, a Tisza Kálmán intimus barátja megriadva kapta fel a fejét, a városi urak arca is elkomorodott, az öreg honvéd pedig kacsintott egyet és így folytatta: — Igenis, a nagy forradalmárt, aki alig tette be a lábát Szegedre, egyszerre olyan forrongásba hozta a szíveket, hogy itt az asszonyok most már nem is akarnak másra nézni, csak Jókai Mórra. * Az ekkor beígért baráti látogatásra öt évig váratta Jókai a szegedieket. 1890-ben járt itt utóljára, akkor azonban meglakta a várost, három napig lakott benne. A szegedi társadalom minden tőle telhető módon hódolt neki. Rendeztek neki parádés színházi előadást, megmutatták neki az óvodában Szeged virágos kertjét, elvitték még a Csillagbörtönbe is. (Írónak sohse árt azt tudni, hogy ilyen is van ám!) A Sziráky késes boltjába azonban magától ment el a fejedelem s erről a látogatásról így számolt be Sziráky néni a híres késesmesternek (akit Mikszáth tett híressé a magyar iparosról szóló anekdotájával), mikor a mester hazatért a Prófétából a déli sörözésről: — Agyám, ki volt itt nálunk? Tudom, nem találja ki! Megtisztelt bennünket a Jókai nagyságos úr! — No hát, az úgy is illett, — mondta önérzetesen a mester. — De becsaptam ám a nagyságos urat, — hunyorított a mesterné. — Hogy-hogy? — öt pöngőért adtam neki a tízpöngős halbicskát. (Ezt az ismert bicska-típust Tisza Lajos rajza után komponálta meg a híres késes.) Képkiállítás is volt akkor Szegeden, oda is elvitték Jókait. De oda már Mikszáth is vele ment, aki véletlenül éppen akkor ruccant le egy kis szegedi halászlére. Jókai nagy műértő volt a piktúrában is, odahúzta Mikszáthot egy szénakazlas képecske elé. — Nézd, milyen helyes kis csöndélet. Ugyan ki festette? Kacziány Géza, akkor szegedi rajztanár, előhúzta a riportozó újságírók közül a legsápadtabbat és legszégyenlősebbet: — Gárdonyi Géza, szegedi újságíró. — Gratulálok, kolléga, — nyújtott neki kezet Jókai, — sokra viheti még az ecsetjével, így esett meg a három királyok találkozása Szegeden 1890-ben. Vasárnapi A mozitulajdonos alispán nem tűr több mozit... (A Világ tudósítójától.) Szakaszvezető volt a háborúban Weisz Henrik és otthagyta mind a két lábát a csatamezőn. A szakasz vezető láb nélkül került vissza szülővárosába, Debrecenbe, ahol besorozták őt abba a lajstromba, amelyen az úgynevezett hadirokkantak sorakoznak. A hadirokkantak szomorú hadseregének lett egyik tagja Weisz Henrik volt szakaszvezető, aki évek óta vaslábakon biceg és mankót szorít mindkét hóna alá. Rokkantságát száz százalékosnak nyilvánították, ami azt jelenti, hogy Weisz Henrik a legsúlyosabb rokkant katonák közé tartozik, ő egyike a legnyomorultabbaknak, őrajta kell leginkább segíteni. És a száz százalékos rokkant csakugyan kapja havi csekély rokkant-járandóságát, de ez az összeg vajmi kevés ahhoz, hogy Weisz Henrik eltartsa magát és kenyeret adjon családjának. A volt szakaszvezető gépészmesterséget folytatott, mielőtt elment volna katonának, hogy elveszítse mind a két lábát és visszatérve a csatából, szerette volna mesterségét tovább folytatni. De nehezen ment a kenyérkereset, a gépészműhelyben üggyel-bajjal tudta csak munkáját végezni és eközben elhatározta, hogy Debrecenben mozit fog nyitni. A mozinyitáshoz azonban engedély szükséges és pénz is kell. Ezt tudta jól Weisz Henrik hadirokkant, volt szakaszvezető és be is adta kérvényét a belügyminiszterhez, amelyben kérte, adjon engedélyt neki nyári mozi nyitására. Rokonainál kilátásba helyeztek neki 500 millió korona kölcsönt, megígérték, hogy ezt az összeget valahogy megszerzik és kamatmentesen kölcsönadják neki, hogy meg tudja nyitni nyári moziját. Weisz Henrik most már remélte, hogy jobb napok virradnak rá, már csak azt várta, hogy megérkezzen a belügyminiszter engedélye. De az engedély késett, a volt szakaszvezető, a száz százalékos rokkant érdeklődött, hogy áll az ügye és ekkor nagy megdöbbenésére hallotta, hogy le kell mondania tervéről, nem kapja meg a moziengedélyt. Weisz Henrik két nappal ezelőttölutazott Pestre, megjelent a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Nemzeti Szövetségének hivatalos helyiségében, ahol tanuk jelenlétében ezt a jegyzőkönyvet vették föl az esetéről. Jegyzőkönyv, fölvétetett 1925 február 18-án, Budapesten, a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Nemzeti Szövetsége hivatalos helyiségében. Tárgy. Weisz Henrik hadirokkant, volt szakaszvezető, debreceni lakos előadja a következőket: — Én, mint százszázalékos, mindkét lábra amputált hadirokkant 1924 december első felében közvetlen a nagyméltóságú magyar kir. belügyminiszter úrhoz küldtem föl kérvényemet, amelyben Debrecen szabad királyi város területén (Piac utca 9. szám alatt) nyárimozgó létesítéséhez szükséges játszási engedély kiadását kértem. A minisztérium kérvényemet véleménynyilvánítás és különféle igazolandó körülmény megtétele végett leküldte a debreceni államrendőrség főkapitányságának. — Én később az ügy elintézésének stádiumáról értesültem oly értelemben, hogy az alispán kijelentette: minden lehetőt elkövet, hogy nekem az engedélyt ne adják ki. Fel is utazott Budapestre, hogy Tasnádi Szűcs Andrásnál interveniáljon kérelmem kedvező elintézésének meggátlása tárgyában. Amint a Stefánia Szövetség mozijátszási engedélyének kiadását meggátolta, épúgy tett az enyémmel is. Nevezett menekült alispánnak az összes négy darab Debrecen szabad kir. város területén üzemben lévő mozgók birtokában vannak és ennek következtében nyilvánvaló, hogy kenyéririgységi szándék által vezéreltetve ellensúlyozza kérelmem kedvező elintézését. De szinte érthetetlen, ■hogy neki négy játszási engedély van a birtokában, amikor a törvény idevonatkozó rendelkezése világosan kimondja, hogy legalább tízévi helybenlakás szükséges játszási engedély megszerzéséhez és ő, aki négy évvel ezelőtt jött a város területére, mint menekült, ismeretsége révén megszerezte ezeket az engedélyeket. Most engem, ilyen súlyos hadirokkantat, aki mindkét lábamat elvesztettem a lezajlott világháborúban, szakképzett elektrotechnikus és mozioperatőr vágyaik és mint ilyen a moziszakmában nagy gyakorlatom van, akinek kétszeresen joga van egy ilyen engedély megszerzésére, — teljesen lehetetlenné akar tenni. — Kérelmem támogatására fölkértem több közéleti kiválóságot, majd vitéz Csécsi Nagy Imre altábornagy úr önagyméltóságához fordultam, aki telefon útján fölhívta a belügyminisztérium illetékes ügyosztályát, ahonnan azt az információt kapta, hogy a rendőrség kedvező véleményezés esetén semmi kifogást nem emel a játszási engedélynek részemre való kiadása ellen. Fölkértem vitéz Csécsi Nagy Imre úr őnagyméltóságát, hogy ügyemben interveniáljon Hadházy Zsigmond ur őméltóságánál, Hajdú vármegye főispánjánál, aki eddig is ügyemet mindenkor a legnagyobb készséggel támogatta és minden lehetőt elkövetett abból a célból, hogy az engedély részemre biztosíttassék. Amennyiben a játszási engedélyt sürgősen nem kapnám meg, úgy a részemre deponált 600 millió kamatmentes kölcsönre igényt nem tarthatok, pedig ennek elvesztése kétségbeesett helyzetbe sodorna, mert exisztenciámat úgy magam, mint családom számára más úton egyáltalán nem tudnám biztosítani. — Engem, aki ezen a téren szakember vagyok, mindannak dacára, hogy súlyos hadirokkanttá váltam, szakmám gyakorlásában rokkantságom nem gátolna. Csak most már attól függ minden, hogy az illetékes tényezők erkölcsileg támogatnak-e célom elérésében . . . Eddig tart a jegyzőkönyv és ennyit mondott el Weisz Henrik volt szakaszvezető, száz százalékos hadirokkant a moziengedélyének sorsáról. Pedig talán nem is okozna nagy konkurenciát az alispán úr négy nagy mozijának az az egyszerű kis nyári mozi, amelyet 500 millió koronával akar megnyitni a Piac utcán Weisz Henrik százszázalékos hadirokkant . . . JEAN MISTLER DAURIOL 27-én, pénteken este hat órakor folytatja nagysikerű előadássorozatát a Lantos rt. aukciós termében (IV., Múzeum körút 3.) a mai franciat irodalomról. Ez alkalommal a mai francia színházról fog beszélni. Belépőjegy ára egy előadásra i0.OOO korona. Kapható a Lantos Rt.-nál.