Világgazdaság, 1995. december (27. évfolyam, 233/6742-251/6760. szám)

1995-12-13 / 241. (6750.) szám

12 Csáki György Bankrendszer, válaszút előtt A magyar bankrendszer to­vábbi fejlődésének két útja le­hetséges, az angolszáz (ameri­kai) vagy kontinentális (né­met). A kérdés annak ellenére — vagy talán éppen azért — érdekes, hogy a világban bizo­nyos konvergencia figyelhető meg ezen a téren. Nyugat- Európában csaknem mindenütt a korábbinál jobban előtérbe kerül a piac tőkésítettségének fokozása, a részvénytársasági gazdálkodásban a folyamato­san magas hozamok igénye, a kisrészvényes érdekek foko­zottabb figyelembe vétele és érvényesítése. Nem utolsósor­ban azért, mert Nyugat- Európában is megjelentek, és páratlan dinamizmussal ter­jeszkednek az észak-amerikai befektetési alapok. Ennél is erő­sebb konvergencia figyelhető meg azonban az USA-ban: a kereskedelmi bankok és a be­fektetési bankok (brókercégek) közötti korábbi falak leomla­nak, a forradalmian változó bankszabályozás az amerikai univerzális bankok kialakulá­sához vezet 1996—97-től (Vi­lággazdaság, 1995. november 2., 12. oldal). Ezek a nemzetközi tenden­ciák sajátos megvilágításba he­lyezik a magyar pénzügyi rend­szer regulációs rendszerét, il­letve a Pénzintézeti Törvény, az Értékpapírtörvény és a Jegy­­banktörvény folyamatban lé­vő módosítását. Magyarorszá­gon ugyanis nem szerves fejlő­dés eredményeként jött létre a bankrendszer mai állapota, ha­nem “felvilágosult abszolutiz­mus” révén. 1987 és 1991 kö­zött intézményi szabályozást honosítottak meg és nem tevé­kenységi szabályozást. Ennek megfelelően a reguláció és a “mainstream közgazdaságtan” elsősorban az angolszáz (min­denekelőtt amerikai) modellt követi — noha a gyakorlat egy­re inkább a német típusú uni­verzális bankrendszer irányá­ba tolta-tolja a rendszert. Az angolszáz közgazdasági gon­dolkodás dominanciája már azért is érthető, mert az angol­száz típusú tőkepiac áll legtá­volabb a korábbi államszocia­lizmus parancsgazdaságától. Nem kevésbé érthető az is, mi­ért ment a gyakorlat sokkal in­kább a német típusú univerza-Csáki György, az MTA Világgaz­dasági Kutató Intézet igazgatóhe­lyettese. Kis bankrendszer (újra) megho­nosítása irányába: — elégtelen megtakarítási hajlandóság és viszonylag ma­gas kamatrések egyidejű érvé­nyesülése esetén természetes, hogy a bankok a leghatéko­nyabbak a megtakarítások be­fektetéssé konvertálásában, — ahol sok a vállalati csőd és a vállalatfelszámolás, ott a bankok automatikusan válnak — eredeti szándékaiktól akár függetlenül is — tulajdonossá. Magyarországon elsősorban a “kínálati oldali sokkterápia” következtében került tömege­sen vállalati tulajdonrész a ke­reskedelmi bankok portfolió­jába, a felülről lefelé kiépített,­ kétszintű bankrendszerben “el­felejtődött” a befektetési ban­kok és a kockázati tőketársasá­gok párhuzamos megteremté­se, ezek funkcióit is a (nagy) kereskedelmi bankok kénysze­rülnek ellátni, — a bankrendszer még jó ideig kikerülhetetlen lesz — és nem is csak azért, mert “tisz­tába tétele” a tőkepiac fejlesz­tésének is nyilvánvaló előfel­tétele. Mindebből az következik, hogy a Pénzintézeti Törvény­nek a tartós banki befektetése­ket korlátozó előírásai túlzot­tan szigorúak, a bankrendszer továbbfejlődése — amely min­denfelé gazdasági fejlődésnek is alapfeltétele — kétségkívül rugalmasabb szabályozást, na­gyobb manőverezési lehetősé­geket igényel. Ezek annál is természetesebb igények, hiszen általános nemzetközi tenden­cia, hogy a bankok mérlegfő­összegében egyre nő a nem ka­matjellegű jövedelmek aránya. A hírek szerint a pénzügyi rendszerre vonatkozó törvé­nyek folyamatban lévő módo­sítása orvosolni kívánja a fenti problémákat. A várható válto­zások iránya egyértelmű , hi­szen egyértelműek a megfo­galmazott igények is. A legna­gyobb magyar kereskedelmi bank elnök-vezérigazgatója nem köntörfalaz: “A magyar nagybankoktól elvárják, hogy a forgalmazást a hálózatukon keresztül bonyolítsák le, bizto­sítsanak likviditást, próbálja­nak másodlagos piacot terem­teni. Ugyanakkor kizárják őket a tőzsdéről. Véleményem sze­rint a nagybankokat minden te­kintetben szabadon be kellene engedni a tőzsdére. (...) Az a normális, hogy aki többet fi­nanszíroz, többet kockáztat és nagyobb tőkeereje van, a ver­senyben is nagyobb eséllyel in­dul. Szerintem a nagybanko­kat nem lehet a brókercégek szolgálólányává tenni.” (Nép­­szabadság, 1995. október 3., 13. oldal.) A Tőzsdetanács áp­rilisban megválasztott elnöke is hitet tett a kereskedelmi ban­kok direkt tőkepiaci szerepvál­lalása mellett. Sajátságos jelenség ugyan­akkor, hogy a bankrendszer re­formja, az univerzalitás felé va­ló elmozdulás — vagy óvato­sabban: az "univerzalitás ele­meinek megjelenése a magyar bankrendszerben — mindig a bankok közvetlen tőzsdei je­lenlétére szűkül le. Ez ugyan nagyon fontos kérdés, de lé­nyeges a bankok vállalati tu­lajdonlásának kérdése — ami­ről lényegesen kevesebb szó esik. Magyarországon olyan te­rületeken is növelik közvetlen tulajdonlásukat a bankok — például sajtóban és a média­piacon —, ahol a nemzetközi tapasztalatok szerint mindenki jelen szokott lenni — még ta­lán legkevésbé a (kereskedel­mi!) bankok. Márpedig ez alap­vető kérdés: egészséges do­log-e, ha többségi állami tulaj­donban lévő kereskedelmi ban­kok portfoliójában vállalatok stratégiai részvénypakettjei szerepelnek? Egészséges do­log-e, ha a nem létező befekte­tési bankok és kockázati tőke­­társaságok szerepét banki tu­lajdonban lévő lízingcégek pró­­bálják betölteni? Helyénva­ló-e, ha mindezeket a kérdése­ket nem tudjuk eldönteni a leg­nagyobb kereskedelmi bankok privatizációja előtt — és mit lehet majd tenni a (remélhető­leg külföldi stratégiai befekte­tők bevonásával lebonyolítan­dó) privatizációk után? Milyen szerep marad a kis- és közepes bankoknak és szakosított pénz­intézeteknek egy, néhány kül­földi tulajdonú nagybank által dominált, meglehetősen kon­centrált univerzális bankrend­szerben? Sajátságos, nehezen megma­gyarázható jelenség, hogy a fenti — alapvető — kérdések sokkal kisebb figyelmet kelte­nek, mint a bankok tőzsdei je­lenléte. A tőzsde (de nemcsak az érték-, hanem az árutőzs­dék) szerepének felértékelődé­se, a piacok növekvő tőkésí­­tettsége, a tartósan magas ho­zamokban érdekelt tőkepiaci befektetési társaságok szerepé­nek felértékelődése általános világgazdasági jelenségek. Nem indokolják azonban, hogy Magyarországon kizárólag ezekre a kérdésekre koncent­ráljunk minden figyelmet. A bankrendszer fejlesztése komplex feladat, sikeres vég­rehajtása éppen azért csak komplex elemzésen alapulhat.­ ­ Valószínűleg ő az egyetlen, akiről be is lehet bizonyíta­ni, hogy hasznot húzott az olajgate-ből... 1995. DECEMBER 13. -----------------------------------------------------------------------­ Nagydobra való Nem titkos a lista, csak nem kívánták nagydobra verni. Nagyjából így összegezhető az ÁPV Rt. ügyvezető igazga­tójának véleménye arról a névsorról, amelyet a Világgazda­ság hozott nyilvánosságra hétfői számában. A kiválasztott hat lobbysta-jelöltnek “konkrét vagyontárgyak jó áron való való eladása érdekében kell bizonyos tevékenységet folytat­ni. ” Itthonról, levelezés útján, ha kell személyesen. A kivá­lasztottak ugyanis valamikor a célországban tevékenyked­tek— rádiótudósítóként, nagykövetként stb. —, most viszont már itthon vannak. A kapcsolat, a hasznosítható ismeretség azonban megmaradt. Miért ne használná ezt ki az ÁPV Rt. ? Használja ki. Azon azonban ne lepődjön meg, ha az állami pénzek elköltéséről számot kell adnia. Sőt, még az erre vonatkozó tervről is, így ugyanis, a nyilvánosság nyomásá­ra, ellenőrzésével esetenként megakadályozható a közpén­zek elszórása. Nem biztos, hogy a konkrét ügyben erről van szó. De az ellenkezője sem biztos. Az ügyvezető igazgató ugyanis meglehetősen homályosan fogalmaz. Mintha nem tudná eldönteni, az a jó, ha azt mondja, a privatizáció népszerűsítése a megbízottak feladata, vagy inkább az, ha cáfolja, hogy magát a privatizációt népszerűsíteni kellene. “Ha egy tranzakció jó, megáll magától is. Ha rossz, hiába költök rá milliókat". Bölcs megállapítás, csak kissé szokat­lan egy olyan vezetőtől, aki a marketinget is irányítja. Marad akkor a "konkrét vagyontárgyak ” értékesítése. Kér­déses, persze, hogy ezért feltétlenül lobbyzni kell, vagy elegendő lenne egy hirdetést feladni a megfelelő hirdetési rovatban. Vagy esetleg az adott helyszínen dolgozó kereske­delmi kirendeltség apparátusát mozgósítani, netalántán a követségek sajtótitkárait akcióztatni. Lehet, hogy ez körül­ményes lenne, ezen szervezeteket ugyanis nem az ÁPV Rt. irányítja. Mintha a megbízás célja nem lenne elég világos... A privatizáció jelentős részén túljutott a magyar gazdaság. A hátralevő “zsíros falatok ’’ piaci pályája is nagyrészt determinált. Tehát valami másért kellene lobbyzni... "Legyünk jelen a külföldi sajtóban ” — hangzik a követke­ző feladatmeghatározás. Legyünk jelen. Sőt, ha jól belegon­dolunk, most elég rendesen benne vagyunk. Szinte minden héten akad egy-két figyelemre méltó cikk a nagy világlapok­ban, amelyek Magyarországról szólnak. S ami kedvező: egyre többször dicsérnek is. A befolyásos lapoknak ugyanis általában van itteni tudósítója, vagy legalábbis olyan új­ságírója, aki a nagy ügyeket figyelemmel kíséri. Mi lenne, ha az ÁPV Rt. — mindenfajta lobbysta nélkül — felvenné velük a kapcsolatot? Ha bezárkózás helyett tájékoztatna? Igaz, ennek az a veszélye, hogy az újságírók kérdeznek, s olyan dolgokat firtatnak, amit a privatizációs szervezet éppen nem akar nagydobra verni. A tájékoztatásnak azonban megvan a maga technikája. Ha egy újságíró választ kap kérdéseire, azt is meghallgatja, ami a privatizációs szervezetnek fontos. Bekerül az agyába, s talán egyszer egy kommentárnál kerül elő újra. S ha ezek után is úgy érzi a privatizációs szervezet, feltétlenül lobbystákra van szüksége, legyen. A lobbyzás hozzátartozik a piacgazdaság elfogadott eszköztárához. De határozzák meg pontosan, milyen cél érdekében akarják például a közszolgálati rádió munkatársait, volt nagyköve­teket mozgósítani.­­Az már egy másik történet, hogy a közszolgálati rádió munkatársa milyen feladatot vállalhat, s milyet nem. Ennek megválaszolása a jelenlegi magyar viszonyok között talán még bonyolultabb feladat lenne, mint az ÁPV Rt. marketingmunkájának áttekin­tése.) Az ÁPV Rt. tehát nem akarta titkosí­tani a listát. Ez szimpatikus hozzáállás, így a Világgazdaság cikke után, minden bi­zonnyal, az aktuális sajtótájékoztatón, az Igazgató Tanács döntése alapján a részle­tekről is tájékoztatnak az illetékesek. Még akkor is, ha eredetileg nem akarták nagy­dobra verni e témát. Ha úgy ítélték meg, ez a cég belső működéséhez tartozik... Kocsi Ilont TÁRSADALMI SZEMLE A modernizáció nemzetközi támogatásának lehetősége Befolyásos nyugati és nem­zetközi intézmények egyolda­lúan elemezték a Közép- és Kelet-Európában folyó gazda­sági átalakulást. Szerintük az átalakulás lényege: a tervgaz­daságot egyszerűen piacgazda­sággal kell helyettesíteni. Ami valóban lényeges elem, ám az átmenet során új problémák és konfliktusforrások keletkez­nek, amelyek kezelésére sem ezek az intézmények, sem a közgazdasági tankönyvek, sem a nyugati, mindenekelőtt ame­rikai szakirodalom nem adnak receptet. Ennek az alapvetésnek a megfogalmazása után Inotai András, az MTA Világgazda­sági Kutatóintézetének igazga­tója előbb az átfogó értékelés hiányzó kritériumait veszi számba. Ilyen tényező, hogy a térség országai nagyon eltérő örökséggel indították az átala­kulási folyamatot. Az eltérő nemzeti realitások eltérő gaz­daságpolitikai kezelést köve­telnének meg, ám a Nyugat a térség valamennyi országának messianisztikus hévvel ajánlot­ta a sokkterápiát, és szinte ide­ológiailag “megbélyegezte” azt, aki a fokozatosságot vá­lasztotta. Mindez bizonyítja, mennyire kevéssé sikerült Nyu­gaton megérteni és megértetni a térségen belüli eltérő kiindu­ló helyzetet. Valamennyi nyugati megkö­zelítés megegyezik abban, hogy mindent gyökerestől ki kell ir­tani, ami “szocialista örökség”. Nem értették meg — és ez saj­nos több átalakuló ország 1990 után hatalomra került új elitjére is igaz —, hogy 1989 után a térség országaiban nem önma­gában a rendszerváltás került napirendre, hanem páratlan es­ély kínálkozott a történelmileg többször megkésett gazdasági­társadalmi modernizáció vég­rehajtására. Ha pedig az utóbbi a prioritás, akkor a tervgazda­ságról a piacgazdaságra való átmenet nem több, mint a sike­res modernizáció eszköze. Az pedig egyáltalán nem mindegy, milyen piacgazdaság kínálja a legsikeresebb modernizációt — ám ez a kérdés mind a mai napig sehol sem került komo­lyan napirendre. Valamennyi ország — a tan­könyvek útmutatásait követve — mindent megtett, hogy alá­ássa az állam szerepét, ahe­lyett, hogy a korábbi paterna­lista-szocialista államot olyan fejlesztési kulcsszereplővé ala­kítaná át, amely képes lenne egy világos, modernizációs stratégia megvalósítására. Ahogy az átalakulási folya­mat előre halad, és felhalmo­zódnak a gyakorlati tapaszta­latok, úgy válik világosabbá: a transzformációs modell három pillérre fog épülni: — a piacgazdaság szabályai­ra és intézményeire; — a “fejlesztő állam” által vezénylendő modernizációs stratégiára; — a szocializmus bizonyos területeken fenntartandó, a ver­senyképességet erősítő (meg­tartó) örökségére, elsősorban az oktatás és az egészségügy területén. E három alapelem az átala­kuló országokban eltérő vegyí­tésben fog részt venni a sajátos “nemzeti” modell létrehozásá­ban. A következő évek igazi gazdaságelméleti és gazdaság­­politikai kihívása az egyes or­szágokra leginkább illő “ke­verékcsomag” összeállítása. A továbbiakban a tanulmány az eddigi nemzeti teljesítmé­nyek értékelésének dilemmáit foglalja össze, megállapítva, hogy egyrészt a jó makrogaz­dasági eredmények nem feltét­lenül épülnek fejlett mikrogaz­­daságra, míg az igen jelentős mikrogazdasági teljesítménye­ket súlyos makrogazdasági egyensúlyhiányok kísérhetik. Inotai szerint sokkal nagyobb mértékben lenne szükség mik­rogazdasági jelzőszámok alkal­mazására. (Egy példa: a Cseh Köztársaság kiemelkedő mak­rogazdasági teljesítménnyel büszkélkedhet, de az utóbbi években is Magyaroszág mu­tatja a térségben a legjobb mik­rogazdasági alkalmazkodást.) A tanulmány következtetése: sür­gősen szükség lenne az átalaku­lási folyamatok jóval sokolda­lúbb és kiegyensúlyozottabb, árnyaltabb megítélésére. Az átmenet országainak fej­lődésében még nagyobb szere­pet játszanak a külső tényezők, mint azon közepesen fejlett or­szágok esetében, amelyek jóval korábban kezdtek beilleszked­ni a nemzetközi gazdaságba. Ugyanakkor a sikeres moderni­záció nem nélkülözheti az át­alakulási folyamat külső finan­szírozását. Az 1990-es évek má­sodik felében esedékes és tete­mes “modernizációs deficit” fi­nanszírozásához további pé ügyi forrásokra is szükség­­ ne — különösen az eladósos országokban. (Portugália, ír EU-tag e deficit felét — ke­ven 15 milliárd dollárt — e oldalú transzferként ka Brüsszeltől.) Ugyancsak jór az EU-tagság stratégiájának mérete, hiszen ennek hiánya­vol tarthatja a külföldi straté befektetőket mindaddig, am teljes jogú tagság feltételei , ahhoz vezető út ütemezése időpontja bizonytalan. Világosan látható, hogy a nép- és kelet-európai térség i­demnizációjának elmaradása vagy sikertelenségéből a­ költségek összehasonlíthat­óul nagyobbak lennének,­­ azok a kiadások, amelyek nemzeti és a (szub)region modernizációs tervek nem közileg koordinált támoga és finanszírozása jelenleg nyerne. (Társadalmi Szer 1995/11.)

Next