Világ, 1925. augusztus (16. évfolyam, 171-194. szám)

1925-08-23 / 188. szám

1951) augusztus 55. VILÁG beszerzési csoportja főnökének adta ki piacát. December 8-án délelőtt Vámos elutazott Gyoméra, de útközben a szolgálatot teljesítő főkalauzzal összeveszett, amit a legközelebbi állomáson Vámos sürgönyileg be is jelentett Kánya­követnél. Gyoméról 10-én jött vissza Budapestre. Megérkezése napján nyomban felkereste Sólyom Jenő ügyvédet Csengery ucca 59. szám alatti lakásán, akinél ugyan­csak mint a külügyminisztérium beszerzési csoportjának főnöke mutatkozott be. Az ügy­véddel szerződést csináltatott MÁV gazda­­sági hivatalával kötendő szállításra vonatko­zólag. Sólyomnak az ügyvédi tevékenységért nem fizetett, hanem élelmiszert ígért, amit ez ügyvéd el is fogadott. Távozásakor még egy bőröndöt kért, mert az ígért élelmiszert csak ily módon lehetséges elszállítani Buda­pestre. December tizenhatodikán Vámos is­mét felkereste az ügyvédet, amely alkalom­mal egy télikabátot kért kölcsön és ígéretet tett, hogy azt az élelmiszerrel együtt vissza­adja. Másnap, december 17-én, Vámos József Siófokra utazott, ahova estére meg is érke­zett, ahol a Balaton-szállóban vett magának lakást. A vonaton útközben megismerkedett az ottani jegy­zővel, akinél ugyancsak mint a külügyminisztérium beszerzési csoportjának főnöke mutatkozott be. A jegyző saját kocsij­­át rendelkezésére bocsátotta Vámosnak, aki bejárta Siófok környékét és Zamárdiban az ottani bíróval kidoboltatta, hogy a beszerzési csoportja részére hízott disznót vásárol. A községben hat darab hízott disznót meg is vett Magyar Ferenc kocsmárostól, amelyeket levágatott és intézkedett, hogy a disznókat 21-én szállítsák Siófokra, ahol ki fogja fizetni az árát. , Pezsgős vacsora — fölírásra Siófokra történt visszaérkezése után az ottani jegyző, Csapó János terménykeres­kedő és Teleky Jenő gazdatiszt társaságá­ban elment a postára. Bizalomkeltés céljá­ból Vámos telefonon fölhívta előttük a kül­ügyminisztériumot, de mivel a központ a minisztériumot nem kapcsolta, kérte a ke­zelőnőtől a hadügyminisztérium kapcsolá­sát. A hadügyminisztériumban Horváth nevű hadnaggyal beszélt, akit arra kért, hogy Koncz tábornoktól kérjen részére négyszázezer koronát, azt küldje Siófokra Teleky nevére, mivel ő reggel a közeli fal­vakba utazik. Amikor a beszélgetést lefoly­tatta, Vámos Csapótól ötezerötszáz koronát kért azzal az ürüggyel, hogy pillanatnyi pénzzavarban szenved. Csapó nyomban át is adta a kért összeget, akivel azután Vá­mos az este a szálloda éttermében pezsgős­­vacsorát rendezett. A vacsora végén Vámos a főpincértől kért háromezer koronát és a számláját is felíratta, azzal a meghagyással, hogy a holnapi nap folyamán Horváth hadnagy megérkezik a pénzzel Siófokra, amelyet azután busás borravaló kíséretében ki fog fizetni. December 21-én különféle bevásárlások ürügye alatt Teleky Jenőtől egy automobilbundát kért kölcsön és ugyan­csak aznap Csapótól újabb négyezer koro­nát is kért kölcsön, azután pedig elutazott Dinnyésre. Dinnyésen, mivel nem kapott csatlakozó vonatot, az ottani állomásfőnök­től engedélyt kapott arra, hogy egy teher­vonat mozdonyára felszállva, Tétényig utaz­hasson. Tétényből 22-én Érdre ment, hon­nan 23-án visszajött Újpestre, hol az Árpád út 111. szám alatt vett ki lakást. Vámost elfogták Miután Siófokon a hitelezőinél hosszabb ideig nem jelentkezett, úgy Csapó és Teleky, valamint a zamárdi Molnár kocsmáros meg­tették ellene a bűnvádi feljelentést. A lefoly­tatott nyomozás alkalmával ezenkívül még számos apróbb szélhámosságát derítette ki a rendőrség. Kihallgatása után átszállították a Markó utcai ügyészségi fogházba, ahon­nan nemrégiben szabadult ki. A Vázsonyi Vilmos nevében elkövetett szélhámosságok ügyében a rendőrségnek nem sikerült Vámos-Weissmann Józsefet letartóztatni, bár távirati úton értesítették az olasz rendőrhatóságot is, ahonnan az a válasz érkezett vissza, hogy időközben Olaszország területét elhagyva, Svájcba szökött. Szombaton este távirati értesítés érkezett a budapesti főkapitányságra a svájci rend­őrigazgatóságtól, amelyben hírül adják, hogy sikerült Svájcban a szélhámost köröző levél alapján letartóztatni és őrizetbe venni. A budapesti főkapitányságon intézkedés tör­tént Vámos-Weissmann József Budapestre való szállítása ügyében. K. J. felöl. — Ha betyárt akarsz lőni, eredj Csaszlauba, oszt­sad meg az apádat... Végre hosszas huzavona után abban álla­podtak meg, hogy tegye mindenki azt, amit jónak lát...* És ha most lett volna operatőr, aki meg­indítana volna a kinemfatográfot, — olyan fölvételeket csinálhatott volna, aminőket még nem láttá­k sehol a világon . . . A bokrok szétcsapódta­k­,­­ és kilovagoltak az erdőből a betyárok ... Hárman ... Egy fehér, lógó bajuszú, fasorrú kis öreg elől és két pölyke, villogó szemű barna le­gény a háta mögött . . . Mind a háromnak rövid, lefűrészelt csőrű duplapuska volt a kezében, lövésre készen, aggyal a combra támasztva ... Megálltak... Olyanok voltak, mintha vászonra festett, mozdulatlan képek lettek volna ... Kuruc szimatolók... Baltával a nyeregkápába ... Lecsapásra készen... Mint a lebegő kar­valy ... Látszott rajtuk, hogy eszük ágában nincs félni__Voltak ők csávában ezeregyszer már... Nekik minden nap csak ajándék a haláltól... Szépen akartak meghalni... Egyszer az öreg valamit hátraszólt, s meg­lódultak mind a hárman, elöl az öreggel, lassan lépésben kifelé a körből... . Viczián Pálnak, a nagybátyámnak mentek egyenest... Az megvárta őket úgy hatvan lépést, ekkor dühösen rájuk mordult: — Sándor! Az Istenit az apátoknak. Go­lyót tettem a csőbe; ha még tizet lépsz, úgy kilőlek a nyeregből, mint egy vere­tét. Az öreg zsivány meghúzta a szárat... A Csikó megállt alatta ... Mögötte a másik kettő... Húzogatta a bajszát, tekintgetett, három So&j&érs* -I - ' . ~ -i ' Aztán megint hátramozdult, s más irányt véve, elindultak... Csak úgy szép lassan ... Éppen a kiskőrösi járásbíróval, néhai niki Sala-r--- Miklós bátyámmal mentek Az is bevárta őket úgy hatvan lépésig, akkor rájuk kiáltott: —■ Ide ne gyertek, szerencsétlenek, mert én volnék a kiskőrösi járásbíró!... Erre olyan hirtelen hátat fordítottak, mintha pofonverték volna mind a hármat... És mentek máshová szerencsét pró­bálni . .. — Gyertek csak, gyertek — ordított felé­jük Szik­y Dániel bátyám­ —, hadd hallom, hová tettétek múlt őszön a huszonnégy bir­kámat ... Innét is ijedten elkanyarodtak ... Volt aki a csikaját, volt aki az üszöborját követelte ... Kezdett a hangulat percenként paprikásabb lenni... Az öreg zsivány izzadt már, mintha ekét húzna, a két fiatal meg röhögött a háta mögött... Lassanként kitört a nevetés, szidták, csú­folták őket... Egyszer csen odanézett rám Farkas Sán­dor és nagyot rikkantott örömében ... Oda­­bújtam az apám lába közé ... Jött a Farkas Sándor, mintha dróton húz­ták volna, széles mosolygással egyenesen engem nézve ... Illő távolságban megállította a lovát, föl­állt a nyeregben és kalapot emelve, oda­kiabált az apámnak: — Tekintetes uram!... Ott megyünk ki magánál, de nem szeretnénk lőni, nehogy a kisfiút találjuk! Azzal lassú trapban, pimaszul ránk nyar­galtak ... Ott mentek el alig egy ölre tőlünk, s mi­kor hozzánk értek, vén zsivány Farkas Sán­dor nevetve csettintett felém az ujjaival... Mintha most is hallanám a rekedt, boldog kacagását .3* *-^ Vafori d'Halia Trivisio, augusztus. Itt, a Juli Alpok völgyeiben és hegyein is énekelték még néhány esztendővel ezelőtt elkeseredett furlánok, ahogy tájszólásban a friauli olaszok hívják magukat, az osztrák hatóságok által tiltott, üldözött és büntetett nótát. Vafori d’Italia, vafori stragniero. " Amely nótának magyar fordítása nem túlságosan barátságos felszólítás az idege­nekhez, hogy lehetőleg gyors iramban hagy­ják el Itália területét. Azóta, hogy ez a dal titokban, dünnyögve, osztrák csendőrfülek­től rejtekezőn utoljára csendült föl itt, az új Olaszország legészakibb sarkában, sok minden megváltozott. Már nem kell bujkálni az olasz irredenta nótának és már nincs is sok értelme, hogy énekeljék, mert hisz Itália területi aspirációi a világháború be­fejezésével minden reményükön felül telje­sültek. Az olasz irredenta nóta jelszava azonban nem halt meg a nótával együtt, sőt ellenkezőleg, kiterjeszkedőn, ma ki nem mondott, de nagyon világosan érvényesülő jelszóvá lett a régi és új Itáliában egyképpen. Mintha a kormányhatóságok intézkedései és a lakosság hajlandóságai egyképpen arra törekednének, hogy a teljesült területi aspi­rációk után ez a flótába foglalt kiutasító végzés valósággá legyen. Mindenképpen, még Olaszország híres idegenforgalmában is. Komoly ország,­­ unalmas ország Meglepő ez abban az Itáliában, amely még alig egy évtizeddel ezelőtt jóformán egész életét arra rendezte be, hogy tavasztól őszig és ősztől télig váltakozó helyeken ugyan, de idegenek tömegei szállják meg földjét és hozzák a maguk pénzét, költik a maguk pénzét, élnek és vásárolnak s így nemcsak be aratást, de valóságos gazdasági programot adnak ennek az egész országnak. Olyan gazdasági, kereskedelmi és ipari életet, amilyen sehol másutt nincs, ahol nem a termelőnek kell a vásárló után szaladnia és utána szállítania, hanem a vásárló maga jön el, sőt leggyakrabban maga is szállítja el vásárolt holmiját. Tudvalevőleg Itália a legutóbbi békeévekben nagyon vakmerően föllendült iparával sem tudta ellátni az ide­genek fogyasztását és nem egy cikk volt — eredeti itáliai jellegzetességű termék —,­ amely német gyárakból vándorolt a lagúnák partjára, a szent városba, vagy a Vezúv aljába. Persze ebben az idegenellenes új törek­vésben a kormányhatalom részéről van k­o­moly szándék is. Ez a komoly törekvés azonban egy kicsit hiúsági alapon áll. Mussoliniék politikája mindent meg akar változtatni Olaszországban és nem akarja viselni tovább az ódiumát annak, hogy nemzetek és népek köztudatában továbbra is mint az idegenekből élő, idegenek ked­vére táncoló Itália éljen. Mussoliniék min­denáron komoly országot akarnak csinálni Olaszországból, még azon az áron is, hogy ha az idegenek száma meg is csappan és az odaérkező idegenek nem egészen jól érzik magukat. A hanyatló San Remo - kormány intézkedései a Matteotti­­botrány után, azaz pontosabban Fritzi le­leplezései után, nagyon erkölcsös lépéssel kezdődtek. Egész Olaszország területére be­tiltották a szerencsejátékot. San Remótól a portorosei Lorenzo-villáig és az abbáziai ka­szinóig beszüntették a játéktermeket, a klubokból kitiltották a kártyát és még azo­kat az automata roulette-gépeket is törvé­nyes erővel kobozták el, amelyek a kis kávéházak látogatóit csábították húsz centesimos játékra. A kártyatilalomnak első nyilvánvaló áldozata San Remo lett, az olasz Riviéra gyöngye és a francia Riviéra játékhelyeinek komoly konkurense. Sta­tisztikai adatok bizonyítják, hogy San Remo szezonjának forgalma az idén egyötödére csökkent. A kártyások már nem járnak Olaszországba. Etikai szempontból ez min­denesetre nagyon értékes eredmény, Olasz­ország komolysága szempontjából is, gazda­ságilag azonban egész bizonyosan súlyos veszteséget jelent úgy az államnak, mint a népnek. De hisz Olaszország idegenforgalmát igazán nemcsak a kártyások tették és ért­hető, hogy komoly ambíciójú ország olyan botrányok után, mint a Finzi-botrány volt, hadat üzent a szerencsejátéknak és lemond azokról a jövedelmekről, amelyek ebből származnak. Az idegenforgalomnak azonban valahogy kiegészítő része az éjszakai élet. Az idegen, aki üdülni, szórakozni megy Itáliába, nem ragaszkodik ahhoz, hogy törvényes intézke­désekkel gondoskodjanak arról, hogy itt unatkozzék. A mi számunkra, akik Buda­pesten megszoktuk, hogy az éjszakai három órai záróra alól is legyen kivétel és az könnyűszerrel meghosszabbítható legalább öt óráig, elképzelhetetlen, hogy olyan nya­ralóhelyen, mint a veneziai Lido, féltizen­kettőkor éjszaka megszűnjön a muzsika, a tánc és az ének, megszűnjön 1925-ben, a tánc legőrültebb divatja idején. Pedig így van. Az Excelsior Hotel Cher­vous bárjá­nak, a nagyon sokpénzűek szűk kis mu­latójának kivételével a Lidón féltizenkettő­kor megszűnik az élet. És megszűnik min­denütt az olasz fürdőhelyeken. Mivel pedig a kormánynak ezeket az idegenek kedvében nem járó intézkedéseit és szándékait nem egészen érthetően az egész ország magáévá teszi, nincs mód rá, hogy az, aki éjfél felé még nem álmos, csak egy csésze feketéhez is juthasson. Sőt mulatságos túlzásai is vannak ennek a világnak. Az egész helyőrség lesben Ez a kis Tarvisio itt nemcsak vasúti csomópont, vámállomás, meg ilyen neveze­tesség, hanem csomópontja, pihenője az erre járó turistáknak, éjszakai megpihenője a gépkocsikon túrázóknak, végül pedig egy­szerű és kedves nyaralóhely, amelynek nyolc-tíz szállodája az idei szezonban állan­dóan zsúfolva volt. S mivel ma úgy szokás, esténként, amikor a vendégek levetették a szöges turistacipőket, vagy az autóköpenye­­geket, és rendes, elfogadható ruhába búj­tak, — ha nem is éppen szmokingba és es­télyi toalettbe, — egyik hotelnek kis szo­bájában, egy szál pianino mellett, amelyen valamelyik önként vállalkozó vendég verte a nótákat, táncolni kezdtek. Csak­ a hotel lakói, idegenek kizárásával. Két vagy há­rom napig folyt ez a mulatság, a negyedik napon pedig megjelent a tarvisiói rendőrség feje, aki ugyan csak őrmesteri rangban van, de a maresciallo hangzatos címét viseli,­­ szigorú arccal fölkereste a szálló tulajdono­sát és kijelentette, hogy táncolni engedély nélkül tilos, az engedély nyolc nap alatt megszerezhető a pontebbai kerületi pa­rancsnokságtól. Aznap este pedig nevezett szép című maresciallo vezetésével az egész tarvisiói helyőrség : hat szál karabinieri dí­szes egyenruhájában a hotel körül helyez­kedett el, lesben, várjon az idegenek táncol­nak-e,­ hogy aztán tettenérve a nem szívesen látott társaságot, eljárást indíthassanak el­lenük. Nem történt baj. A vendégek nem táncoltak. Azaz, hogy táncoltak, csakhogy nekik is volt magukhoz való szűk, a szál­­loda második emeletén kiürítettek egy­ szo­bát és ott mulattak. Egy kis törvényes bankhaszon Nyilván nem az idegenek ellen érzett el­lenszenvvel és nem a kormányintézkedé­sekkel van összefüggésben, de a viszo­nyokra nagyon jellemző, hogy például itt fönt, északi Olaszországban, pénzváltásnál, idegen valuták cserélésénél, hogyan bánnak a publikummal. Ugyanennek a Tarvisiónak két bankja van: a Banca di­ Friatl és a Banca Catholica di Udine. Ezek a bankok azon a napon, amikor a dollár hivatalos kurzusa huszonhét líra hatvan volt, közös megegyezéssel huszonhat líra ötvenet fizet­tek egy dollárért. Egy líra tíz cente sime egy dollár beváltásánál a nagy dollárhousse idején olyan polgári haszon, amelyről ná­lunk még a legvakmerőbb tőzsdei hazardor sem mert álmodozni. Ha a bankok ezt csak az idegenekkel szemben teszik meg, szintén nem tartozik azok közé a dolgok közé, amelyek buzdítóan és segítően hatnak Olaszország idegenforgalmának növelésére, vagy megtartására. Valószínű azonban, hogy a két kitűnő banknak ez az eljárása nemcsak az idegenekre vonatkozik, s mivel egy egész vidék van így kiszolgáltatva ne­kik a maga pénzügyeivel, és nyilván más ilyen bankoknak más vidékek, egy okkal több, hogy ne nagyon csodálkozzunk a líra esztelen zuhanásán. A borravaló­i kivétel Mussoliniék komolykodó rendelkezései­ az egész vonalon szigorúan végrehajtják, nagyon szigorúan és nagyon kérlelhetetle­nül. Még azon az áron is, hogy Olaszor­szágból olyan jó, unalmas ország lesz, ami­lyennek sohse hittük volna. Csak egy pont van, ahol Mussolini egész kormányzói és diktátori hatalma csődöt mond. Amióta ura­lomra került, hadat üzent a borravalónak, amelyért annyit gúnyolták és csúfolták Olaszországot. Szigorú rendelet jelent meg, amely szerint a kis cukrászdától a nagy szállodáig mindenüt tíz-tizennyolc százalé­kot hivatalból hozzászámítanak a számlá­hoz, a borravalót elfogadni pedig nem sza­bad. Föl kell jegyezni, hogy Olaszország pincérei és más hasonló foglalkozású mun­kásai ezzel a rendszerrel teljesen és tökéle­tesen meg vannak elégedve. Nem azért, mintha a kapott százalékokkal meg volná­nak elégedve, hanem azért, mert aki félig­­meddig rendes kiszolgálást akar kapni, ez ezenfelül is ad borravalót, lehetőleg sok borravalót, amelyet pedig minden rendelet ellenére elfogadnak és zsebrevágnak. A pincérekkel pedig egyébként is baj van. Amióta újabb rendelkezések szerint idegen származású pincér a leginternacionálisabb forgalmú helyen sem alkalmazható, az olasz pincérek szinte leghatásosabb szószólói A Vasori d'Italia programjának." Szeretnék körkérdést intézni Budapest kitűnő pincéreihez — a világ legkitűnőbb pincéreihez —, akik ugyancsak a világ leg­­elkényeztetettebb és legszeszélyesebb publi­kumát szolgálják ki, vájjon nem tapasztal­ják-e, hogy a közönségnek az a része, amely Olaszországból jött most haza, sok­kal türelmesebb, elnézőbb, kevésbé követe­lődző, mint azelőtt volt. Az olasz pincérek igazán hozzászoktathatták. Olaszország nem szereti tehát az idegene­ket. Nem szereti a velencei gondolieri, aki reprodukálhatatlan megjegyzéseket ordít szembejövő társának a gondolájában ülő idegenekről, vagy messziről figyelmezteti társát, hogy ne tegyen hasonló megjegyzé­seket, mert a gondolában ülők olaszul is értenek. Utálják az idegeneket Olaszország­ban, egész otttartózkodásuk ideje alatt, ki­véve azokat a perceket amikor fizetnek. Ta­lán már csak a San Marco galambjainak szimpatikusak az idegenek, vagy talán már azok is unják a szakadatlan romantikus etetést és a folytonos fotografálást. Mert hisz nincs az a filmprimadonna, aki annyit állna fölvevőgép előtt, mint egy ilyen sze­gény velencei galamb. Az új olasz program tehát sok minden furcsa okból azon iparkodik, hogy elvegye­ a kedvét az idegennek Itáliától. Az olasz múlt és az olasz természet azonban szembe­száll velük. És hol lesz Mussolini és egész politikája, amikor még mindig állnak Fi­renze palotái, Róma templomai, amikor még mindig füstölög a Vezúv és gyönyörűk a lehúnyó nap izzásában a Dolomitok or­mai. B. L. ! I VasSmag Az igazi probléma nem abban áll, hogy vájjon restaurálni s megfiatalítani lehet-e a keresztény dogmatizmust. Valójában erről van szó, hogy vájjon az elhagyott keresz­tény dogmatizmuson kívül az emberi elme és lelkiismeret képes-e egy oly vallásos koncepciót teremteni, mely összhangban áll a Mindenséggel és a Történelemmel... JAUBÉS. " Központi távbeszélő állomásaink 58­­00, 81—58, 81—90

Next