Világirodalmi lexikon 1. A–Cal (1970)
A - Apokekleimené - apokolnu - apokopé, apocope
APOKO előzmények mellett egyiptomi hagyományokig is visszatekint. Az egyiptomi irodalomban az i. e. 3. évezredtől kezdve központi problémaként szerepel a túlvilági élet (—Piramisszövegek). Később aHalottak Könyve és az újbirodalmi királysírokban található, a Nap éjszakai útját ábrázoló szövegek és képek (az ún. Amduat könyv, Kapuk Könyve stb.) tárják elénk a másvilágról alkotott egyiptomi elképzeléseket. A görög—római korban készült —Szetna és Sziuszire története már közeli rokonságban áll a későbbi keresztény túlvilágvíziókkal. A kereszténység győzelme után is az irodalom egyik kedvelt témája a halál utáni sors. Egyiptomi sírból (i. sz. 8. sz.) került elő Péter apokalipszisének görög szövege, de fennmaradt több apokalipszis kopt nyelven is, mint Bertalan (Bartholomaeus) apokalipszise, Ádám apokalipszise, több Pál-apokalipszis, András és Pál apostol története. Egy részük a nag-hammadi kopt gnosztikus könyvtárból került elő (Nag-hammadi lelet). Általában a menynyet és a poklot írják le olvasóik számára, de van olyan eset is, hogy az emberiség jövendő történetére vonatkozik a kapott kinyilatkoztatás (Ádam apokalipszise). A kopt irodalom más területein is találkozunk olyan részletekkel, melyek az apokalipszisek motívumkincséből merítenek. Egyes legendákban szentek élesztenek fel rövid időre egy-egy halottat, s ezek elmondják, milyen sors jutott számukra osztályrészül a másvilágon. A kopt nyelvű apokaliptikus művek sok elemet vesznek át más keresztény irodalmakból, sőt egy részük nyilván csak fordítás. Ennek ellenére valószínű, hogy a téma iránti rendkívül nagy érdeklődésben a régi egyiptomi vallás hatását kell látnunk, mely egyébként erősen megmutatkozik pl. a kopt mágikus szövegekben is. O (—kopt irodalmi formák, túlvilág-irodalom) Kákosy László Apokeklelmené (görög cím, 'A kintrekedt leány'). (i. e. 3—2. sz.): görög hilaróhia. Ismeretlen szerző töredéke. Az alig fél évszázada, papiruszon előkerült költeményrészlet a hellenisztikus szerelmi költészet egyik gyöngyszeme; kifejezésben és érzelmi gazdagságban a római elégikusok paraklauszithüronjaival is felveszi a versenyt. O Kiad.: O. Crusius: Herondae mimiambi (1914). O Magyarul: A kintrekedt leány panasza (Horváth I. K., Görög költők antológiája, 1964). Szepessy Tibor apokolnn (görög 'a közösről'): a tömörítés egyik stíluseszköze; olyan mondatszerkezet, melyben az író egy szövegrészt vagy szót egyszerre vonatkoztat két másik szövegrészre (Szeugma). A vonatkoztatott szövegrész többnyire a két másik szövegrész között helyezkedik el: Kilöktem a gépből egy főcsavart, Mely összetartás a kegyeletet. S pótolni klmulasztám más erősbbel. (Madách I.: Az ember tragédiája) Gyakoriak azonban a másképpen elhelyezett vonatkoztatások is. Most könnyűi vére hajdanában Bőven omlott Nándor ostromában. (Vörösmarty M.: Szép Ilonka) (—tömörség) Fónagy Iván apokopé, apocope (görög 'elvágás'): a szöveg elhagyása. A klasszikus retorika egyfelől a nyelvi vétségekhez sorolja (—még barbarizmus), másfelől stílusesz-rköznek tekinti. A hangkiesés más fajtáival (elizió, aferézis, szinkopé, szisztolé, szinerézis, hang egybeolvadás) együtt elevenebbé teszi (—élénkség) a költői dikciót, közelebb hozza az élőszóhoz. Az angol balladákban különösen gyakori a beszédet stilizáló ortográfia, így például a szó végi hang hiánya: He was a braw gallant, And he playd at the ba' (=ball) And the bonny Earl of Murray Was the flower amang them a'. (=all) (The bonny Earl of Murray) Derék szép úrfi volt, labdázott esteiig, és Murray déli grófja volt mind közt a legdélibb. (ford. Tótfalusi I.) A 16. század balladáitól a mai detektívregényig az angolban az ,,-ing" helyében írott ,,-in" jelzi a népi ejtésmódot (—evokáció); az ,,e" elhagyása a francia „encore" végéről a régi nyelvet idézi (—archaizálás) a 19. sz. francia költészetében. Az élénk, izgatott beszédben gyakran kiesnek a hangsúlytalan magánhangzók vagy szótagok, megrövidülnek a szavak. Az írott költemény a „holt betűk" segítségével, a beszéd tökéletlenségeit stilizálva válik teljesebbé, kifejezőbbé (expresszivitás). Heinrich von Morungen a magánhangzók egybeolvasztásával (még szinerézis) kölcsönöz szenvedélyes lendületet és lágyságot egyik szerelmes versének: Schőn(e) unde sehőn(e) unde schőn(e), allir sehőnist ist sie, min vrőwe,... (Leitliehe blicke) 'Szépséges, szépséges, szépeknek szépe én drága hölgyem .. ." Dante az egymást gyors ütemben követő, torlódó eseményeket érzékelteti az egymást követő és kiszorító magánhangzók ismételt fellépésével.