Világ, 1925. március (16. évfolyam, 49-73. szám)
1925-03-01 / 49. szám
Vasárnap VILÁG [1925] március 6. (3 Beregi Oszkár ma este föllépett az Erzsébetvárosi Demokratakörben (A Világ tudósítójától.) A Színészegyesület tudvalevőleg a kultuszminiszter és a belügyminiszter hozzájárulásával meghívta Beregi Oszkárt, hogy a Vigadóban előadást tartson a nyomorgó magyar színészek fölsegítésére. Bereginek a Vigadóban való fölléptét tüntető tömegek megakadályozták és amikor arról volt szó, hogy Beregi a Zeneakadémiában, majd a Lloyd-teremben lépjen föl, ezeket a hangversenyeket sem engedélyezték. Beregi végre ma este az Erzsébetvárosi Demokratakör Király utca 65. számú helyiségeiben.társasvacsora keretében lépett újra a magyar közönség elé. A kör helyiségeit ez alkalommal nagy és előkelő közönség töltötte meg, estélyi ruhás hölgyek és urak ünnepelték Beregi Oszkárt, akit a társasvacsorán felköszöntőkkel üdvözöltek. A társasvacsora este nyolc órakor kezdődött és az asztalfőn a kör vezetősége mellett ■Beregi Oszkár foglalt helyet, akit az egész estén át lelkesen ünnepeltek. Elsőnek Magyar Miklós üdvözölte Beregi Oszkárt, ami után a közönség percekig állva ünnepelte Beregit, aki látható megilletődéssel fogadta a lelkes ovációt. Hosszú idő telt el, amíg Pakots József nemzetgyűlési képviselő megtarthatta beszédét. A haza becsületét tette kockára egy kis csoport — Egy művészember vergődött messze idegenbe — mondotta Pakots —, és minden vérsejtje idekívánkozott a hazájába. " Beregi a bolygó művész, akinek széles e világ a hazája, de mégis visszakívánkozott ide Magyarországra. Fájdalmas látni az ő rettenetes kálváriáját, de vigasztaló öröm, hogy most itt látjuk a hazai levegőben, ahová mindig vágyakozott. Mi nem haragszunk a megtévedt ifjakra, akik megakadályozták az ő fellépését, mert a magyar ifjúság csak puszta eszköz egyes politikusok kezében. A magyar ifjúságot vissza kell téríteni arról az útról, ahová felelőtlen emberek taszították. A mi barátunk ne az ifjúságot ítélje el, az ifjúság nem idegen tőled Beregi Oszkár és erről bizonyságot fogsz szerezni akkor, amikor a sötét magiszterek eltűnneka süllyesztőben. Az ifjúság csak "önmagára lázadt. Nem szabad elkedvetlenkedni. Az a társaság, amely ma este itt összegyűlt, a polgárság őszinte hódolatát jelenti és bármit rikolt is az ucca, te győzelmet aratttál, győzelmes volt a te tragédiád. A haza becsületét tette kockára a műveit abiliig előtt egy kis csoport, amely erősebbnek bizonyult a törvénynél, de a magyar polgárság a haza becsületét nem engedi kockára tenni. El fog jönni az idő, amikor újra tapsolni fogunk neked és újra ünnepelni fogunk téged az ország legelső színházában , a Nemzeti Színházban. A közönség lelkesedése alig ismert határt, mindenki Beregihez sietett üdvözölni és a jelenlévő hölgyek könnyes szemekkel táp■fsolták, éljenezték Beregit, aki meghatottan köszönte meg az ovációt. • Azután Pikler Emil nemzetgyűlési képviselő emelkedett szólásra : — Amikor a Beregi-botrányt a tanok per traktálták, egyszerű munkásemberek jöttek hozzám és azt mondották: „Hát Pikler elvtárs, el fogjuk ezt tűrni? Lehetséges az, hogy „ Beregi Oszkárról többet ne halljunk“. Egyszerű munkásemberek voltak ezek, akolk néhanapján jutottak el a Nemzeti Színház karzatára és gyönyörködtek, mikor Beregi Oszkár fellépett Hamletben, Árva László királyban és gyönyörködtek a többi nagy sikerű alakításában. Lehetséges-e, mondották , s egyre többen, hogy mi többet ne lássuk magyar színpadon Beregi Oszkárt. Hiszen van nekünk is termünk, jöjjön közénk. Van nekünk is öklünk, elbánunk mi a rendzavarok-kal“. Munkáselvtársaim kérésére eljártam illetékes helyeken, hogy Beregi Oszkár valamelyik munkásotthonban fellépjen, azonban nem sikerült eredményt elérnem. Amikor Bécsben jártam, mindig kerestem a színlapokat, hogy hol lép fel Beregi Oszkár és örömmel láttam, hogy Beregi művészete sikerrel küzdött meg a bécsi művészi tradítciókkal. Azok, akik a botrányt Budapesten inszcenálták, azoknak azt kívánom, hogy nézzék, meg Bécsben Beregit és csodálják az ön kivételes művészetét. Remélem, hogy a magyar munkásság hamarosan gyönyörködni fog majd a Nemzeti Színházban Beregi Oszkár művészetében, akinek a munkásság százezreinek szívből jövő üdvözletét adom át. Beregi esete — a művészet szabadságának korlátozása Csergő Hugó, a Színpadi Szerzők nevében üdvözölte Beregi Oszkárt. A Magyar Színpadi Szerzők Beregi Oszkár esetébena művészet szabadságának korlátozását látták és az egyesület, amely már több ízben kénytelen volt fölemelni tiltakozó szavát a cenzúra miatt, most ismét tiltakozik a cenzúra eme újabb megnyilatkozása ellen. Baló Elemér színművész Ady Endrével hasonlítja össze Beregi Oszkárt. — Ady Endre rokon Beregi Oszkárral, — mondotta. — Adyt megölték, mert zseni és magyar volt. Beregit pedig szintén ezért akarják elpusztítani. Ady elesett, mert gyönge volt a fizikuma, de Beregi erős és dacos és győzni fog. Nem az ifjúság akadályozta meg Beregi Oszkár felléptét, mert a magyar ifjúság a mi évjáratunk, aki vérével áldozott a hazáért és ez az ifjúság szereti Beregit. Az ifjúságnak az a töredéke, amely a Vigadó előtt tüntetett, azok az iskolapadban a forradalom levegőjét szívták magukba és kikerültek az utcára. Ez a töredék nem a magyar ifjúság: akik szeretetet hirdetnek, és gyilkolnak, azok nem keresztények, még a magyarságuk is kétes. Bibiti Horváth János fővárosi bizottsági tag a „botosok“ nevében üdvözölték Beregit. A botosok a Nemzeti Színház tagjai, akik azért nevezték el magukat botosoknak, mert a magyar színészek annak idején bottal a kezükben vándoroltak, és mint botos apostolok hirdették a kultúrát. Kijelenti, hogy a botosok vasárnap tartott összejövetelükön egyhangúlag tiltakoztak Beregi üldöztetése ellen és hogy a Nemzeti Színház előkelő gárdájában egyetlenegy ellensége sincs Beregi Oszkárnak. Engem nem a dolgozó magyar polgárság üldözött el, hanem Haller István — mondja Beregi A közönség óhajára Beregi Oszkár emelkedett szólásra. Mielőtt beszédébe belekezdett volna, valóságos tapsorkán dübörgött végig a kör helyiségei és hosszú idő keltett, amíg az ováció elcsendesedett és Beregi meghatotta beszélni kezdett: — Számítottam arra, hogy a meghatottságról nem tudok beszélni és ezért felírtam egy papírra azt, amit mondani akarok. A papírra pedig ezeket írtam. Ne várjatok tőjem ünnepi beszédet, és politikai vélemény, mert nem politika a kenyerem. Jó!̋--¡" örömmel tölt el a szeretet, amivel itt fog.. ' tak. Ezt a szeretetet viszem magammal küzdelemteljes utamon és mindig hálával gondolok vissza a szabadelvű magyar polgárságra, a dolgozó polgárságra. A jövő meg fogja mutatni, hogy kik voltak az én ellenségeim, és hogy mivé lesznek. Engem nem a dolgozó magyar polgárság üldözött el, hanem öt évvel ezelőtt elüldözött Haller István, aki most kint van Amerikában, de nem azért, hogy kultúrmissziót teljesítsen. Ha én Amerikába megyek, ezt azért teszem, hogy a magyar szót és a magyar kútárát is hirdessem. Az önök szeretete kísér utamon, és én Magyarország szabadelvű polgáraira emelem poharam. Alighogy Beregi elolvasta a papírra vetett beszédét, a közönség újabb viharos tapsba tört ki, mire Beregi a rövid bevezető után ezeket mondotta: — Úgy érzem magam, mintha tagja volnék annak a kis madárcsapatnak, amelybe öt évvel ezelőtt rossz emberek belelőttek, egynéhányan elhullottak, a többiek szerteszálltak a nagyvilágban. Én mint magános madár keresem a társaimat. Elröpültem a világ négy tája felé, elszálltam észak felé, elszálltam keletre, elszálltam délre és nyugatra és mindenütt felkerestem magyar testvéreimet. Úgy éreztem, ahol két magyar kezes fog, ott Magyarország van, így repültem mindenfelé és neon féltem, hogy idegen hatalmak csapnak rám. Oszkár három verset szavalt el: Petőfi Sándor Erdélyben című versét, Kiss Józsefnek Oda a Naphoz és Vajda Jánosnak Tünemények című költeményét. Beregi szavalata fokozta a lelkesedést és a művésznek olyan ünnepeltetésben volt része, mint az emlékezetes forró nemzeti színházbeli estéken. Azután Magyar Miklós, a Kör elnöke, rövid záróbeszédében kijelentette, hogy nem a véletlen az, hogy Beregit ma a kör vendégül látja, mert ez a kör volt az, amely Alexander Bernátot és Marcali Henriket annak idején, amikor kiüldözték őket az egyetemről, meghívta, hogy a kör helyiségében előadásokat tartsanak. Végül bejelentette, hogy tízmilliós alapítványt tesz „Beregi Oszkár alapítványa“ címen, amelynek kamataiból évenként azok a szegény nyomorgó színészek kapnak, akiknek a részére Beregi Oszkár előadást akart tartani és akiket megfosztottak attól, hogy nyomorukon enyhítsenek. Éjszaka tizenkét órakor Vázsonyi Vilmos megjelent a kör helyiségében, a demokrata párt nevében üdvözölte Beregit, aki előtt egyébként az összes demokrata kerületek vezetői tolmácsolták a polgárság üdvözletét. A társasvacsora lelkes hangulatban a késő éjszakai órákig tartott. Miért jöttem haza? — Miért jöttem haza ? Hogy vágyódtam, ezt talán fölösleges is mondanom. Amerikába megyek és az ottani impresszáriótól levelet kaptam, hogy ott az a hit van elterjedve, hogy Magyarországon már rendes állapotok vannak és hogy ne merjek Magyarországra menni, ahol nem leszek üldöztetésnek kitéve, pedig a magyarok Amerikában mint üldözöttet akarnak ovációval fogadni. Hazajöttem, mert nem akartam, hogy ütőkártyája legyek Magyarország ellenségeinek. Hazajöttem, hogy az amerikai magyarok tényleg lássák, hogy az óhazában jó állapotok vannak. Amikor két színház hívott haza nagyszerű ajánlatokkal, nem jöttem haza. Amikor egy hangversenyrendező két fellépésemért százmillió koronát kínált, nem jöttem haza, mert engem Haller István üldözött el és engem a rendőrség és a magyar színésztársadalom nem mentett meg a támadásoktól. Most, amikor a magyar Színészegyesület meghívásáról volt szó és amikor a kultusz- és a belügyminiszter fellépésemhez hozzájárulásukat adták, eljöttem haza, mert a regény színészek felsegélyezéséről volt szó és mert színésztársaim sorsán segíteni akartam. Ingyen akartam fellépni. Eljöttem és vendég voltam Magyarországon. A hagyományos magyar vendégszeretetre bazíroztamidejövételemet és bizony hivatalosan még ma sem értesítettek, hogy a február 16-án hirdetett fellépésem elmarad és az a Színészegyesület, amely elhívott engem, amelynek meghívását elfogadtam, egy szóval sem mondta, hogy pajtás, idecsaltunk, hogy csak azért akartunk felléptetni, hogy a pódiumon leköpjenek, hogy azt mondhassák rólam, hogy Berger vagyok és zsidó vagyok. Sohasem tudtam annyira, hogy zsidó vagyok, mint mostan, sohasem tudtam azt, hogy nem vagyok magyar, amit most rám fognak. Úgy érzem magam, mint Anteus. És azért jöttem ide, mielőtt kimegyek az óceánra, hogy hazám földjéből új erőt merítsek. A mai est gyönyörű emlékét viszem magammal, mint azt a marék hazai földet, amit a messze induló visz magával, hogy idegenben a feje alá tépyék. Beregi utolsó szavai könnyekbe fulladtak, és a közönség leírhatatlan lelkesedéssel tapsolta. Ezután közkívánatra Beregi *) Alig volt nemzedék, amely nagyobb gőggel s önteltséggel utasította volna el magától a múlt politikai örökségét s problematikáját, mint az, mely a háború utáni szocialista kommunista forradalmakat megcsinálta s egy látszólagos kivételtől eltekintve — elvesztette. Pedig ez a nemzedék magát eminenter történelmileg motiváltnak érezte s mélyen lesajnálta az előbbi korok — különösen a XVIII. század — racionalista gondolkozását, mely néhány alapelvből, az emberi természet néhány domináns tendenciáiból s az értelem bizonyos változatlan célkitűzéseiből igyekezett a társadalmi együttlét törvényszerűségeit megállapítani s a helyes s kívánatos rend szabályait fölfedni. Divat volt ugyan minél több történelmi tényt s anekdotát idézni, de ez rendszerint és azért történt, hogy a múlt teljes eltérését a jelentől kimutassák s hangsúlyozzák a mai viszonyok sui generis természetét, melyre nézve a múlt semmi felvilágosítást nem ad. És ezt a tendenciát a két legbefolyásosabb irányzata az elmúlt korszaknak, a két nagy antipod iskola úgy a hegeli idealizmus, mint a történelmi materializmus, a maguk részéről csak megerősítették. A történelmi idealizmus azáltal, hogy a népszellem fokozatos s titokzatos fejlődését tanította, amely mindig új és változatos lelki szintéziseket létesítve az örök relativitások divina commediáját nyújtja, melynek voltakép semmiféle mértéke vagy értékfölbecsülése nincs s melyre az egyén célkitűzéseit alkalmazni közel olyan anthropomorfizmus, mint a vadembereknek egyéni mintára szabott kozmogóniája. S bár a történelmi materializmus azzal az igénnyel lépett fel, hogy a fején járó Szellemet a lábaira állítsa vissza, változásai gazdasági alapjainak föltárásával s bár tényleg a Szellem minden autonómiáját lerontotta s azt a gazdasági viszonyok puszta reflexeként állította oda, másrészt az ő világképe nem kevésbé mély szakadékot létesített a múlt s a jelen között az által, hogy a modern technikai s nagyipari fejlődés glorifikálásával a jelen helyzetet hajlandó volt valami tökéletesen újnak és soha elő nem fordultnak tekinteni, melyre nézve a régi politikai spekuláció tökéletesen alkalmazhatta. Ez a múltellenes attitűde az által is fokozódott, hogy a gazdasági fejlődés állítólagos természettörvényeinek állítólagos fölfedezése folytán tisztán láthatjuk a kommunizmusba torkolló dialektika elkerülhetetlenségét, melylyel szemben nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy alázattal elősegíteni törekedjünk ennek a gazdasági demiurgosnak minél teljesebb érvényesülését, így nézve a társadalmi fejlődést, régi korok társadalmi elmélkedései legfeljebb, mint kuriózumok érdekelhetik a ma küzdőket, mint eltérő gazdasági és szociális adottságoknak talán érdekes és tanulságos reflexei, de semmi esetre sem valami olyan szellemi megnyilatkozás, melynek a mai viszonyokra még valami élő, vagy irányító ereje lehetne. A múlt szellemi élete megszűnt a jelennel dinamikus kapcsolatban lenni, mint közös s lélekazonos törekvéseknek ma is élő dokumentumai, hanem a szellemtörténeti régiségmúzeumba kerültek s azokat olyan módon szemlélték, mint ahogyan a természettudós szokta rég kipusztult állatfajok kövületeit vizsgálni, melyek megmagyarázzák a múltat, de voltakép semmi irányítást nem adnak a jövő szempontjából, mert ugyan mit érthettek távoli korok gondolkodói a mi problémáinkhoz, melyek lényegileg a gép, a mammuth gyárak s trösztök, az imperializmus és a szocializmus problémái? I. A lefolyt háborús s forradalmi események talán alkalmasak lehetnek arra, hogy az új nemzedéket szerényebbé s kritikusabbá tegyék ezekkel a jelent túlbecsülő igényekkel szemben s érdeklődőbbé s kíváncsibbá ama problémák és megoldások iránt, melyekkel a múlt nagy szellemei a társadalmi fejlődés fontos és válságos szakaszaiban foglalkoztak. A mélyrehatóbb szemlélőnek be kell látnia, hogy nem létezik semmiféle, sem biológiai, sem gazdasági, sem szellemtörténeti formula, melyekbe a társadalmi s politikai átalakulásoknak lényegileg dynamikai s alkotó folyamatát belekényszeríteni lehetne, hanem hogy a politikai tevékenység alapjában a célkitűzés, a választás, az alternatív lehetőségek világa s hogy a gazdasági adottságok mellett legalább is egyenlően fontos faktor az intelligencia ereje s az erkölcsi fegyelmezettség foka, valamint az a vallásos jellegű szintézis, mely minden nagy történelmi átalakulásának legfőbb irányítója szokott lenni. Emellett a szemünk láttára lefolyt eruptív tömegmozgalmak meggyőzhettek minden higgadtabb megfigyelőt arról, hogy a történelmi eseményeknek s ideológiáknak kaleidoszkopikus tarkasága mögött az emberi természet lényeges pontokon csak nagyon kevéssé változott meg s a politikai formulákat minduntalan halomra dönti néhány ősi s alig módosult tendenciája. Vagyis : bármily nagyok legyenek is a modern kor technikai, gazdasági s szellemi eltolódásai, bármennyire is megnövekedett hatalmunk a kültermészettel szemben s bármily összehasonlíthatatlanul nagyobbak is azok a tömegerők, melyek ma az eseményeket irányítják, szertelen túlzás, vagy naiv prepotencia mai történelmi helyzetünket merőben kivételesnek tekinteni s azt gondolni, hogy mindaz, amiért harcolunk, vagy amivel próbálkozunk, teljesen hiányzott más korok célkitűzéseiből s útkereséseiből. Eme meggondolások s kételyek hatása alatt nagy jelentőséget tulajdonítok egy fiatal magyar szerző nemrég megjelent művének, melyben Meisterwerke elér Staatsphilosophie (Berlin und Leipzig, Verlag von Walter De Gruiter Co.) cím alatt a politikai bölcselkedés legnagyobb alakjainak főmunkáit újítja föl Platótól Benthamig. Szántszándékkal mondom, hogy felújítja, mert amit Engelmann Géza nyújt, sem nem ismertetés, sem nem kivonat, sem nem kritikai elemzés, hanem a múlt néhány legnagyobb gondolkodói szellemének fölidézése oly célból, hogy a legközvetlenebb s legintimebb gondolataikat hallhassuk a saját koruk legégetőbb problémáiról. A művészi intuíció szerencsés munkája az, ahogyan Engelmann Platót, Aristotelest, Aquinói Tamást, Dantet, Macchiavellit, Thomas Morét, Hobbest, Spinozát, Locket, Montesquieut, Rousseaut, Hamiltont s Benthamet megszólaltatja s olykor terjedelmes munkáik fő eredményeit néhány oldalon összefoglalja, mindig a leglényegesebbet, a legegyénibbet, a leglendületesebbet emelve ki fejtegetéseikből. Ez egy módszer, amely teljesen ment a pedáns kompilációk, vagy tudatos tankönyvek szellemétől s minthogy a fiatal író amennyire csak lehet a saját szavaikkal s fordulataikkal adja vissza e fényes elmék gondolatait, gyakran az az érzésünk, hogy azok velünk egy politikai symposiumot tartanak, melyen életmunkáikat s társadalmi tapasztalataikat a legnagyobb egyszerűséggel s világossággal mondják el, mindjárt megfelelve a közbeszólásokra s ellenvetésekre is. Valami a Gobineau Renaissance-ából suhan végig ezen a könyvön. A politikai elméletek múzeumai elskatulyázása helyett, a nagy lelkek szárnyalását érezzük, akik koruk gazdasági s politikai adottságaival küzködve, szenvedélyes hévvel igyekszenek az emberiségnek tisztább célokat s megfelelőbb eszközöket mutatni. II. Ami az embert e könyv olvasása közben különös erővel kapja meg, az a problémák izzó aktualitása a modern ember szempontjából. Alig van a múlt eme héroszainak egyetlen olyan kérdésfeltevése és megoldási törekvése, mely évezredek s évszázadok óta valamit is veszített volna érdekességéből és jelentőségéből. A gazdasági s a szellemi miliő rendkívüli változásai dacára az emberiség politikai problémája lényegileg ugyanazok maradtak. Lehet-e ennél a megállapításnál nyomatékosabb érvet felhozni amellett, hogy emberi természetünk lényeges pontokon változatlan maradt s ennélfogva a társadalompolitikai intézmények is analóg problémákat állítanak a tudós s az államférfiú elé? ... Mert mindig ugyanaz az ősi problematika tér vissza: hogyan lehet az emberek boldogságát biztosítani, hogyan lehet a rendet a szabadságban fentartani, hogyan lehet a kisebbség visszaéléseit s a többség nekivadult demagógiáját elkerülni, hogyan lehet a demokráciát a legrátermettebbek uralmával összeegyeztetni, hogyan lehet a békét biztosítani, hogyan lehet a szertelen gazdagság Scyllája s a szertelen nyomor Charydisc között révpartra vezetni az állam viharverte hajóját?, stb.... És nemcsak A SZACÍT PROBLÉMÁK Platótól Benthamig Két évezred politikai gondolkozása