Világ, 1925. november (16. évfolyam, 247-271. szám)
1925-11-01 / 247. szám
R Tas Smnart VILÁG 1925 november 3. | Eltávolították a római újságíró-egyesület elnökét és három fascista kormánybiztost ültettek a helyébe Róma, október 28. • (A Világ római tudósítójától.) Ma van három esztendeje, hogy Mussolini Róma falai alá vezette fekete seregét. Durrognak az ünnepi mozsarak. És van is ok az ünneplésre. A Duce megígérte, hogy ha három esztendőt adnak neki, ezalatt fascistává változtatja egész Itáliát. És Mussolini szavának állt: valóban átfestette Olaszországot. Látszatra fekete inget hordanak ma igen sokan. De persze azt, hogy mi van az ing alatt — azt nem látja és igen helyesen nem is kutatja senki. Olyan volt ez a három éves kampány, mint egy háború. Az offenzív fél előrenyomul és elfoglalja az ellenség fontos állásait, várait, bázisait, így cselekedett a Duce ármániája is. A fővezér diktált, zseniálisan terveit és parancsolt — a hadsereg pedig egy-egy gombnyomásra nekilendült és megtette kötelességét. Az utolsó sánc Körös körül minden ormán fekete-kék lobogók lengedeztek már jó ideje s jófajta gyorstüzelő ágyúik szórtak rala mindenfelől záporozó golyóbisokat, ám egyetlenegy vártorony mégis ellenállt, dacolt az ostromló sereggel. Régi katona volt az utolsó sánc parancsnoka, kitartott, amíg csak rohamra nem indultak ellene a megfelelő túlerők. A sáncot úgy hívták: Római Újságírók Egyesülete. Associazione della Stampa Periodica Italiana. A legtöbb tagot számláló olasz újságírószövetkezet volt. Fontos kilövési és stratégiai pont egy előrenyomuló hadsereg részére. Mégis, egészen tegnapig aventinói képviselő, erősen ellenzéki lap, az Il Mondo munkatársa állott ennek az egyesületnek az élén s teljesen pártatlanul intézte az Associazione, valamint a hozzátartozó nyugdíjpénztár ügyeit. Természetesen a fascista kormányzat és a Fascista Újságírók Szindikátusának szemében régóta szálka volt az ellenzéki vezetésű egyesület és minden erejükkel azon voltak, hogy a régi igazgatóságot elsöpörjék. Amikor néhány héttel ezelőtt fölkerestem az újságíróegylet elnökét, röviden jelezte, hogy mi készül. Azóta mind hevesebb támadási gyűrűk keletkeztek a kormánypárti sajtó vizein, és ma, a római mars harmadik évfordulóján, a Duce fifae aranytálcán prezentálhatja híveinek, vagy ha úgy tetszik, kardhegyen mutathatja föl az utolsó ellenzéki erőd utolsó parancsnokának fejét. Hogy történt az elfoglalás Tegnap este hét óra tíz perckor megjelent négy idegen úr a római újságírók egyesületének elnöki helyiségében és Bencivenga képviselőt keresték, aki az egyesület megválasztott elnöke. Amikor a nevezett képviselő megjelent, a négy úr átnyújtotta a római provincia prefektusának rendeletét, amelylyel — „tekintettel azokra a visszásságokra és elégedetlenségekre, amelyeket a mai vezetőség munkássága okozott* — feloszlatja az újságíróegyesület igazgatótanácsát, valamint egyéb szociális szerveit és a mai elnökség helyébe három kormánybiztost nevez kiés pedig: Fausto Buoninsegnit, Garzia Cassolát és Umberto Guglielmottit (a Roma Fascista című lap egyik szerkesztőjét). A nyugdíjegyesület ügyeinek vezetésével ugyanakkor Alessandro Lupinacci városi tanácsost bízza meg és pedig, mivel a rendelet azonnal érvénybe lép, a kormánybiztosoknak tüstént el kell foglalniok helyüket. A régi elnök azt a kívánságát fejezte ki, hogy előbb az állam egy jogi tisztviselőjének véleményét óhajtja kikérni, mielőtt a rendeletet magára nézve érvényesnek fogadná el. Erre a kéznél lévő Giuseppe de Majo komisszárius előlépett és kifejtette, hogy a prefektusi rendeletek igenis szabályszerűek és a törvények értelmében az elnök köteles azoknak eleget téve, helyét elhagyni. Miután de Mayo ezt a dekrétumra rávezetett aláírásával is megerősítette, Bencivenga generális, elnök tiltakozását jelentette be az erőszakos és megindokolatlan intézkedés ellen. Majd a kormánybiztosok viszont tiltakozással feleltek a protestálásra és amikor magukra maradtak az elnöki termekben, első dolguk az volt, hogy üdvözlő táviratot menesztettek a fővezéreknek, zászlólengetéssel jelezvén, hogy az ostromlott erőd végre elesett. Táviratot küldtek elsősorban Mussolini őexcellenciájának, „Olaszország első újságírójának", majd Federzoni belügyminiszternek, „a régi bátor újságírónak", és végül Farinacci Róbertnek, aki ugyancsak zsurnaliszta, amióta a Cremone menetet szerkeszti Az egyesület épületének erkélyén már ácsolják a hatalmas transzparens vázát, amely ma estére, a nagy kivilágítás fényáradatába majd belesugározza a maga aszíonsült és reszkető győzelmi ragyogását is. Mit mond a volt elnök A Világ munkatársa fölkereste Roberto Bencivengá-t, a lemondott elnököt, aki a következőképpen nyilatkozott: — Most sem mondhatok egyebet, mint amit a kormánybiztos uraknak mondottam, h határozottan tagadom, megcáfolom azt, hogy a római újságírók egyesületének és nyugdíjpénztárának vezetésével okot adtunk volna az elégedetlenségre, vagy szakadást idéztünk volna elő, amely az egyéb szociális intézményekre átterjedt, mint ezt a dekrétum állítja. Ellenkezőleg, a római sajtószövetség ügyvesztése példaképe volt mindenkor a teljes objektivitásnak és pártatlanságnak. Az egyesület mindig eleget tett kötelességének, feladatainak és minden pillanatban megfelelt azoknak a nemes tradícióknak, amelyeket örökül kapott. — A sajtószövetség úgy működött eddig s működött volna továbbra is, hogy támasza legyen tagjai nagy többségének és minden megnyilvánuláséval a tagok megelégedését vívta ki. — A tagok egy kis töredéke (a fascista újságírók szindikátusa) és az a pártszellem, amely a kormányt vezérli tetteiben: ezek eredményezték a mai aktust, amely törvényes mezbe öltöztetetten is közönséges erőszak. — Erőszak ez, amelyet én ezennel a nyilvánosság ítélőszéke elé viszek és amely ellen tiltakozom, mint a római sajtószövetség elnöke és mint a nyugdíjpénztár igazgatója, tiltakozom mint nemzetgyűlési képviselő és mint római polgár. — Az erőszaknak engedve, visszalépek a két intézmény vezetőségétől és tiltakozásom megismétlése mellett , én tartom magamnak a jogot arra, hogy a törvények értelmében a felsőbb fórumok előtt fellebbezést jelentsek be. — A küzdelmet nem adom föl és miután az elnökségtől megfosztottak, mint egyszerű újságíró folytatom a munkát. Hogy lett Cadorna titkárából — újságíró Megkértem a római újságíróegylet utolsó elnökét, mondja el részletesen az életrajzát, pályafutását s azt, hogyan lett katonából újságíró és az egyesület elnöke. A tábornok ezeket diktálta : — Rómában születtem, 1872 október 2-án. Előbb polgári pályára készültem. Csak huszonkilenc éves koromban, tartalékos tüzérhadnagyi minőségben kerültem be az aktív tisztek iskolájába. Elsőfokú minősítéssel 1904-ben végeztem el a tanfolyamot és tüstént a vezérkarhoz kerültem egy esztendei gyakorlatra. Németországban pályadíjat nyertem egy munkámmal, majd 1906- ban kapitánnyá neveztek ki és két évvel utóbb végleg áthelyeztek a vezérkarhoz. — A messinai földrengés után a helyreállító munkálatokban én is részt akartam venni. 1908-ban oda helyeztettem át magam. 1911-ben önként jelentkeztem a líbiai háborúba; ott voltam Hamidiénél és Ain Zara elfoglalásánál. A világháború kitörésekor őrnaggyá léptettek elő s megbíztak azzal, hogy egy osztrák—magyar—olasz háború esetére a mozgósítási terveket kidolgozzam. Amikor a háború valóban bekövetkezett, Cadorna generális szőkebb vezérkarába osztottak be, 1916 januárjában pedig Cadorna fővezér titkárává neveztek ki. — Én voltam az, aki tizenhatban a viszszavonulás szükségességét hirdettem — és szembeszálltam a pesszimistákkal. 1917-ben már ezredes voltam és miután többször kértem frontcsapatba való áthelyezésemet, Cadorna generalisszimusz végre engedett kérésemnek és az év augusztusában, mint tábornok vettem át az Aosa-brigád vezetését. — A fegyverszünet megkötése után a keleti frontra kerültem, majd 1919-ben a berlini katonai entente-misszió élére hívtak meg, ahol a kibékülés érdekében működtem. A versaillesi békeszerződés aláírása után otthagytam az aktív katonai szolgálatot és azóta csak katonai és politikai tanulmányokkal, cikkírással foglalkozom. — Az elmúlt esztendőben Campaniában (Nápoly) megválasztottak képviselőnek antifascista programmal. Amíg az aventinói pártok egysége fel nem bomlott, addig velük küzdöttem. Majd az újságírók egyesületeinek vezetését vettem át egy esztendeje s ott védtem ezt az utolsó fontos állást s az egy élet szabadságát körömszakadtáig. — A mai napon innen is kiűztek. Most már csak az Il Mondo és egyéb lapok egyszerű munkatársa vagyok és a lapok hasábjain szállok majd sorompóba elveim mellett — már amennyire azt a mai sajtóviszonyok megengedik ... Az ablak alatt szól a zene. Hosszú oszlopokban vonulnak el a milicia csapatai, gépfegyverütegei, páncélautói.. Ma van harmadik évfordulója a Marcia su Románaki A. Gy. Még egy közgazdasági tanulmány írta: Móra Ferenc Azért még egy, mert a minap már írtam egyet ezen a helyen, mégpedig a valutarendezésről. Ugyanabban nekem csak annyi részem volt, mint a harangozónak a misében. Minden érdem az Ördög susztert illette, aki az állami gödrök elméletét felállította. Én csak annyit tettem, hogy karonfogtam az eddig ismeretlen nevű közgazdászt és bemutattam a nyilvánosságnak. — Hallom, hogy még mindig nincs meg az igazi pénzügyi szakértő, hát én ajánlok egyet, tessék. Ez suszter is, bátor ember is, nem is akar lenni semmi se nem is kerül semmibe, mert már negyven esztendeje szögre akasztották a csizmáját. Evés közben jön meg az étvágy és tárcaírás közben jön rá az ember, hogy milyen könnyű közgazdasági tanulmányt írni. Ha már az elsőt megírtam, megírom a másodikat is, aki tudja, nem ezekkel csinálom-e meg a karrieremet? Már látom is a legújabb könyvemet a kirakatokban. Újabb közgazdasági irányok. A M. Tud. Akadémia kiadása. Ámbár például az az eszme egyáltalán nem új, amit most vagyok fölvetendő. (Tessék, már a stílusom is kezd a témához komolyodni.) Si nequeo superos flectere, aderonta movebo. „Hogyha az ég elhagy, leszek ördöggel puszipajtás.“ Szapolyai János jó királyunkra fogták rá, hogy ő volt az első magyar politikus, aki ezzel a klaszszikus citátummal indokolta meg a külpolitikáját. De a belpolitikában, gondolom, nem ő volt az utolsó, aki a tenyerébe csapott az ördögnek. Nekem ugyan nem kenyerem se kül-, se belpolitika, de most mégis egy hiten vagyok az utolsó nemzeti királlyal. Úgy nézem, a valutarendezést Isten hírivel meg nem csináljuk, hát miért ne értenénk szót az ördöggel? Nem az Ördög suszterrel, hanem a valóságos öreg ördöggel, aki ellen tulajdonkép semmi komoly kifogást nem lehet tenni. A legrégibb uralkodók egyike, a bibliában már a második oldalon előjön. Legitimitását senki kétségbe nem vonhatja, körülbelül ő az egyetlen monarcha, aki bizonyítani is tudja, hogy az ő dinasztiája csakugyan Isten kegyelméből való. Országában rendkívül konszolidáltak lehetnek a viszonyok; sohse hallottuk, hogy valami rebellió lett volna a pokolban, vagy hogy az alsóbb társadalmi osztályok megtagadták volna a szurokfőzést. Maga az ördög a legpuritánabb egyéniség, hozzá fogható még a Smiles féle könyvekben sem található. Fejedelmi pálca gyanánt még mindig vasvillát visel és még mindig legyet fogdos, ha unatkozik, aminél hasznosabb foglalkozást egy fejedelemtől kívánni sem lehet. (Sok minden máskép történt volna a világon, ha például Vilmos császárnak is ez lett volna a paszsziója.) Mindössze egyet lehetne az ördögnek szemére vetni a mi korunk erkölcsi magaslatáról: azt, hogy lelkekkel kereskedik. De hát ezt talán ne vegyük neki nagyon szigorúan. Semmiesetre se felel meg a mi fejlett erkölcsi érzékünknek, hogy ebből nem csinál titkot, elvileg föl is háborodhatunk ellene, de azért gazdasági szerződést egész bátran köthetünk vele. Én pedig csak arra gondolok s tudok is rá utat-módot. Mind márt megmondom azt is, hogy tettem szert a tudományomra. Valami milánói antikváriustól vettem én a tavaszon egy kézírásos ördögidéző könyvet, amelyet a címlapja szerint bizonyos „fel tisztellendő Érhárdus nevű Jézus-társaságbéli sz. Atya** szerzett, aki „Búvárjának Inglasso nevű várossában a Plútó, azaz a Mathesis oskolájának rend szerént való s közönséges mestere volt“. Már az is szimpatikussá tette előttem az elrongyolt könyvecskét, hogy a mathézist a Plútó tudományának mondja. (Pedig a Mária Terézia idejében, amikorról ez a magyar fordítás való, nem tizenkétezerötszázzal osztották a pénzt, hanem marókkal.) Hát még amikor kinyitottam és megtudtam, hogy micsoda titok van benne! Aki ennek a birtokában van, az csak füttyent egyet az ördögnek: — Gyerünk csak, öregem, azzal a kád arannyal! Az Isten ujját látom benne, hogy éppen én botlottam bele az Erhard atya tudományába. Nem szívesen teszek föl magyar emberről rosszat, de mégis el tudok képzelni olyan honfitársakat is, akik maguknak fogják fülön az ördögöt. Nem akarok dicsekedni az önzetlenségemmel, de én az első percben elhatároztam, hogy a haza oltárára teszem le a varázskönyvet. Amit fogadtam, állom is. Megtanítok rá mindenkit, hogy kell az ördögöt idézni. A dolog sokkal egyszerűbb, mint ahogy a Faustból gondolná az ember és nem is olyan költséges. Nem kell hozzá más, csak egy szentelt szőlővessző, meg egy szentelt gyertya. A szentelt szőlővesszővel újhold szombatja éjszakáján húz maga körül az ember egy kört és annak a közepébe áll az égő szentelt gyertyával. Félnie nem kell semmitől se, mert vigyáznak rá az angyalok és szentek, akiknek megvan a maguk kijelölt posztja. Napkelet felé strázsál Szent Ráfael, Szent Jakab és Szent Lukács. Délen posztól Szent Gábriel, Szent Máté és Szent Illés. A napnyugati fronton Szent Dániel, Szent Márkus és Szent Uliánus állja az egy helyet. Ezt az utóbbi szentet ugyan nem találtam semmiféle martírológiumban, de az északi oldalt még különösebb szentek tartják megszállva: Szent Ábrahám, Szent Izsák és Szent Jákob. Ezek az ótestamentumi férfiak alighanem mint pénzügyi szakértők vannak jelen. Mikor aztán mindenki a helyén van, akkor kinyitja az ember az Erhardus páter Hogyan utasította ki Magyarország területéről Budaházy Miklós a tizenegy tagú rabbicsaládot, botoztatta meg a nyíregyházai T.-osztályban Fisch Lajos nagybirtokost és Fekete Ferenc közrendőrt, akik a bántalmazás után meghaltak (A Világ tudósítójától.) A nyíregyházi városháza kis börtöne, ahol a csavargókat szokták őrizni éjszakáknként szűknek bizonyult 1920 tavaszán Budaházy Miklós foglyai részére. Ezért a parancsnok elrendelte, hogy ürítsék ki a városi szegényház pavillonját, hogy ott helyezhesse el Budaházy foglyait, nőket, gyermekeket, férfiakat vegyesen. A városi szegényházból kitették a szegényeket az uccára és Budaházy* a foglyait „költöztette** oda. A foglyok a csupasz földön feküdtek, részükre ágyneműt behozni tilos volt. A négyablakos teremben többízben kétszáz-kétszázhúsz fogoly is volt együtt, amint Budaházynak éppen kedve volt több, vagy kevesebb embert letartóztatni. Agyonlövik, aki a szökést megkísérli A szegényházat, illetőleg Budaházy fogdáját sűrű drótkerítés övezte. A drótkerítés előtt, az utcai fronton és a drótkerítés mögött, belülről, tíz lépésenként örök cirkáltak. A parancsuk volt: azt, aki nyolcvan centiméternyire megközelíti a drótkerítést, felszólítás nélkül lelőni. A bizalmas utasítás az volt, hogy a lövésnek mindenkor úgy kell történnie, hogy a golyó a fogdából szökni akarónak az altestén menjen keresztül. Agyonlőni csak tettenérés esetében, vagyis akkor volt szabad, ha valaki szemmel láthatólag megkísérelte a magas drótsövényen keresztül a szökést. A parancsnoki iroda, vagy másképpen a Szabolcs vármegyei T.-osztály különálló épület volt. Háromszobás magánház. Telefonokkal felszerelt, jól berendezett kétszobás irodahelyiség s mellette egy kényelmes lakószoba, Budaházy, a parancsnok részére. A nyíregyházi T.-osztály vezetője nem irányította a szabolcs megyei letartóztatásokat. Itt teremtett rendet 1920 márciusától kezdve, amikor néhány csendőr- és katonaszuronyt kapott kézhez, ami akkor korlátlan hatalmat jelentett. Korbácsgyüjtemény a parancsnoki irodában A parancsnoki iroda nagy korbácsgyüjteményéről volt híres, a fogdák pincéi pedig arról, hogy esténkint és éjszakán kint, de igen gyakran fényes nappal is, ott használták ezeket a korbácsokat, ott korbácsolták meg a mezítelenre vetkőztetett áldozatokat. A letartóztatás a lehető legegyszerűbbe® történt: Budaházy az íróasztalán lévő nyomtatott blankettát egyszerűen kitöltötte, amelyen csak annyi állott, hogy kit, hol, mikor kell előállítani és bekísérni. A blanketta alatt volt a T.-osztály körpecsétje. Budaházynak csak a nevet és a dátumot kellett beírnia és szignálnia a „letartóztatási parancsot**. Ha sok volt a letartóztatottak száma, akkor a parancsnoki iroda három tisztje, — köztük Budaházy testvéröccse, segédkezett, de Budaházy többnyire egyedül állította ki a végzéseket. Sokszor nem is a parancsnoki irodában, hanem másutt, valamelyik szabolcsi járásban, ahol éppen járt és érdeklődött aziránt, hogy ki kire haragszik. A letartóztatási parancskönyv Budaházy zsebében Formális értekezletet hívott egybe, a községházám, a szolgabírónál, vagy más hatósági funkcionárius helyiségében, amelyen megjelentek a község vezetői. Budaházy kihúzta a letartóztatási parancskönyvét zsebéből, az asztal főhelyén leült s könnyed társalgás keretében megkérdezte azt, ki volt „komunista" és kinek van panasza valaki ellen. Erre mindenki bepanaszolta azt, akit éppen akart. Ha kevés volt a bepanaszoltak száma, akkor nyomban a letartóztatási parancsot állította ki az asztalnál Budaházy, ha sok volt, akkor egy ívet vett elő s rávezette azok nevét, akiknek előállítását az aznap esti, vagy a másnapi hajnali órákra elrendelte. Fegyveresei a kijelölt áldozatokat összeszedték, megbilincselték, kocsira rakták s Nyíregyháza főutcáján végigvitték a fogolytranszportot, be a fogdába. Az esti raportnál azután kiadta utolsó utasításait a parancsnok: hány emberre miért, milyen sorrendben, milyen célok, vagy vallomások érdekében kell huszonötöt botozni. Gyakran ő is botozott, többízben tisztjei is, de volt a botozásra egy külön végrehajtó, egy 185 centiméter magas, marcona, tagbaszakadt katonaőrmester. Fisch Lajos földbirtokost megbotozzák, mert nem adott előfogatot a T-osztálynak. Az őrmester hajtotta végre az ítéletet Fisch Lajoson, Szabolcs vármegye egyik legrégibb