Világirodalmi lexikon 1. A–Cal (1970)

A - Apokekleimené - apokolnu - apokopé, apocope

APOKO előzmények mellett egyiptomi hagyomá­nyokig is visszatekint. Az egyiptomi iro­dalomban az i. e. 3. évezredtől kezdve központi problémaként szerepel a túlvi­lági élet (—Piramisszövegek). Később a­­Halottak Könyve és az újbirodalmi királysírokban található, a Nap éjszakai útját ábrázoló szövegek és képek (az ún. Amduat könyv, Kapuk Könyve stb.) tárják elénk a másvilágról alkotott egyip­tomi elképzeléseket. A görög—római korban készült —Szetna és Sziuszire tör­ténete már közeli rokonságban áll a későbbi keresztény túlvilágvíziókkal. A keresz­­ténység győzelme után is az irodalom egyik kedvelt témája a halál utáni sors. Egyiptomi sírból (i. sz. 8. sz.) került elő Péter apokalipszisének görög szövege, de fennmaradt több apokalipszis kopt nyel­ven is, mint Bertalan (Bartholomaeus) apokalipszise, Ádám apokalipszise, több Pál-apokalipszis, András és Pál apostol története. Egy részük a nag-hammadi kopt gnosztikus könyvtárból került elő (Nag-hammadi lelet). Általában a meny­nyet és a poklot írják le olvasóik szá­mára, de van olyan eset is, hogy az emberiség jövendő történetére vonatko­zik a kapott kinyilatkoztatás (Ád­am apokalipszise). A kopt irodalom más terü­letein is találkozunk olyan részletekkel, melyek az apokalipszisek motívumkin­cséből merítenek. Egyes legendákban szentek élesztenek fel rövid időre egy-egy halottat, s ezek elmondják, milyen sors jutott számukra osztályrészül a másvilá­gon. A kopt ny­elvű apokaliptikus művek sok elemet vesznek át más keresztény irodalmakból, sőt egy részük nyilván csak for­dítás. Ennek ellenére valószínű, hogy a téma iránti rendkívül nagy érdek­lődésben a régi egyiptomi vallás hatását kell látnunk, mely egyébként erősen megmutatkozik pl. a kopt mágikus szö­vegekben is. O (—kopt irodalmi formák, túlvilág-irodalom) Kákosy László Apokeklelmené (görög cím, 'A kintre­kedt leány'). (i. e. 3—2. sz.): görög hilaróhia. Ismeretlen szerző töredéke. Az alig fél évszázada, papiruszon előke­rült költeményrészlet a hellenisztikus szerelmi költészet egyik gyöngyszeme; kifejezésben és érzelmi gazdagságban a római elégikusok paraklauszithüronjaival is felveszi a versenyt. O Kiad.: O. Crusius: Herondae mimiambi (1914). O Magyarul: A kintrekedt leány panasza (Horváth I. K., Görög költők antológiája, 1964). Szepessy Tibor apokolnn (görög 'a közösről'): a tömö­rítés egyik stíluseszköze; olyan mondat­szerkezet, melyben az író egy szövegrészt vagy szót egyszerre vonatkoztat két má­sik szövegrészre (Szeugma). A vonat­koztatott szövegrész többnyire a két má­sik szövegrész között helyezkedik el: Kilöktem a gépből egy főcsavart, Mely összetartás a kegyeletet. S pótolni klmulasztám más erősbbel. (­Madách I.: Az ember tragédiája) Gyakoriak azonban a másképpen elhe­lyezett vonatkoztatások is. Most könnyűi­ vére hajdanában Bőven omlott Nándor ostromában. (Vörösmarty M.: Szép Ilonka)­­ (—tömörség) Fónagy Iván apokopé, apocope (görög 'elvágás'): a szöveg elhagyása. A klasszikus retorika egyfelől a nyelvi vétségekhez sorolja (—még barbarizmus), másfelől stílusesz-rköznek tekinti. A hangkiesés más fajtáival (elizió, aferézis, szinkopé, szisztolé, szineré­zis, hang egybeolvadás) együtt elevenebbé teszi (—élénkség) a költői dikciót, köze­lebb hozza az élőszóhoz. Az angol balla­dákban különösen gyakori a beszédet stilizáló ortográfia, így például a szó végi­­ hang hiánya: He was a braw gallant, And he playd at the ba' (=ball) And the bonny Earl of Murray Was the flower amang them a'. (=all) (The bonny Earl of Murray) Derék szép úrfi volt, labdázott esteiig, és Murray déli grófja volt mind közt a legdélibb. (ford. Tótfalusi I.) A 16. század balladáitól a mai detektív­regényig az angolban az ,,-ing" helyében írott ,,-in" jelzi a népi ejtésmódot (—evo­káció); az ,,e" elhagyása a francia „enco­re" végéről a régi nyelvet idézi (—archai­zálás) a 19. sz. francia költészetében. Az élénk, izgatott beszédben gyakran kies­nek a hangsúlytalan magánhangzók vagy szótagok, megrövidülnek a szavak. Az írott költemény a „holt betűk" segítsé­gével, a beszéd tökéletlenségeit stilizálva válik teljesebbé, kifejezőbbé (­expresszi­vitás). Heinrich von Morungen a magán­hangzók egybeolvasztásával (­még szi­nerézis) kölcsönöz szenvedélyes lendületet és lágyságot egyik szerelmes versének: Schőn(e) unde sehőn(e) unde schőn(e), allir sehőnist ist sie, min vrőwe,... (Leitliehe blicke) 'Szépséges, szépséges, szépeknek szépe én drága hölgyem .. ." Dante az egymást gyors ütemben követő, torlódó eseményeket érzékelteti az egy­mást követő és kiszorító magánhangzók ismételt fellépésével.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék