Világgazdaság, 1981. szeptember (13. évfolyam, 164/3165-185/3186. szám)

1981-09-03 / 166. (3167.) szám

SZOCIALISTA ORSZÁGOK Csehszlovákia • KOMPLEX IRÁNYÍTÁSI INTÉZKEDÉSEK A GYAKORLATBAN • Csehszlovákiában ez év elején életbe lépett a komplex gazda­ságirányítási intézkedésrendszer. Ezt az intézkedésrendszert nem tekintik gazdasági reformnak, illetve a tervutasításos mechanizmus piaci elemzésekkel kombinált változatának, hanem a hagyományos direktív irányítási rendszer továbbfejlesztésének.. A gyakorlatban ezekkel­ az intézkedésekkel az extenzív, gyors gazdasági növekedés megvalósítására kialakított tervutasításos mechanizmust próbálják igazítani az intenzív típusú, gazdaságszerkezeti, minőségi változá­sokkal és nemzetközi alkalmazkodási követelményekkel jellemez­hető 1981—85-ös időszak feltételeihez és restriktív gazdaságpoliti­kájához. Az intézkedéseket már az elmúlt év márciusában nyilvánosságra hozták. A végrehajtási utasítások azonban nem készültek el időben, így sok vállalat vezetősége számára nem is volt értelmezhető, hogy rá­juk nézve mi következik az intéz­kedésekből. A komplex intézkedésrendszer egyik központi gondolata volt — a tervutasításos irányítási rendszer különböző tökéletesítési kísérletei során más kelet-európai országok­ban már korábban több alkalom­mal fölmerült koncepció —, hogy nem az éves, hanem a középtávú terv kapjon központi szerepet, s a gazdasági szabályozók ehhez kap­csolódjanak. Ebből adódik az öt év­re stabil gazdasági szabályozók („normatívák”) alkalmazásának igé­nye is. Gyakorlatilag azonban ennek az elképzelésnek a megvalósítását az ötéves tervkészítés ismert, és visz­­szatérő nehézségei eleve illuzóri­kussá teszik. A középtávú terv ál­talában nem készül el időben, így a tervidőszak elején, az első, eset­leg a második évében, eleve az éves terv és az ehhez kapcsolódó szabályozók játszanak döntő szere­pet. A tervidőszak végére általá­ban elavulnak az öt-hét évvel ko­rábbi helyzetből adódó feltételezé­sek. Ez utóbbi veszélyeire Leopold Lér pénzügyminiszter több írásá­ban is felhívta a figyelmet: töre­kedni kell arra, hogy „nyitott ter­vek” készüljenek. Az új csehszlo­vák ötéves terv várhatóan csak 1981 decemberében készül el, így 1981-ben és 1982-ben, ismét az éves tervek alapján irányítják és szabá­lyozzák a csehszlovák gazdaságot. A hetedik ötéves terv első vál­tozata 1979 márciusában készült el, mivel azonban a kialakított beru­házási kereteket az ágazatok igénye több, mint 50 százalékkal­ haladta meg, a szövetségi kormány ezt a javaslatot visszautasította, s új terv kidolgozására kötelezte a miniszté­riumokat. Az 1980 során folytatott terve­zési munka közben Csehszlovákiá­ban­ arra számítottak, hogy növel­hető lesz a KGST-ből származó be­hozatal mennyisége. Mivel ez a vá­rakozás , alaptalannak bizonyult, 1981-ben újra át kellett dolgozni a középtávú tervet, most már a nyersanyagstop figyelembe vételé­vel. Ebből adódóan a komplex in­tézkedési rendszer szempontjából az 1981—82-es időszakot hivatalosan átmeneti időszaknak tekintik, s van­nak olyan szakértői vélemények is, amelyek az intézkedésektől 1985 előtt semmiféle reálgazdaságilag mérhető hatást sem várnak. A komplex intézkedési rendszert Strougal miniszterelnök a CSKP XVI. kongresszusán első lépésnek, illetőleg szerény kezdetnek minősí­tette. Az intézkedési­­együttes el­nevezése ellenére sem tekinthető átfogónak. A szélesebb értelemben vett gazdasági mechanizmus szem­pontjából azért nem, mert az in­tézkedések lényegében nem fogják át a szervezeti, a döntéshozatali, valamint a tervezési rendszert, a népgazdasági anyag- és árumérle­gek száma, pedig nem csökken, ha­nem nő 1981—85 között. Ez azzal függ össze, hogy a hiányokra, il­letve a rendkívül rossz vevő-szállító kapcsolatokra való hivatkozással a pénzügyi, illetve általában a szin­tetikus mutatók alkalmazási köré­nek kiterjesztését nem látják idő­szerűnek. A szűkebb értelemben vett gaz­daságirányítás szempontjából csök­kenti az intézkedési rendszer kom­plexitását, hogy például az anyagi­műszaki ellátás rendszereiben, ahol máris igen nagy feszültségek van­nak az importkorlátozás miatt, az intézkedési rendszer semmit sem változtatott. Egyes tervek szerint az NDK-ban kidolgozott, a tervek és szerződések egységét hangsúlyo­zó megoldást alkalmazzák 1983-tól. A műszak­i fejlesztés és a külkeres­kedelem irányításában újabb kísér­leteket terveznek, mivel az intéz­­kedési rendszer ezeket a területe­ket lényegében nem érintette. S bár a beruházások hatékonyságának fo­kozásával kapcsolatos igények csaknem minden politikai megnyi­latkozásban nagy súllyal szerepel­nek, a beruházási rendszer lénye­gén a komplex irányítási intéz­kedések vajmi keveset változtattak. A fenti helyzetből adódóan a komplex intézkedési rendszer elvi részében (és propagandájában) hangsúlyozott új tervezési és gaz­dálkodási megközelítési mód egy­előre alig bontakozott ki. Az Állami Tervbizottság munkájának 80 szá­zalékát továbbra is a folyó ügyek rendezése jelenti. Az ágazati tár­cák szerepe a komplex intézkedé­sek hatására inkább nő, mint csök­ken. Ez mi­ndenekelőtt a Tervbizott­sággal szemben érvényesül, amit világosan mutat, hogy a célprog­­ramos tervezés végülis az ágazati szervezeti rendszer kereteihez al­kalmazkodva valósul meg. A célprogram gondolata szerint a fejlesztési feladatokat nem a szervezeti rendszer „testére szabva” dolgozták ki, s a középtávú tervvel való összeegyeztethetőség érdeké­ben az állami célprogramok kidol­gozása megelőzte a tervét. A már említett okokból kialakult beruhá­zási restrikció keretében az erede­tileg kidolgozott 14 célprogramból hármat elhagytak, míg egy újabbat, a korszerű szállítási rendszerek ki­dolgozásának programját bevették az ötéves tervbe. Az ágazati tárcák meghatározó szerepe abból adódik, hogy 1­1 program fővállalkozója az illetékes ágazati minisztérium. A gazdálkodás döntő láncszemét je­lentő középirányító szervek, a VHJ-k érdekeltségét gyakorta épp az biztosítja, hogy a szóbanforgó termelési-gazdasági egyesülés fej­lesztési­­ tervét emelték állami prog­ram szintjére (lényegében ez tör­tént az atomerőművi gépek gyártá­si programjánál a plzen­i Skoda Műveknél). Az ágazatok „fővállalkozói” sze­repéből adódóan a célprogramok anyagi-műszaki ellátásának problé­máját 1981—85-re sem sikerült job­ban megoldani, mint a megelőző évtizedben. A tervidőszakra kiadott vaskos tervmetodika tételesen elő­írja ugyan, hogy a fontos beszállít­­ásoknál előnyt élveznek a progra­mok feladatai, gyakorlatilag azon­ban az említett előírás megsértését semmilyen komoly szankció sem gá­tolja meg. A célprogramok legfon­tosabb beruházásait az Állami Terv­bizottság a központi beruházások közé sorolja, így kívánták ugyanis biztosítani, hogy ezek a fejlesztések mindenképp megvalósuljanak. A struktúrapolitika gyenge pontja volt az egész 1969 utáni időszak­ban a visszafejlesztések kezelése. A hetvenes évtizedben mind ága­zati, mind vállalati szinten elke­rülhetetlenül újratermelődtek az önellátási tendenciák. Ezt a CSKP vezetői többször is bírálták, meg­állapítva, hogy a termékválaszték szűkítése nélkül nem lehet szó sem a csehszlovák népgazdaság haté­konyságának fokozásáról, sem a ter­melési szerkezet alkalmazkodásá­ról az új világgazdasági helyzet­hez. Ugyanakkor az 1976-ban meg­tartott XV. pártkongresszus óta az irányítás döntő láncszemévé a kö­zépirányító szervek (VHJ-k) váltak a vállalatok helyett. Ezzel olyan szervezeti rendszer jött létre, amely egyik oldalról megkönnyíti ugyan a hagyományos tervlebontást, más­­rész­t viszont olyan különérdekkel és politikai önsúllyal rendelkező ipari mammutszervek jöttek létre, amelyekkel szemben a központi visszafejlesztési­­törekvések igen ne­hezen érvényesíthetők. A hetedik ötéves tervben ezért a csehszlovák központi szervek a veszteséges, il­letve különböző okok miatt nem fejlesztendő vállalatok­­ felszámolá­sát az egyesülés keretei között át­szervezésekkel próbálják elérni. A gazdaságirányítás egyik ma még megoldatlan kérdése a külső és a belső árak összekapcsolása. Az 1981 januárjától érvényes doku­mentum a világpiaci áraknak az árképzési terv útján történő figye­lembevételéről szól. Gyakorlatilag még nem döntötték el, hogy az em­lített tervárakat általános jelleggel is a tényleges importár alapján alakítsák-e ki, vagy pedig az im­portárakat lényegében továbbra is ki kell egyenlíteni. A termelői ára­kat 1979-ben és 1981-ben emelték, az első esetben 52 százalékos. A második esetben 53 százalékos (ha­zai termelésű alapanyagoknál 43 százalékos) áremelést hajtottak vég­re, amit a feldolgozó fázisok nye­reségcsökkentésével, illetve pótló­lagos támogatásokkal „fogtak le”. Ez — a támogatások növekedése mellett — nyilván egyenlőtlenül elosztott terheket jelentett az egyes termelők szempontjából és a kon­cepcionális bizonytalanságot tükrö­zi. Ugyanezt mutatja az az ellent­mondás, hogy jelenleg a végter­méktermelő kapcsolatban áll a vi­lágpiaccal, a beszállítók viszont semmilyen mértékben sem. Ezen túlmenően 1980-tól kezdve évi 2 százalékos anyagáremelést minden termelőnek magának kell viselnie, továbbá az említettekhez hasonló egyszeri áremeléseket is terveznek. 1982-ben lesz a feldolgozóipari árak általános rendezése. Abban azon­ban nem várható változás, hogy az ösztönzés alapja továbbra is a bel­földi nyereség lesz, az árrendszer pedig alapvetően autórk marad. Ebbe az irányba mutat, hogy 1981 eleje óta nő az importban az úgynevezett központilag admi­nisztrált árak aránya; bár egyes (tőkés) importgépeknél a (hazainál általában jóval magasabb) tényle­ges importárat alkalmazzák, az alapanyagok nagy részénél 1982-től a VHJ-k a költségnövekmény 30 százalékát maguk viselik majd. Az intézkedésrendszert hivatalo­­san is a kezdeti lépésnek tekintik Csehszlovákiában. Kérdés, hogy a következő években szükséges irá­nyítási lépések továbbra is meg­maradnak-e szigorúan a tervutasí­tásos mechanizmus keretei között. Jelenleg úgy tűnik igen. Csaba László ■tjjíjn ■ |' 1981. SZEPTEMBER 3.7 I­­­SEESEE.

Next