Világ, 1925. október (16. évfolyam, 220-246. szám)

1925-10-25 / 241. szám

12­­O55 október 55. viím&síVILÁG Ernst-múzeum Kegyeletnél többet jelent, hogy az Ernst­­múzeum mostani kiállításának egyik nagy ter­mét Izsó Miklósnak, az életében meg nem ér­tett, mellőzött és sokat kínlódott szobrász­­művésznek műveivel töltötték meg. Kegyelet­nél többet jelent, mert a magyar publikum nagy része illő és méltó kegyelettel azért sem adózhat Izsó Miklósnak, mert műveit csak szórványosan és alig ismeri. A szegedi Dugo­­nics-szobor és a debreceni Csokonai-emlékmű megalkotójának művei közül talán leggyakrab­ban kerül a közönség szeme elé és a leg­nagyobb közönség szeme elé az a három mellszobor, amelyek a Nemzeti Színház elő­csarnokában és cukrászdájában a régi színház három nagy művészét, Tóth Józsefet, Egressy Gábort és Megyerit örökítette meg. Ám a szín­házi szünetek büfé-publikuma kevés figyelem­mel van a kiállított szobrok művészi értéke és mestere iránt. Így hát tulajdonképpen komoly érték, hogy Izsó Miklós skulptúrájának néhány szép darabja, főleg portretista művészetének , legjobb dolgai most így egy előkelő kiállításon lesznek élményei a publikumnak. Azért fontos, hogy éppen a portréi vonulnak itt föl nagyobb számban, mert ami elismerésben és hírnévben része volt szegény Izsó Miklósnak küzdelmes élete során, azt azért a genre-szobrászatért élete során, azt azért a genre-szobrászatáért juhász-, és kisebb, vagy nagyobb méretben ugyanennek a műfajnak különböző változatait megteremtette. Akkor úgy látták őt, és ő maga is azzal a hittel élt, hogy először kísérli meg egy színtiszta és igazán magyar szobrászat formanyelvét kiépíteni. S Izsó Miklós valóban az első magyar szobrászok közül való, de nem a Búsuló juhász miatt, és nem­ a magyar té­májú kis genre-dolgai miatt, amelyeknek leg­feljebb a köntöse, ha magyaros. De van va­­­­­ami originális magyarság a portré­ szobrain. A klasszicizmus és a romantika iskolájában fogantak ezek a szobrok, gyakran az ember­­feletti formák pátoszával játszva, de ahogy megformálja őket keményen és virtusosan, néha nehézkesen, sőt hellyel-közzel brutálisan is, mintha magyar paraszti származásának ízével volna tele. Szobrászilag, művészileg ta­lán legkülönb közülük a mosolygó nő könnyed és kellemes megoldása, de nem ez az igazi formája. Az igazi magára találása Pakli Al­­­­bertnek markáns feje és Tóth József furcsa koponyájának kemény megmintázása. Izsó Miklósnak ezek a dolgai sokkal inkább jelen­tik a magyar szobrászat kezdetét, mint azok a kisplasztikai dolgok, amelyek két vitrinben helyeződtek el. E nacionális problémán túl pedig egész bizonyos, hogy Izsó ősi talentumos, keménykezű szobrász volt, igazi művész. Any­ujára igazi, hogy nem is megdöbbentő, hogy a vele együtt élők nem nagyon értették meg akarásait és teljesüléseit. Izsó Miklós művészi szemléletétől és formai kifejezésétől nagyon nagyot kell ugrani, na­gyon sokra kell emlékezni és nagyon sokat kell elfelejteni, mielőtt a múzeum többi ter­meibe belépnénk, ahol a magyar piktúra leg­modernebbjei közül találunk néhányat. S furcsa az, hogy ketten azok közül, akikkel itt találkozunk, már nincsenek is azon a szélső­séges ponton, ameddig művészetükben eljutot­­tak. Alár visszakanyarodtak, a természettől való teljes elszakadásukból közelebb kerültek a természet komplexumához és mégis milyen messze, majdnem megmérhetetlen ez a távol­ság, amely ezeket a művészeket szobrászelőd­jük­től elválasztja. És ez a távolság tulajdon­képpen a magyar művészet egész fejlődésének kezdő és végállomását jelzi. Annak a fejlődés­nek, amelyet a magyar művészet nem is egész háromnegyed század alatt tett meg. A második végállomás jelzői itt Már­ff­y Ödön és Porlrott Csaba Vilmos. Mindkettő a leg­szélsőbb utakat járta és ma sincs még nagyon­ távol tőle. De egymástól nagyon távol vannak.­­ Amit keresnek, ma mindketten már a termé­szettel szoros kapcsolatban, az különböző és majdnem ellentétes. Márffy felfogásában a természet víziójának egyetlen domináns té­nyezője van: a fény’. Nincs szín, nincs forma, nincs vonal, amely ne ebből a forrásból fa­kadna. A dolgok vannak, emberek, fák, há­zak, hegyek és vizek és a fény játszik rajtuk, adván nekik színességet, formai gazdagságot és lineáris értékeket. Ahogy Márffy ma áll előt­tünk, már szuggesztív ereje van hozzá, hogy ezt a felfogását el is hitesse. A Társaság a kertben című képe ilyen szempontból már tel­­­jes megoldást ad és horizontális részein ugyanilyen ép megoldású vízparti tájképe. Még csak azt kell megtalálnia, hogy a fény­nek ez a gazdag játéka, amely formákat te­remt és formákat bont szét, nem akadálya a­­ tiszta és művészi kompozíciónak, a formai és súlybeli kiegyenlítéseknek, s akkor Nyár című nagy kompozícióján, s az Almaszedő lány­on is megtalálja majd a végleges megol­dást. Aquarellel ugyanebben a fény-szintézis­ben fogantak, s kettő kivételével, amelyek tú­lontúl japános emlékűek, pompás értékek. Perlrott Csaba az expresszionizmusból és fő­leg a kubizmusból való visszatéréséből egyet ho­zott magával, ámbár kétséges, hogy ugyanezt nem vitte-e már magával oda: az építkezési for­mák és maga az építkezés erős hangsúlyozását. Néha szinte úgy érezzük, hogy bár munkái nyil­vánvalóan képszerűek, ennek minden kellékével és törvényével, a képeit mégsem festi, hanem építi. Nem véletlen dolog az, hogy régi csend­élet-motívumai helyett ma olyan erős szimpá­­tiával fordul a városrészletek felé, ahol a sík­ban is szilárd alapokon, szilárd és kiegyenlített súlyokat, matériának nehéz terheit lehet egy­­másra rakni. S kétségtelen bizonysága ennek a benne ma domináns hajlandóságnak a kompo­­nálási formája is, amely mindig centrális és mindig szimetrikus. Hangsúlyozottan, néha mesterségesen alátámasztottan helyezi a kép legfőbb súlyát a kép középvonalába. Tornyokat, hidak csúcspontját, utcarészletek legkiemelke­dőbb és legnehezebb pontját. Bátortalan ott, ahol ezt a centrális kisúlyzást a középvonalból eltolja. A színei ezzel szemben komorabbak let­tek, mintha az építkezés súlya ide is ráfeküdne. Föltétlenül érdekes, amit csinál, komoly és mély. Új állomáson van, tehát nem döntő hiba, ha spekulatív voltuk még érződik. De nem rossz út az, amelyen elindult és azok a meg­oldások, amelyeket a Párizsi templom­ban vagy a Slid-hím ad, már teljesülések is. Egy másik teremben egy sereg pasztelle van. Kompozíciós darabok, amelyek az olajképek közt szereplő három aktos kompozíciójával együtt mutatják azt a jó útat, amelyen mostani irányában to­vább kell mennie. Egy kis teremben Feiks Jenő hoz­ta el új dol­gait és ezek az új dolgok valóban meglepetés­sel szolgálnak. Amit régebbről ismerünk tőle, kedves volt és érdekes, színes és népszerű, ló­­versenyképes és egyéb grafikai eredetre mutató dolgai, de a piktúrának komoly elmélyültsége, a stiláris probléma értéke hiányzott belőle. Ma egészen, más formában áll előttünk. Ma is érde­kes, de ma már festő. Dekoratív, de mögötte a formának kultúrája él. Bizarr a vonalaiban, de már érzi, hogy emögött meg kell találni a rajz igazi elementumait. Egy férfi­ feje és két női fej-stúdiuma különösen bizonyítják azt a nagy fejlődést, amellyel ma elénk állt. Lehet, hogy stiláris felfogása nem a miénk, de egész bizonyos, hogy amit csinál, bennünket is és mindenkit érdekel. A magy­ar grafikának új értéke Vargha Nán­dor. Rézkarc-lapjai és rajzai leszűrődött, nyű­gödő, eszközeiben példátlanul biztos grafikus­­művészt mutatnak. Fiatalságában talán kissé túlságosan leszűrődött is. Ha lesz fejlődése, aminthogy mai értékei szerint nagy és értékes fejlődése lesz, akkor ez éppen megfordítottja a szokványos művészi evolúciónak. Itt az út nem a szertelenségből visz a lehiggadás nyugal­mába, hanem a korai megérésből a nagyobb felszabadulásba. Bizonyos azonban, hogy aki a Mintájukat, néhány női fejet, az Ecce Homo nagy lapját tűjével úgy tudta felkarcolni, az nagyon komoly művész. Ízléses, értékes, finom ember és véglegesen úr a maga művészetének anyagában és eszközeiben, B. L. NTIKOSZ ! SORSJÁTÉK ! HÍZÁSA­­ SZOMBATON ! ] Károlyi Mihály rágalmazási párt a 8 Órai Újság ellen (­.1 Világ tudósítójától.) A 5 Órai Újság­ban tavaly cikk jelent meg Károlyi Mihály ellen, akiről azt állította, hogy „pazarló és tékozló életet él azokból a propagandapénzekből, ame­lyeket az emigránsoktól és a haza ellenségeitől kap". A cikk miatt Károlyi Mihály sajtópert indított, melyet ma tárgyalt a Schiodl-tanács. Pál Alfréd dr. védő indítványában kérte Thaly László, Szapáry László gróf, Villani Frigyes báró és Zitán­y Lajos író kihallgatását. Bizo­nyítani kívánja, hogy Károlyi a csehszlovákok­kal megegy­ezést létesített, amely kötelezte Ká­rolyi rokonát, Károlyi Lajos grófot, hogy hitbizományi birtokjövedelméből bizony­os ösz­­szeget adjon Károlyi Mihálynak. Kéri Károlyi apósát, Andrássy Gyula grófot, továbbá Károlyi Imre grófot is beidézni, akik bizonyíthatják, hogy ők nem támogatják őt anyagilag. Ezután Károlyi Mihály gróf ügyvédje, Pethő Márton dr. teszi meg észrevételeit. — Nem ebben a teremben dől el — mondta — Károlyi Mihály politikájának megítélése, ha­nem az a történelem ítélőszéke elé fog kerülni. A bizonyítást a magam részéről nem ellenzem, csak egy feltételt fűzök hozzá, nehogy az időtlen időkig elhúzza a per tárgyalását. Meg­jegyzem, hogy ami Károlyi Lajos gróf kihall­gatását illeti, a dolog úgy áll, hogy a csehszlo­vák törvények szerint, melyek a hitbizományo­­kat megszüntették, a hitbizomány­os váromá­nyosát is ki kell elégíteni. Tehát nem áll az, hogy Károlyi Lajos grófot kényszerítenek volna erre. Károlyi Mihályt, köztudomású, hogy nő­vére, gróf Pappenheim Szigfridné támogatja. A magam részéről indítvány­ozom Peidl Gyula, Vámbéry Rusztem, Vásárhelyi Gyula és Molnár Kálmán dr. kihallgatását, akik megmondhatják, milyen életet kénytelen élni odakünn a pana­szos. A bíróság úgy döntött, hogy az inkrimi­nált állításokra vonatkozólag elrendelte a bi­zonyítást, a cikk egész tartalmára nem. Az elvarázsolt százezresek (A Világ tudósítójától.) A hosszú sorba fűzött aranypénzek csilingelve szólalnak meg, amikor kemény, férfias lépésekkel a szobába dübörög. A hangja azonban már semmiesetre se hasonlítható csilingeléshez: reszelős, mély kongással jelenti be, hogy: — Alázsattal megérkez­tem, méltóságos uram! — A neve? — Kerekes Mária. — Hány éves? — Hát kérem szépen... azt már igazán nem tudom... A bíró csodálkozással üti föl a fejét: — Mi, hát maga azt se tudja, hogy mikor született? A legújabb időszámítás A cigányasszony arcán vigyorgásra futnak az izmok. — Ezt már tudom, méltóságos bíró úr — mondja —, mindig azt vetik a szememre, va­kuljak meg, ha akartam, hogy miattam halt meg az anyám... hát kérném szépen, én éppen akkor születtem, amikor az anyám meghalt. Igaz, hogy a rómaiak valami hasonló mód­szerrel tájékozódtak, a történelem azonban nem jegy­ezte föl azt a nevezetes dátumot, amikor Kerekes Mária anyja itthon az árnyékvilágra hozta, így h­át Kerekes Mária születésének itée- jét továbbra is homály borítja. — De azt csak tudja, hogy mi a foglalko­zása? — szól rá a bíró. A cigányasszony ijedten lépeget egyik lábá­ról a másikra, már-már megint vigyorogva kín­jában, a bíró azonban megértést mutató hangon segíti ki: — No, persze, erről nem szívesen nyilatkozik, hiszen éppen valami ilyesféléért került ide. — Pedig olyan ártatlan vagyok, mint a ka­rácsonyi báránya, — görbéd meg alázattal a bűnös Mária. — Majd kiderül minden. Menjünk tovább. Családi állapota? No, még csak ez kellett! Pislog egy keveset a cigány’asszony", féloldalt lógatja fejét és mintha valamit adni akarna a bírónak, görbíti feléje tenyerét. — No, h­át nem érti? Lány, vagy asszony? — szól rá megint a bíró. A cigányasszony most már látja, hogy vala­mit csak mégis kell válaszolni. De hogyan is tehet ezt megmagyarázni? Megvan! — Ahogy vesszük, kérem szépen... — feleli halkan. A cigányasszony — mint szerencse Nagy a bűn, amely miatt a pestvidéki tör­vényszéken Székely táblabíró elé citálták Kere­kes Máriát. Szép tavaszi nap buzdította illatozásra Buda­fok fáit, csak az egyik faluvégi házban volt nagy baj: a tavasz mindenképpen el akarta vinni magával Bieder Jánost, a jómódú buda­foki gazdálkodó tizennyolc éves fiát. Orvos, patika nem segített, a beteg csak egyre sorva­­dozott, fogyatkozott. Ebben az időben történt, hogy Biederék por­tájára beállított Kerekes Mária és megkérdezte nagy titokzatosan, van-e valami elhárítani való veszedelem a háznál, mert ő mindenhez ért ám. Elmondták neki a bajukat. — Hogy maguknak milyen csodálatos sze­rencséjük van­ — jelentette ki erre — saját magát értve természetesen ezalatt — a cigány­asszony és rögvest vállalkozott is arra, hogy majd ő megmutatja, olyan egészséges lesz a fiú, mint a makk. — Négy szál gy­ertyát kért először és azokat leállította a konyhában a földre, úgy hogy egy láthatatlan négyszög sarkain világítottak. Só, paprika, bors és gyömbér kellett még a fontos tevékenységhez, amelyeket titokzatos­­mormogással kevert-kavart egy lábasban a ci­gányasszony. A házbeliek reménykedve nézték, hátha talán ez segít majd, ha már semmi földi orvosság nem segített... A szellem pénzt kíván látni Ekkor azután százezerkoronásokat kért a varázslónő. Kellenek azok, hadd lássa a szel­lem, hogy nem fukarok a szülők, meg kell mu­tatni a pénzt neki. Amikor azonban Mária asszony kijelentette, hogy csak megmutatni kell a pénzt, hiánytalanul otthagyja a banko­kat a szellem: előkerült néhány százezer koro­nás, a cigányasszony pedig belerakta őket a gyertyák négyszögébe s rájuk hintette a lábas­ban készített kotyvalékot. Ez se volt elég azonban. Az asszonyra rá­szólt, hogy menjen, fejje meg gyorsan a tehe­net, de nagyon vigyázva szedje föl az utolsó csöpp tejet, amelyet a tehén a fejét után a földre ejt, a férfinak­ pedig kiadta az utasítást, hogy menjen a disznóólba és húzzon ki a leg­kövérebb disznó combjából három szál szőrt. Az utasítás parancs volt, Bieder is, felesége is azonnal kötelességük teljesítésére rohantak. Mire visszaérkeztek , valóban csoda történt. Eltűnt a cigányasszony, de vele együtt el­tűntek a százezres bankók is, csak a gyertyák maradtak ott a varázslat emlékéül. A cigányasszony mint jogi feladat Emiatt került Kerekes Mária a bíróság elé. Hiába esküdőzött, tagadott, hogy nem ő vé­gezte a budafoki csodatevést, a tanuk ráismer­ Vasárnap ^1^3 Jóízű, enyhe,­ megbízható. Gyártja:­­ Or­­layer és Tsa Purgogyep, Budapest, tH. lek és a cigányasszony kilenc hónapot kapott. Az ítélet azonban fontosnak tartotta leszö­gezni, hogy a mostani eset szinte iskolapéldája egy szellemes jogi feladványnak. Mert Kerekes Mária esetében el kellett dönteni, hogy lopás, csalás vagy sikkasztás címén mondják ki bű­nösnek a vádlottat. A bíróság azonban az eset körülményeinek megfontolása után úgy­ találta, hogy a cigányasszony mégis csalást követett el, mert nemcsak ellopta a konyhából a százezre­seket, hanem ravasz fondorlattal úgy alakította a helyzetet, hogy módja legyen a pénzt eltulaj­donítani. Sikkasztás azért nem, amit elkövetett, mert a pénzt tulajdonképpen nem bízták rá. Kerekes Mária kevés érdeklődést mutatott a jogi fejtegetés iránt, meg lehet érteni, hiszen majdnem mindegy számára, hogy lopás, sik­kasztás, vagy csalás címén csukják-e be... F. L. ! Nagy Vince és Horváth Zoltán pere egy rendőrtiszttel Nagy Vince dr. a Népszavá­ban cikket írt Nyílt levél Eichardt István rendőrtanácsos úrhoz címen. Felháborodásának adott kifejezést amiatt, mert Eichardt rendőrtanácsos jelentésében azt állította, hogy Kossuth-párt gyűlését azért kellett föloszlatni, mert a közönség a köztársaságot él­jenezte. Az ügyet ma tárgyalta a Schtad Tanács Ezzel az üggyel együtt tárgyalták Horváth Zol­tán nemzetgyűlési képviselő rágalmazási és be­csületsértési perét is, aki állítólag ugyanezen a gyűlésen, 1924 július 1-én, a Főherceg Sándor utcai régi képviselőházban Eichardt István dr. rendőrtanácsosra ezeket mondotta volna: Fegy­vert használ, mint egy barom, állat. A bíróság elsőnek Nagy Vincét hallgatta ki. A vádlott elmondja a gyűlés történetét, ő a Habsburgokról beszélt a gyűlésen s ekkor a rendőrtanácsos közbeszólt: Nem engedem a di­nasztiát bántalmazni, a gyűlést feloszlatom. Mit — mondotta Nagy Vince —, a törvény alapján állottam, hiszen a Habsburgokat törvénnyel det­­ronizálták, jogom volt tehát a visszahozatalra irányuló törekvéseket, amelyek törvényellenes törekvések, megbélyegezni. A tanácsos úr sza­vaira óriási zaj keletkezett, valamennyien pró­báltuk magyarázni neki, hogy a törvény ellenére cselekedett. Ő azonban nem hallgatott meg ben­nünket, föloszlatta a gyűlést és a rendőrökkel távolította el a közönséget a teremből. A lépcső­­házban és az utcán azután többen a köztársasá­got éljenezték, de nem ez volt oka a gyűlés fel­oszlatásának. A rendőrtanácsos azt mondta egy hírlapírónak, hogy azért oszlatta föl a gyűlést, mert a szónok a dinasztiát bántalmazta. Erre azután Rupert Rezső a nemzetgyűlésben inter­pellált ebben az ügyben, amire a belügyminiszter válaszában a legnagyobb meglepetésünkre kije­lentette, hogy a rendőrtanácsos jelentése szerint nem a dinasztia elleni támadás miatt oszlatták föl a gyűlést, hanem azért, mert a gyűlés köz­­társasági álláspontot foglalt el. Ez a jelentés tel­jesen hamis. A rendőrtanácsos úr nyilván maga is rájött arra, miközben jelentését leadta, hogy törvény ellenére cselekedett és ezért keverte össze a később az utcán történt dolgokat a gyű­lésen történt dolgokkal. Erre a nyilvánvalóan hamis jelentésre következett az energikus válasz, az inkriminált cikk. Nagy Vince a cikk állításának bizonyítására egész sereg­tanút jelentett be, többek között Iréthy Ferenc részvénytársasági igazgatót, Rupert Rezső nemzetgyűlési képviselőt, Búza Barnát, Vass Jánost, Balla Aladárt, Vértes István hírlap-, írót. Ezután az elnök a második vádlottat, Horváth Zoltán nemzetgy­űlési képviselőt szólította be. — Egyáltalában nem mondottam, amivel az ügyészség vádol — kezdte beszédét Horváth Zoltán. —­ A tanácsos urat nem is ismerem, nem is hiszem, hogy hallotta volna az inkriminált szavakat, mert ha hallotta volna, akkor bizo­nyára provokált volna, ami pedig eddig nem történt meg. Ezután a sértett rendőrtanácsos kijelenti, hogy nem járul hozzá a vádlott bizonyítási indítvá­nyához. — Fölesküdt ember vagyok — mondta —, az én jelentésem valódi, minden egyéb más állítás koholmány. Ezután megnevez néhány rendőr­tisztviselőt, akik vele együtt jelen voltak a gyű­lésen. A törvényszék elrendeli Székely József kihall­gatását. Székely József kijelenti, hogy jelen volt a gyűlésen és hallotta, amint Horváth Zoltán az inkriminált kijelentést megtette. Mikor a taná­csos kifelé indult, Horváth így kiáltott utána: Na, fegyvert használsz, te barom, állat*! A bíróság Nagy Vince ügyében kihirdeti ha­tározatát, mely szerint a bizonyítást teljes mér­tékben elrendeli. Horváth Zoltán ügyében az ügyész fentartja a vádat és kéri a vádlott meg­büntetését. A bíróság kihirdette ítéletét, mely szerint Horváth Zoltánt felmentette az ellene emelt vád alól, mert nem látta bizonyítottnak a vádbeli tényállást. iHlrscsilipEnike! legolcsóbban és legjobban csak FR£N£ SCHINDLER bőrru­házati különlegességi gyárában,WIEN, VII. Neulink­asse 17, hátul az udvar­ban vásárolhat

Next