Világ, 1925. március (16. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

­Vasárnap VILÁG [1925] március 6. (3 Beregi Oszkár ma este föllépett az Erzsébetvárosi Demokratakörben (A Világ tudósítójától.) A Színészegyesület tudvalevőleg a kultuszminiszter és a belügy­miniszter hozzájárulásával meghívta Beregi Oszkárt, hogy a Vigadóban előadást tartson a­ nyomorgó magyar színészek fölsegítésére. Bereginek a Vigadóban való fölléptét tüntető tömegek megakadályozták és amikor arról volt szó, hogy Beregi a Zeneakadémiában, majd a­ Lloyd-teremben lépjen föl, ezeket a hangversenyeket sem engedélyezték. Beregi végre ma este az Erzsébetvárosi Demokrata­kör Király utca 65. számú helyiségeiben­­.társasvacsora keretében lépett újra a ma­gyar közönség elé. A kör helyiségeit ez alka­lommal nagy és előkelő közönség töltötte­­ meg, estélyi ruhás hölgyek és urak ünne­pelték Beregi Oszkárt, akit a társasvacsorán felköszöntőkkel üdvözöltek. A társasvacsora este nyolc órakor kezdő­dött és az asztalfőn a kör vezetősége mellett ■Beregi Oszkár foglalt helyet, akit az egész estén át lelkesen ünnepeltek. Elsőnek Ma­­gyar Miklós üdvözölte Beregi Oszkárt, ami után a közönség percekig állva ünnepelte Beregit, aki látható megilletődéssel fogadta a lelkes ovációt. Hosszú idő telt el, amíg Pakots József nemzetgyűlési képviselő meg­tarthatta beszédét. A haza becsületét tette kockára egy kis csoport — Egy művészember vergődött messze idegenbe — mondotta Pakots —, és min­den vérsejtje idekívánkozott a hazájába. " Beregi a bolygó művész, akinek széles e világ a hazája, de mégis visszakívánkozott­­ ide Magyarországra. Fájdalmas látni az ő rettenetes kálváriáját, de vigasztaló öröm, hogy most itt látjuk a hazai levegőben, ahová mindig vágyakozott. Mi nem harag­szunk a megtévedt ifjakra, akik megakadá­lyozták az ő fellépését, mert a magyar ifjú­ság csak puszta eszköz egyes politikusok kezében. A magyar ifjúságot vissza kell té­ríteni arról az útról, ahová felelőtlen embe­rek taszították. A mi barátunk ne az ifjúsá­got­ ítélje el, az ifjúság nem idegen tőled Beregi Oszkár és erről bizonyságot fogsz szerezni akkor, amikor a sötét magiszterek eltűnnek­­a süllyesztőben. Az ifjúság csak­­ "önmagára lázadt. Nem szabad elkedvetle­n­k­edni. Az a társaság, amely ma este itt összegyűlt, a polgárság ős­zinte hódolatát je­­­lenti és bármit rikolt is az ucca, te győzel­met aratttál, győzelmes volt a te tragédiád. A haza becsületét tette kockára a műveit a­biliig­ előtt egy kis csoport, amely erősebb­nek bizonyult a törvénynél, de a magyar polgárság­ a haza becsületét nem engedi koc­kára­ tenni. El fog jönni az idő, amikor újra tapsolni fogunk neked és újra ünnepelni fogunk téged az ország legelső színházában , a Nemzeti Színházban. A közönség lelkesedése alig ismert határt, mindenki Beregihez sietett üdvözölni és a jelenlévő hölgyek könnyes szemekkel táp­­■f­solták, éljenezték Beregit, aki meghatottan köszönte meg az ovációt. • Azután Pikler Emil nemzetgyűlési kép­viselő emelkedett szólásra : — Amikor a Beregi-botrányt a tanok per traktálták, egyszerű munkásemberek jöttek hozzám és azt mondották: „Hát Pikler elv­társ, el fogjuk ezt tűrni? Lehetséges az, hogy „ Beregi Oszkárról többet ne halljunk“. Egy­szerű munkásemberek voltak ezek, akolk néhanapján jutottak el a Nemzeti Színház karzatára és gyönyörködtek, mikor Beregi Oszkár fellépett Hamletben, Árva László ki­­rályban és gyönyörködtek a többi nagy sikerű alakításában. Lehetséges-e, mondották , s egyre többen, hogy mi többet ne lássuk ma­gyar színpadon Beregi Oszkárt. Hiszen van nekünk is termünk, jöjjön közénk. Van ne­künk is öklünk, elbánunk mi a rendzavarok-­­­kal“. Munkáselvtársaim kérésére eljártam illetékes helyeken, hogy Beregi Oszkár vala­melyik munkásotthonban fellépjen, azonban nem sikerült eredményt elérnem. Amikor Bécsben jártam, mindig kerestem a színla­pokat, hogy hol lép fel Beregi Oszkár és örömmel láttam, hogy Beregi művészete si­­­­kerrel küzdött meg a bécsi művészi tradí­­t­­ciókkal. Azok, akik a botrányt Budapesten­­ inszcenálták, azoknak azt kívánom, hogy nézzék, meg Bécsben Beregit és csodálják az ön kivételes művészetét. Remélem, hogy a ma­gyar munkásság hamarosan gyönyörködni­­ fog majd a Nemzeti Színházban Beregi Osz­kár művészetében, akinek a munkásság száz­­­ezreinek szívből jövő üdvözletét a­dom át. Beregi esete — a művészet szabadságának korlátozása Csergő Hugó, a Színpadi Szerzők nevében üdvözölte Beregi Oszkárt. A Magyar Szín­padi Szerzők Beregi Oszkár esetében­­a mű­vészet szabadságának korlátozását látták és az egyesület, amely már több ízben kényte­len volt fölemelni tiltakozó szavát a cenzúra­­ miatt, most ismét tiltakozik a cenzúra eme újabb megnyilatkozása ellen. Baló Elemér színművész Ady Endrével­­ hasonlítja össze Beregi Oszkárt. — Ady Endre rokon Beregi Oszkárral, — mondotta. — Adyt megölték, mert zseni és­­­ magyar volt. Beregit pedig szintén ezért­­ akarják elpusztítani. Ady elesett, mert gyönge volt a fizikuma, de Beregi erős és dacos és győzni fog. Nem az ifjúság akadá­lyozta meg Beregi Oszkár felléptét, mert a magyar ifjúság a mi évjáratunk, aki vérével áldozott a hazáért és ez az ifjúság szereti Beregit. Az ifjúságnak az a töredéke, amely a Vigadó előtt tüntetett, azok az iskolapad­ban a forradalom levegőjét szívták magukba és kikerültek az utcára. Ez a töredék nem a magyar ifjúság: akik szeretetet hirdetnek, és gyilkolnak, azok nem keresztények, még a magyarságuk is kétes. Bibiti Horváth János fővárosi bizottsági tag a „botosok“ nevében üdvözölték Beregit. A botosok a Nemzeti Színház tagjai, akik azért nevezték el magukat botosoknak, mert a magyar színészek annak idején bottal a kezükben vándoroltak, és mint botos apos­tolok hirdették a kultúrát. Kijelenti, hogy a botosok vasárnap tartott összejövetelükön egyhangúlag tiltakoztak Beregi üldöztetése ellen és hogy a Nemzeti Színház előkelő gárdájában egyetlenegy ellensége sincs Be­regi Oszkárnak. Engem nem a dolgozó magyar polgárság üldözött el, hanem Haller István — mondja Beregi A közönség óhajára Beregi Oszkár emel­kedett szólásra. Mielőtt beszédébe belekez­dett volna, valóságos tapsorkán dübörgött végig a kör helyiségei és hosszú idő kel­tett, amíg az ováció elcsendesedett és Beregi meghatotta beszélni kezdett: — Számítottam arra, hogy a meghatott­ságról nem tudok beszélni és ezért felírtam egy papírra azt, amit mondani akarok. A papírra pedig ezeket írtam. Ne várjatok tő­jem ünnepi beszédet, és politikai vél­em­én­y, mert nem politika a kenyerem. Jó!̋--¡" örömmel tölt el a szeretet, amivel itt fog.. ' tak. Ezt a szeretetet viszem magammal küz­delemteljes utamon és mindig hálával gon­dolok vissza a szabadelvű magyar polgár­ságra, a dolgozó polgárságra. A jövő meg fogja mutatni, hogy kik voltak az én ellen­ségeim, és hogy mivé lesznek. Engem nem a dolgozó magyar polgárság üldözött el, ha­nem öt évvel ezelőtt elüldözött Haller Ist­ván, aki most kint van Amerikában, de nem azért, hogy kultúrmissziót teljesítsen. Ha én Amerikába megyek, ezt azért teszem, hogy a magyar szót és a magyar kútárát is hir­dessem. Az önök szeretete kísér utamon, és én Magyarország szabadelvű polgáraira eme­lem poharam. Alighogy Beregi elolvasta a papírra vetett beszédét, a közönség újabb viharos tapsba tört ki, mire Beregi a rövid bevezető után ezeket mondotta: — Úgy érzem magam, mintha tagja vol­nék annak a kis madárcsapatnak, amelybe öt évvel ezelőtt rossz­­­ emberek belelőttek, egynéhányan elhullottak, a többiek szerte­­szálltak a nagyvilágban. Én mint magános madár keresem a társaimat. Elröpültem a világ négy tája felé, elszálltam észa­k felé, elszálltam keletre, elszálltam délre és nyu­gatra és mindenütt felkerestem magyar test­véreimet. Úgy éreztem, ahol két magyar ke­zes fog, ott Magyarország van, így repültem mindenfelé és neon féltem, hogy idegen ha­talmak csapnak rám. Oszkár három verset szavalt el: Petőfi Sán­dor Erdélyben című versét, Kiss Józsefnek Oda a Naphoz és Vajda Jánosnak Tünemé­nyek című költeményét. Beregi szavalata fokozta a lelkesedést és a művésznek olyan ünnepeltetésben volt része, mint az emléke­zetes forró nemzeti színházbeli estéken. Azután Magyar Miklós, a Kör elnöke, rö­vid záróbeszédében kijelentette, hogy nem a véletlen az, hogy Beregit ma a kör ven­dégül látja, mert ez a kör volt az, amely Alexander Bernátot és Marcali Henriket annak idején, amikor kiüldözték őket az egyetemről, meghívta, hogy a kör helyiségé­ben előadásokat tartsanak. Végül bejelent­­ette, hogy tízmilliós alapítványt tesz „Be­regi Oszkár alapítványa“ címen, amelynek kamataiból évenként azok a szegény nyo­morgó színészek kapnak, akiknek a részére Beregi Oszkár előadást akart tartani és aki­ket megfosztottak attól, hogy nyomorukon enyhítsenek. Éjszaka tizenkét órakor Vá­­zsonyi Vilmos megjelent a kör helyiségé­ben, a demokrata párt nevében üdvözölte Beregit, aki előtt egyébként az összes de­mokrata kerületek vezetői tolmácsolták a polgárság üdvözletét. A társasvacsora lelkes hangulatban a késő éjszakai órákig tartott. Miért jöttem haza? — Miért jöttem haza ? Hogy vágyódtam, ezt talán fölösleges is mondanom. Ameri­kába megyek és az ottani impresszáriótól levelet kaptam, hogy ott az a hit van elter­jedve, hogy Magyarországon már rendes állapotok vannak és hogy ne merjek Ma­gyarországra menni, ahol nem leszek üldöz­tetésnek kitéve, pedig a magyarok Ameri­kában mint üldözöttet akarnak ovációval fogadni. Hazajöttem, mert nem akartam, hogy ütőkártyája legyek Magyarország el­lenségeinek. Hazajöttem, hogy az amerikai magyarok tényleg lássák, hogy az óhazában jó állapotok vannak. Amikor két színház hívott haza nagyszerű ajánlatokkal, nem jöttem haza. Amikor egy hangversenyren­dező két fellépésemért százmillió koronát kínált, nem jöttem haza, mert engem Haller István üldözött el és engem a rendőrség és a magyar színésztársadalom nem mentett meg a támadásoktól. Most, amikor a ma­gyar Színészegyesület meghívásáról volt szó és amikor a kultusz- és a belügyminisz­ter fellépésemhez hozzájárulásukat adták, eljöttem haza, mert a regény színészek fel­­segélyezéséről volt szó és mert színész­­társaim sorsán segíteni akartam. Ingyen akartam fellépni. Eljöttem és vendég vol­tam Magyarországon. A hagyományos ma­gyar vendégszeretetre bazíroztam­­idejövé­telemet és bizony hivatalosan még ma sem értesítettek, hogy a február 16-án hirdetett fellépésem elmarad és az a Színészegyesület, amely elhívott engem, amelynek meghívá­sát elfogadtam, egy szóval sem mondta, hogy pajtás, idecsaltunk, hogy csak azért akartunk felléptetni, hogy a pódiumon le­köpjenek, hogy azt mondhassák rólam, hogy Berger vagyok és zsidó vagyok. Soha­sem tudtam annyira, hogy zsidó vagyok, mint mostan, sohasem tudtam azt, hogy nem vagyok magyar, amit most rám fog­nak. Úgy érzem magam, mint Anteus. És azért jöttem ide, mielőtt kimegyek az óceánra, hogy hazám földjéből új erőt me­rítsek. A mai est gyönyörű emlékét viszem magammal, mint azt a marék hazai földet, amit a messze induló visz magával, hogy idegenben a feje alá tépyék. Beregi utolsó szavai könnyekbe fullad­tak, és a közönség leírhatatlan lelkesedés­sel tapsolta. Ezután közkívánatra Beregi *) Alig volt nemzedék, amely nagyobb gőg­gel s önteltséggel utasította volna el magától a múlt politikai örökségét s problematiká­ját, mint az, mely a háború utáni szocialista kommunista forradalmakat megcsinálta s egy látszólagos kivételtől eltekintve — el­vesztette. Pedig ez a nemzedék magát emi­­nenter történelmileg motiváltnak érezte s mélyen lesajnálta az előbbi korok — külö­nösen a XVIII. század — racionalista gondol­kozását, mely néhány alapelvből, az em­beri természet néhány domináns tendenciá­­iból s az értelem bizonyos változatlan cél­kitűzéseiből igyekezett a társadalmi együtt­­lét törvényszerűségeit megállapítani s a he­lyes s kívánatos rend szabályait fölfedni. Divat volt ugyan minél több történelmi tényt s anekdotát idézni, de ez rendszerint és azért történt, hogy a múlt teljes eltérését a jelentől kimutassák s hangsúlyozzák a mai viszonyok sui generis természetét, melyre nézve a múlt semmi felvilágosítást nem ad. És ezt a tendenciát a két legbefolyásosabb irányzata az elmúlt korszaknak, a két nagy antipod iskola úgy a hegeli idealizmus, mint a történelmi materializmus, a maguk részé­ről csak megerősítették. A történelmi idea­lizmus az­által, hogy a népszellem fokozatos s titokzatos fejlődését tanította, amely min­dig új és változatos lelki szintéziseket léte­sítve az örök relativitások divina commediá­­ját nyújtja, melynek voltakép semmiféle mértéke vagy értékfölbecsülése nincs s melyre az egyén célkitűzéseit alkalmazni közel olyan anthropomorfizmus, mint a vad­embereknek egyéni mintára szabott kozmo­­góniája. S bár a történelmi materializmus azzal az igénnyel lépett fel, hogy a fején járó Szellemet a lábaira állítsa vissza, válto­zásai gazdasági alapjainak föltárásával s bár tényleg a Szellem minden autonómiáját le­rontotta s azt a gazdasági viszonyok puszta reflexeként állította oda, másrészt az ő világ­képe nem kevésbé mély szakadékot létesített a múlt s a jelen között az által, hogy a mo­dern technikai s nagyipari fejlődés glorifiká­­lásával a jelen helyzetet hajlandó volt valami tökéletesen újnak és soha elő nem fordultnak tekinteni, melyre nézve a régi politikai spe­kuláció tökéletesen alkalmazhatta. Ez a múlt­ellenes attitűde az által is fokozódott, hogy a gazdasági fejlődés állítólagos termé­szettörvényeinek állítólagos fölfedezése foly­tán tisztán láthatjuk a kommunizmusba tor­kolló dialektika elkerülhetetlenségét, mely­­lyel szemben nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy alázattal elősegíteni törekedjünk ennek a gazdasági demiurgosnak minél tel­jesebb érvényesülését, így nézve a társadalmi fejlődést, régi ko­rok társadalmi elmélkedései legfeljebb, mint kuriózumok érdekelhetik a ma küzdőket, mint eltérő gazdasági és szociális adottsá­goknak talán érdekes és tanulságos reflexei, de semmi esetre sem valami olyan szellemi megnyilatkozás, melynek a mai viszonyokra még valami élő, vagy irányító ereje lehetne. A múlt szellemi élete megszűnt a jelennel dinamikus kapcsolatban lenni, mint közös s lélekazonos törekvéseknek ma is élő doku­mentumai, hanem a szellemtörténeti régiség­múzeumba kerültek s azokat olyan módon szemlélték, mint ahogyan a természettudós szokta rég kipusztult állatfajok kövületeit vizsgálni, melyek megmagyarázzák a múl­tat, de voltakép semmi irányítást nem adnak a jövő szempontjából, mert ugyan mit ért­hettek távoli korok gondolkodói a mi prob­lémáinkhoz, melyek lényegileg a gép, a mammuth gyárak s trösztök, az imperializ­mus és a szocializmus problémái? I. A lefolyt háborús s forradalmi események talán alkalmasak lehetnek arra, hogy az új nemzedéket szerényebbé s kritikusabbá te­gyék ezekkel a jelent túlbecsülő igényekkel szemben s érdeklődőbbé s kíváncsibbá ama problémák és megoldások iránt, melyekkel a múlt nagy szellemei a társadalmi fejlődés fontos és válságos szakaszaiban foglalkoz­tak. A mélyrehatóbb szemlélőnek be kell látnia, hogy nem létezik semmiféle, sem biológiai, sem gazdasági, sem szellemtörté­neti formula, melyekbe a társadalmi s poli­tikai átalakulásoknak lényegileg dynamikai s alkotó folyamatát belekényszeríteni le­hetne, hanem hogy a politikai tevékenység alapjában a célkitűzés, a választás, az al­ternatív lehetőségek világa s hogy a gazda­sági adottságok mellett legalább is egyen­lően fontos faktor az intelligencia ereje s az erkölcsi fegyelmezettség foka, valamint az a vallásos jellegű szintézis, mely minden nagy történelmi átalakulásának legfőbb irá­nyítója szokott lenni. Emellett a szemünk láttára lefolyt eruptív tömegmozgalmak meggyőzhettek minden higgadtabb meg­figyelőt arról, hogy a történelmi események­nek s ideológiáknak kaleidoszkopikus tar­kasága mögött az emberi természet lényeges pontokon csak nagyon kevéssé változott meg s a politikai formulákat minduntalan halomra dönti néhány ősi s alig módosult tendenciája. Vagyis : bármily nagyok legye­nek is a modern kor technikai, gazdasági s szellemi eltolódásai, bármennyire is meg­növekedett hatalmunk a kültermészettel szemben s bármily összehasonlíthatatlanul nagyobbak is azok a tömegerők, melyek ma az eseményeket irányítják, szertelen túlzás, vagy naiv prepotencia mai történelmi hely­zetünket merőben kivételesnek tekinteni s azt gondolni, hogy mindaz, amiért harco­lunk, vagy amivel próbálkozunk, teljesen hiányzott más korok célkitűzéseiből s út­kereséseiből. Eme meggondolások s kételyek hatása alatt nagy jelentőséget tulajdonítok egy fiatal magyar szerző nemrég megjelent mű­vének, melyben Meisterwerke elér Staats­­philosophie (Berlin und Leipzig, Verlag von Walter De Gruiter Co.) cím alatt a politikai bölcselkedés legnagyobb alakjainak fő­munkáit újítja föl Platótól Benthamig. Szántszándékkal mondom, hogy felújítja, mert amit Engelmann Géza nyújt, sem nem ismertetés, sem nem kivonat, sem nem kri­­tikai elemzés, hanem a múlt néhány leg­nagyobb gondolkodói szellemének fölidé­­zése oly célból, hogy a legközvetlenebb s legintimebb gondolataikat hallhassuk a­ saját koruk legégetőbb problémáiról. A mű­vészi intuíció szerencsés munkája az, ahogyan Engelmann Platót, Aristotelest, Aquinói Tamást, Dantet, Macchiavellit, Thomas Morét, Hobbest, Spinozát, Locket, Montesquieut, Rousseaut, Hamiltont s Benthamet megszólaltatja s olykor terjedel­mes munkáik fő eredményeit néhány oldalon összefoglalja, mindig a leglényegesebbet, a legegyénibbet, a leglendületesebbet emelve ki fejtegetéseikből. Ez egy módszer, amely tel­jesen ment a pedáns kompilációk, vagy tu­datos tankönyvek szellemétől s minthogy a fiatal író amennyire csak lehet a saját sza­vaikkal s fordulataikkal adja vissza e fényes elmék gondolatait, gyakran az az érzésünk, hogy azok velünk egy politikai symposiu­­mot tartanak, melyen életmunkáikat s tár­sadalmi tapasztalataikat a legnagyobb egy­szerűséggel s világossággal mondják el, mindjárt megfelelve a közbeszólásokra s ellenvetésekre is. Valami a Gobineau Renais­­sance-ából suhan végig ezen a könyvön. A politikai elméletek múzeumai elskatulyá­­zása helyett, a nagy lelkek szárnyalását érezzük, akik koruk gazdasági s politikai adottságaival küzködve, szenvedélyes hévvel igyekszenek az emberiségnek tisztább célo­kat s megfelelőbb eszközöket mutatni. II. Ami az embert e könyv olvasása közben különös erővel kapja meg, az a problémák izzó aktualitása a modern ember szempont­jából. Alig van a múlt eme héroszainak egyetlen olyan kérdésfeltevése és megoldási törekvése, mely évezredek s évszázadok óta valamit is veszített volna érdekességéből és jelentőségéből. A gazdasági s a szellemi miliő rendkívüli változásai dacára az em­beriség politikai problémája lényegileg ugyanazok maradtak. Lehet-e ennél a meg­állapításnál nyomatékosabb érvet felhozni amellett, hogy emberi természetünk lényeges pontokon változatlan maradt s ennélfogva a társadalom­politikai intézmények is analóg problémákat állítanak a tudós s az álla­m­­férfiú elé? ... Mert mindig ugyanaz az ősi problematika tér vissza: hogyan lehet az emberek boldogságát biztosítani, hogyan le­het a rendet a szabadságban fentartani, ho­gyan lehet a kisebbség visszaéléseit s a több­ség nekivadult demagógiáját elkerülni, ho­gyan lehet a demokráciát a legrátermetteb­bek uralmával összeegyeztetni, hogyan lehet a békét biztosítani, hogyan lehet a szertelen gazdagság Scyllája s a szertelen nyomor Charydisc között rév­partra vezetni az állam viharverte hajóját?, st­b.... És nemcsak A SZACÍT PROBLÉMÁK Platótól Benthamig Két évezred politikai gondolkozása

Next