Világ, 1925. november (16. évfolyam, 247-271. szám)

1925-11-01 / 247. szám

R Tas Smnart VILÁG 1925 november 3. | Eltávolították a római újságíró-egyesület elnökét és három fascista kormánybiztost ültettek a helyébe Róma, október 28. • (A Világ római tudósítójától.) Ma van három esztendeje, hogy Mussolini Róma falai alá vezette fekete seregét. Durrognak az ünnepi mozsarak. És van is ok az ünnep­lésre. A Duce megígérte, hogy ha három esz­tendőt adnak neki, ezalatt fascistává változ­tatja egész Itáliát. És Mussolini szavának állt: val­óban átfestette Olaszországot. Lát­szatra fekete inget hordanak ma ige­n sokan. De persze azt, hogy mi van az ing alatt — azt nem látja és igen helyesen nem is ku­tatja senki. Olyan volt ez a három éves kampány, mint egy háború. Az offenzív fél előrenyomul és elfoglalja az ellenség fontos állásait, vá­rait, bázisait, így cselekedett a Duce ármá­niája is. A fővezér diktált, zseniálisan terveit és parancsolt — a hadsereg pedig egy-egy gombnyomásra nekilendült és megtette köte­lességét. Az utolsó sánc Körös körül minden ormán fekete-kék lobogók lengedeztek már jó ideje s jófajta gyorstüzelő ágyúik szórtak rala mindenfelől záporozó golyóbisokat, ám egyetlenegy vár­­torony mégis ellenállt, dacolt az ostromló sereggel. Régi katona volt az utolsó sánc parancsnoka, kitartott, amíg csak rohamra nem indultak ellene a megfelelő túlerők. A sáncot úgy hívták: Római Újságírók Egyesülete. Associazione della Stampa Perio­dica Italiana. A legtöbb tagot számláló olasz újságíró­­szövetkezet volt. Fontos kilövési és stratégiai pont egy előrenyomuló hadsereg részére. Mégis, egészen tegnapig aventinói képviselő, erősen ellenzéki lap, az Il Mondo munkatársa állott ennek az egyesületnek az élén s teljesen pártatlanul intézte az Associazione, valamint a hozzátartozó nyugdíjpénztár ügyeit. Természetesen a fascista kormányzat és a Fascista Újságírók Szindikátusának szemé­ben régóta szálka volt az ellenzéki vezetésű egyesület és minden erejükkel azon voltak, hogy a régi igazgatóságot elsöpörjék. Ami­kor néhány héttel ezelőtt fölkerestem az újságíróegylet elnökét, röviden jelezte, hogy mi készül. Azóta mind hevesebb támadási gyűrűk keletkeztek a kormánypárti sajtó vizein, és ma, a római mars harmadik év­fordulóján, a Duce fifae aranytálcán prezen­tálhatja híveinek, vagy ha úgy tetszik, kard­hegyen mutathatja föl­ az utolsó ellenzéki erőd utolsó parancsnokának fejét. Hogy történt az elfoglalás Tegnap este hét óra tíz perckor megjelent négy idegen úr a római újságírók egyesüle­tének elnöki helyiségében és Bencivenga kép­viselőt keresték, aki az egyesület megválasz­tott elnöke. Amikor a nevezett képviselő megjelent, a négy úr átnyújtotta a római provincia prefektusának rendeletét, amely­­lyel — „tekintettel azokra a visszásságokra és elégedetlenségekre, amelyeket a mai ve­zetőség munkássága okozott­* — feloszlatja az újságíróegyesület igazgatótanácsát, vala­mint egyéb szociális szerveit és a mai elnök­ség helyébe három kormánybiztost nevez ki­­és pedig: Fausto Buoninsegnit, Garzia Casso­­lát és Umberto Guglielmottit (a Roma Fascista című lap egyik szerkesztőjét). A nyugdíjegyesület ügyeinek vezetésével ugyan­akkor Alessandro Lupinacci városi tanácsost bízza meg és pedig, mivel a rendelet azonnal érvénybe lép, a kormánybiztosoknak tüstént el kell foglalniok helyüket. A régi elnök azt a kívánságát fejezte ki, hogy előbb az állam egy jogi tisztviselőjének véleményét óhajtja kikérni, mielőtt a rendeletet magára nézve érvényesnek fogadná el. Erre a kéznél lévő Giuseppe de Majo komisszárius előlépett és kifejtette, hogy a prefektusi rendeletek igenis szabályszerűek és a törvények értel­mében az elnök köteles azoknak eleget téve, helyét elhagyni. Miután de Mayo ezt a dekrétumra ráveze­tett aláírásával is megerősítette, Bencivenga generális, elnök tiltakozását jelentette be az erőszakos és megindokolatlan intézkedés ellen. Majd a kormánybiztosok viszont tilta­kozással feleltek a protestálásra és amikor magukra maradtak az elnöki termekben, első dolguk az volt, hogy üdvözlő táviratot menesztettek a fővezéreknek, zászlólengetés­­sel jelezvén, hogy az ostromlott erőd végre elesett. Táviratot küldtek elsősorban Mussolini őexcellenciájának, „Olaszország első újság­írójának", majd Federzoni belügyminiszter­nek, „a régi bátor újságírónak", és végül Farinacci Róbertnek, aki ugyancsak zsur­naliszta, amióta a Cremone menetet szer­keszti Az egyesület épületének erkélyén már ácsolják a hatalmas transzparens vázát, amely ma estére, a nagy kivilágítás fény­­áradatába majd belesugározza a maga as­­zíonsült és reszkető győzelmi ragyogását is. Mit mond a volt elnök A Világ munkatársa fölkereste Roberto Bencivengá-t, a lemondott elnököt, aki a következőképpen nyilatkozott: — Most sem mondhatok egyebet, mint amit a kormánybiztos uraknak mondottam, h határozottan tagadom, megcáfolom azt, hogy a római újságírók egyesületének és nyugdíjpénztárának vezetésével okot adtunk volna az elégedetlenségre, vagy szakadást idéztünk volna elő, amely az egyéb szociá­lis intézményekre átterjedt, mint ezt a dek­rétum állítja. Ellenkezőleg, a római sajtó­­szövetség ügyvesztése példaképe volt minden­kor a teljes objektivitásnak és pártatlanság­nak. Az egyesület mindig eleget tett köteles­ségének, feladatainak és minden pillanatban megfelelt azoknak a nemes tradícióknak, amelyeket örökül kapott. — A sajtószövetség úgy működött eddig s működött volna továbbra is, hogy tá­masza legyen tagjai nagy többségének és minden megnyilvánuláséval a tagok meg­elégedését vívta ki. — A tagok egy kis töredéke (a fascista újságírók szindikátusa) és az a pártszellem, amely a kormányt vezérli tetteiben: ezek eredményezték a mai aktust, amely törvé­nyes mezbe öltöztetetten is közönséges erőszak. — Erőszak ez, amelyet én ezennel a nyil­vánosság ítélőszéke elé viszek és amely el­len tiltakozom, mint a római sajtószövet­ség elnöke és mint a nyugdíjpénztár igazga­tója, tiltakozom mint nemzetgyűlési képvi­selő és mint római polgár. — Az erőszaknak engedve, visszalépek a két intézmény vezetőségétől és tiltakozásom megismétlése mellett , én tartom magamnak a jogot arra, hogy a törvények értelmében a felsőbb fórumok előtt fellebbezést jelent­sek be. — A küzdelmet nem adom föl és miután az elnökségtől megfosztottak, mint egyszerű újságíró folytatom a munkát. Hogy lett Cadorna titkárából — újságíró Megkértem a római újságíróegylet utolsó elnökét, mondja el részletesen az életraj­zát, pályafutását s azt, hogyan lett katoná­ból újságíró és az egyesület elnöke. A tábornok ezeket diktálta : — Rómában születtem, 1872 október 2-án. Előbb polgári pályára készültem. Csak huszonkilenc éves koromban, tartalékos tüzérhadnagyi minőségben kerültem be az aktív tisztek iskolájába. Elsőfokú minősí­téssel 1904-ben végeztem el a tanfolyamot és tüstént a vezérkarhoz kerültem egy esz­tendei gyakorlatra. Németországban pálya­díjat nyertem egy munkámmal, majd 1906- ban kapitánnyá neveztek ki és két évvel utóbb végleg áthelyeztek a vezérkarhoz. — A messinai földrengés után a helyre­állító munkálatokban én is részt akartam venni. 1908-ban oda helyeztettem át magam. 1911-ben önként jelentkeztem a líbiai há­borúba; ott voltam Hamidiénél és Ain Zara elfoglalásánál. A világháború kitörésekor őrnaggyá léptettek elő s megbíztak azzal, hogy egy osztrák—magyar—olasz háború esetére a mozgósítási terveket kidolgozzam. Amikor a háború valóban bekövetkezett, Cadorna generális szőkebb vezérkarába osz­tottak be, 1916 januárjában pedig Cadorna fővezér titkárává neveztek ki. — Én voltam az, aki tizenhatban a visz­­szavonulás szükségességét hirdettem — és szembeszálltam a pesszimistákkal. 1917-ben már ezredes voltam és miután többször kér­tem frontcsapatba való áthelyezésemet, Ca­dorna generalisszimusz végre engedett ké­résemnek és az év augusztusában, mint tá­bornok vettem át az Aos­a-brigád vezetését. — A fegyverszünet megkötése után a ke­leti frontra kerültem, majd 1919-ben a ber­lini katonai entente-misszió élére hívtak meg, ahol a kibékülés érdekében működtem. A versaillesi békeszerződés aláírása után otthagytam az aktív katonai szolgálatot és azóta csak katonai és politikai tanulmá­nyokkal, cikkírással foglalkozom. — Az elmúlt esztendőben Campaniában (Nápoly) megválasztottak képviselőnek antifascista programmal. Amíg az aventinói pártok egysége fel nem bomlott, addig velük küzdöttem. Majd az újságírók egyesületei­nek vezetését vettem át egy esztendeje s ott­ védtem ezt az utolsó fontos állást s az egy é­let szabadságát körömszakadtáig. — A mai napon innen is kiűztek. Most már csak az Il Mondo és egyéb lapok egy­­szerű munkatársa vagyok és a lapok hasáb­­jain szállok majd sorompóba elveim mel­­lett — már amennyire azt a mai sajtóviszo­­nyok megengedik ... Az ablak alatt szól a zene. Hosszú oszlo­­pokban vonulnak el a milicia csapatai, gép­­fegyverütegei, páncélautói.. Ma van harmadik évfordulója a Marcia su Románaki A. Gy. Még egy közgazdasági tanulmány írta: Móra Ferenc Azért még egy, mert a minap már írtam egyet ezen a helyen, még­pedig a valuta­­rendezésről. Ugyan­abban nekem csak annyi részem volt, mint a harangozónak a misében. Minden érdem az Ördög susztert illette, aki az állami gödrök elméletét fel­állította. Én csak annyit tettem, hogy ka­­ronfogtam az eddig ismeretlen nevű köz­gazdászt és bemutattam a nyilvánosságnak. — Hallom, hogy még mindig nincs meg az igazi pénzügyi szakértő, hát én ajánlok egyet, tessék. Ez suszter is, bátor ember is, nem is akar lenni semmi se nem is kerül semmibe, mert már negyven esztendeje szögre akasztották a csizmáját. Evés közben jön meg az étvágy és tárca­írás közben jön rá az ember, hogy milyen könnyű közgazdasági tanulmányt írni. Ha már az elsőt megírtam, megírom a máso­dikat is, a­ki tudja, nem ezekkel csiná­lom-e meg a karrieremet? Már látom is a legújabb könyvemet a kirakatokban. Újabb közgazdasági irányok. A M. Tud. Akadémia kiadása. Ámbár például az az eszme egyáltalán nem új, amit most vagyok fölvetendő. (Tessék, már a stílusom is kezd a témához komolyodni.) Si nequeo superos flectere, ad­eronta movebo. „Hogyha az ég elhagy, leszek ördöggel puszi­pajtás.“ Szapolyai Já­nos jó királyunkra fogták rá, hogy ő volt az első magyar politikus, aki ezzel a klasz­­szikus citátummal indokolta meg a külpoliti­káját. De a belpolitikában, gondolom, nem ő volt az utolsó, aki a tenyerébe csapott az ördögnek. Nekem ugyan nem kenyerem se kül-, se belpolitika, de most mégis egy hiten vagyok az utolsó nemzeti királlyal. Úgy nézem, a valuta­rendezést Isten hírivel meg nem csi­náljuk, hát miért ne értenénk szót az ör­­döggel? Nem az Ördög suszterrel, hanem a valóságos öreg ördöggel, aki ellen tulajdon­kép semmi komoly kifogást nem lehet tenni. A legrégibb uralkodók egyike, a bib­liában már a második oldalon előjön. Legi­timitását senki kétségbe nem vonhatja, kö­rülbelül ő az egyetlen monarcha, aki bizo­nyítani is tudja, hogy az ő dinasztiája csak­ugyan Isten kegyelméből való. Országában rendkívül konszolidáltak lehetnek a viszo­nyok; sohse hallottuk, hogy valami rebellió lett volna a pokolban, vagy hogy az alsóbb társadalmi osztályok megtagadták volna a szurokfőzést. Maga az ördög a legpuritá­nabb egyéniség, hozzá fogható még a Smiles féle könyvekben sem található. Fejedelmi pálca gyanánt még mindig vasvillát visel és még mindig legyet fogdos, ha unatkozik, aminél hasznosabb foglalkozást egy fejede­lemtől kívánni sem lehet. (Sok minden más­kép történt volna a világon, ha például Vilmos császárnak is ez lett volna a pasz­­sziója.) Mindössze egyet lehetne az ördögnek sze­mére vetni a mi korunk erkölcsi magas­latáról: azt, hogy lelkekkel kereskedik. De hát ezt talán ne vegyük neki nagyon szi­gorúan. Semmiesetre se felel meg a mi fejlett erkölcsi érzékünknek, hogy ebből nem csinál titkot, elvileg föl is háborodha­tunk ellene, de azért gazdasági szerződést egész bátran köthetünk vele. Én pedig csak arra gondolok s tudok is rá utat-módot. Mind márt megmondom azt is, hog­y tettem szert a tudományomra. Valami milánói antikváriustól vettem én a tavaszon egy kézírásos ördögidéző köny­vet, amelyet a címlapja szerint bizonyos „fel tisztellendő Érhárdus nevű Jézus-tár­­sas­ágbéli sz. Atya** szerzett, aki „Búvárjá­nak Inglasso nevű várossában a Plútó, azaz a Mathesis oskolájának rend szerént való s közönséges mestere volt“. Már az is szimpatikussá tette előttem az elrongyolt könyvecskét, hogy a mathézist a Plútó tudományának mondja. (Pedig a Má­ria Terézia idejében, amikorról ez a magyar fordítás való, nem tizenkétezerötszázzal osz­tották a pénzt, hanem marókkal.) Hát még amikor kinyitottam és megtudtam, hogy micsoda titok van benne! Aki ennek a bir­­tokában van, az csak füttyent egyet az ör­dögnek: — Gyerünk csak, öregem, azzal a kád arannyal! Az Isten ujját látom benne, hogy éppen én botlottam bele az Erhard atya tudomá­nyába. Nem szívesen teszek föl magyar em­berről rosszat, de mégis el tudok képzelni olyan honfitársakat is, akik maguknak fog­ják fülön az ördögöt. Nem akarok dicse­kedni az önzetlenségemmel, de én az első percben elhatároztam, hogy a haza oltárára teszem le a varázskönyvet. Amit fogadtam, állom is. Megtanítok rá mindenkit, hogy kell az ördögöt idézni. A dolog sokkal egyszerűbb, mint ahogy a Faust­ból gondolná az ember és nem is olyan költséges. Nem kell hozzá más, csak egy szentelt szőlővessző, meg egy szentelt gyertya. A szentelt szőlővesszővel újhold szombatja éjszakáján húz maga körül az ember egy kört és annak a közepébe áll az égő szentelt gyertyával. Félnie nem kell semmitől se, mert vigyáznak rá az angya­lok és szentek, akiknek megvan a maguk kijelölt posztja. Napkelet felé strázsál Szent Ráfael, Szent Jakab és Szent Lukács. Délen posztól Szent Gábriel, Szent Máté és Szent Illés. A napnyugati fronton Szent Dániel, Szent Márkus és Szent Uliánus állja az egy helyet. Ezt az utóbbi szentet ugyan nem ta­láltam semmiféle martírológiumban, de az északi oldalt még különösebb szentek tart­ják megszállva: Szent Ábrahám, Szent Izsák és Szen­t Jákob. Ezek az ótestamen­­tumi férfiak alighanem mint pénzügyi szak­értők vannak jelen. Mikor aztán mindenki a helyén van, akkor kinyitja az ember az Erhardus páter Hogyan utasította ki Magyarország területéről Budaházy Miklós a tizenegy tagú rabbicsaládot, botoztatta meg a nyíregyházai T.-osztályban Fisch Lajos nagybirtokost és Fekete Ferenc közrendőrt, akik a bántalmazás után meghaltak (A Világ tudósítójától.) A nyíregyházi vá­rosháza kis börtöne, ahol a csavargókat szok­ták őrizni éjszakáknként szűknek bizonyult 1920 tavaszán Budaházy Miklós foglyai ré­szére. Ezért a parancsnok elrendelte, hogy ürítsék ki a városi szegényház pavillonját, hogy ott helyezhesse el Budaházy foglyait, nőket, gyermekeket, férfiakat vegyesen. A városi­­ szegényházból kitették a szegé­nyeket az uccára és Budaházy* a foglyait „költöztette** oda. A foglyok a csupasz föl­dön feküdtek, részükre ágyneműt behozni tilos volt. A négyablakos teremben többízben kétszáz-kétszázhúsz fogoly is volt együtt, amint Budaházynak éppen kedve volt több, vagy kevesebb embert letartóztatni. Agyonlövik, aki a szökést megkísérli A szegényházat,­­ illetőleg Budaházy fog­dáját sűrű drótkerítés övezte. A drótkerítés előtt, az utcai fronton és a drótkerítés mögött, belülről, tíz lépésenként örök cirkáltak. A pa­rancsuk volt: azt, aki nyolcvan centiméter­­nyire megközelíti a drótkerítést, felszólítás nélkül lelőni. A bizalmas utasítás az volt, hogy a lövésnek mindenkor úgy kell történnie, hogy a golyó a fogdából szökni akarónak az altestén menjen keresztül. Agyonlőni csak tettenérés esetében, vagyis akkor volt szabad, ha valaki szemmel láthatólag megkísérelte a magas drótsövényen keresztül a szökést. A parancsnoki iroda, vagy másképpen a Szabolcs vármegyei T.-osztály különálló épület volt. Háromszobás magánház. Telefonokkal felszerelt, jól berendezett kétszobás iroda­­helyiség s mellette egy kényelmes lakószoba, Budaházy, a parancsnok részére. A nyíregy­házi T.-osztály vezetője nem irányította a szabolcs megyei letartóztatásokat. Itt terem­tett rendet 1920 márciusától kezdve, amikor néhány csendőr- és katonaszuronyt kapott kézhez, ami akkor korlátlan hatalmat jelen­tett. Korbácsgyüjtemény a parancsnoki irodában A parancsnoki iroda nagy korbácsgyüjte­­ményéről volt híres, a fogdák pincéi pedig arról, hogy esténkint és éjszakán­ kint, de igen gyakran fényes nappal is, ott használták eze­ket a korbácsokat, ott korbácsolták meg a mezítelenre vetkőztetett áldozatokat. A letartóztatás a lehető legegyszerűbbe® történt: Budaházy az íróasztalán lévő nyom­­tatott blankettát egyszerűen kitöltötte, ame­lyen csak annyi állott, hogy kit, hol, mikor kell előállítani és bekísérni. A blanketta alatt volt a T.-osztály körpecsétje. Budaházynak csak a nevet és a dátumot kellett beírnia és szignálnia a „letartóztatási parancsot**. Ha sok volt a letartóztatottak száma, akkor a pa­rancsnoki iroda három tisztje, — köztük Budaházy testvéröccse,­­ segédkezett, de Budaházy többnyire egyedül állította ki a végzéseket. Sokszor nem is a parancsnoki irodában, hanem másutt, valamelyik sza­bolcsi járásban, ahol éppen járt és érdeklő­­dött aziránt, hogy ki kire haragszik. A letartóztatási parancskönyv Budaházy­­ zsebében Formális értekezletet hívott egybe, a köz­­ségházám, a szolgabírónál, vagy más ható­sági funkcionárius helyiségében, amelyen megjelentek a község vezetői. Budaházy ki­húzta a letartóztatási parancskönyvét zsebé­ből, az asztal főhelyén leült s könnyed tár­salgás keretében megkérdezte azt, ki volt „komunista" és kinek van panasza valaki ellen. Erre mindenki bepanaszolta azt, akit éppen akart. Ha kevés volt a bepanaszoltak száma, akkor nyomban a letartóztatási pa­rancsot állította ki az asztalnál Budaházy, ha sok volt, akkor egy ívet vett elő s ráve­zette azok nevét, akiknek előállítását az az­nap esti, vagy a másnapi hajnali órákra el­rendelte. Fegyveresei a kijelölt áldozatokat össze­szedték, megbilincselték, kocsira rakták s Nyíregyháza főutcáján végigvitték a fogoly­­transzportot, be a fogdába. Az esti raportnál azután kiadta utolsó utasításait a parancs­nok: hány emberre miért, milyen sorrend­ben, milyen célok, vagy vallomások érdeké­ben kell huszonötöt botozni. Gyakran ő is botozott, többízben tisztjei is, de volt a boto­zásra egy külön végrehajtó, egy 185 centi­méter magas, marcona, tagbaszakadt katona­­őrmester. Fisch Lajos földbirtokost megbotozzák, mert nem adott előfogatot a T-osztálynak. Az őrmester hajtotta végre az ítéletet Fisch Lajoson, Szabolcs vármegye egyik legrégibb

Next