Világirodalmi lexikon 1. A–Cal (1970)
A - Apollinaire, Guillaume; Wilhelm Apollinaris de Kosirowitzky
Apollinaire [apoliner], Guillaume (írói név); Wilhelm Apollinaris de Kostrowitzky (családi név), (Róma, 1880. aug. 26.— Párizs, 1918. nov. 9.): francia költő. Apja, F. Flugi d'Aspremont olasz származású katonatiszt, majd utazgató, társas életet élő arisztokrata; anyja, Angelica Kostrowitzky a cár által száműzött, s világi kamarásként a pápai udvar szolgálatában álló lengyel nemes leánya volt. Más, vitatott verziók szerint apja katolikus püspök, aki állítólag Napóleon unokája volt. Öt évvel fiuk születése után a szülők (házassággal egyébként sosem legalizált) kapcsolata végleg fölbomlott. Az anya folytatta félig-meddig kalandor életét a francia és olasz Riviéra fürdőhelyein, leghuzamosabban Monacóban; ott került kilencesztendős korában Guillaume a Szent Károly Intézetbe (erre utalnak az Égöv sorai: „Nagyon jámbor vagy és legrégibb pajtásod René Dalize is már imákat áhít" stb.), majd miután ezt az intézményt bezárták, Cannes-ban és Nizzában folytatta tanulmányait öccsével. Megpróbálta letenni az érettségit, valószínűleg sikertelenül, majd Párizsba ment anyja után, aki 1899 áprilisától új barátjával a francia fővárosban élt. A család zilált életkörülményeire jellemző epizód: a két Kostrowitzky fiú a vakációt a vallóniai Stavelot-ban tölti; pénzük nincs, október elején anyjuk utasítására egy hajnalban, kifizetetlenül hagyva két és fél hónapos szállodai számlájukat, titokban távoznak el és utaznak vissza Párizsba, ahol Madame de Kostrowitzky pillanatnyilag Olga Karpoff néven él a Constantinople utcában. Guillaume márévek óta írta verseit, az egyik, némi későbbi átdolgozással, jól érzékelteti ekkori helyzetét és hangulatát, elhelyezkedési próbálkozásait: „Mért ne lennék anyám mit számít az nekem! Hivatalnok ki a világból mit sem láthat", és az anya válaszát: „Dolgozz fiam, amim volt azt mind neked adtam" (A kapu). Állami állást, mint idegen állampolgár, nem kaphatott; egyébként sem volt semmilyen végzettsége: nem maradt számára más kereseti lehetőség, mint a „néger munka" egy újságíró mellett — aki azonban adós marad a honoráriummal —, majd egy zugbankárnál. Ekkor, 1901-ben ismerte meg és ostromolta versekkel Molina nevű barátja tizenhét esztendős húgát, Lindát. Ezek a „selypítő Lindához" írott költemények még mind a kései szimbolizmus iskolájában születtek, de már érezni bennük valami új lendület bontakozását is, valami oldottabb, szabadabb verskezelést, kötetlenebb és játékosabb, sokszoros kultúr-képzettársításaival is naivabb dalszerűséget. Az év nyarának végén egy bankbéli kollégájának zenetanár anyja beajánlotta a gazdag kölni Milhau családhoz, zongoranövendéke, Gabriella mellé nevelőnek-tanárnak. Guillaume egy évig élt Milhauéknál. Két döntő élményt hozott számára ez az esztendő: egyrészt a rajnai tájat (aminek gyümölcsei a későbbi Szeszek kötet „rajnai versei", meg a velük egy tőről fakadt, de a kötetbe fel nem vett egyéb rajnai ihletű költemények), másrészt reménytelen, soha be nem teljesülő szerelmét Gabriella angol nevelőnője, Annie Playden iránt, aminek legszebb emléke a már végleges elválásuk után keletkezett nagy vers, a La chanson du Mal-Aimé, 'A megcsalt szerető éneke', első fogalmazásában 1903 végéről, amikor rövid időre Londonba utazott, hogy még egyszer megpróbálja magához hajlítani Anniét). Már jelentek meg versei és elbeszélései, részt vett az irodalmi életben, számos irodalmi ismeretséget kötött, így Jarryvel, Salmonnal, Jacobhel, az új művészek közül Picassoval, havi folyóiratot is indított (Le Festin d'Ésope), mely azonban kilencedik száma után, 1904 novemberében megszűnt. Megbukott a bank is, ahol dolgozott; pénzügyi közlönyt szerkesztett, tárcákat írt különféle lapokba, meg suba alatt erotikus regényeket fordított és terjesztett a megélhetéséért. 1908-ban ismerte meg Marie Laurencint; a festőnő iránti végül szintén szerencsétlen szerelme szította föl mindig is meglevő érdeklődését a festészet iránt; képzőművészeti kritikáiban, katalógusokhoz írt előszavaiban és előadásaiban ettől fogva az „új festészet" (Matisse, Picasso, Braque, Dufy stb.) leglelkesebb szószólója lett; a „vámos" Rousseau művészetének egyik fölfedezője. 1909-ben jelent meg a Mercure de France-ban A megcsalt szerető éneke, s a következő évben 1902-től írt elbeszéléseinek gyűjteménye: L'Hérésiarque et Gie ('A szektaalapító ésásai'), az a könyve, melyet a Szeszek mellett a legjobban szeretett. Ugyanekkor kezdte el régi francia szatirikus és libertinus szövegek sajtó alá rendezését; élete végéig foglalkozott ezzel a munkával, melynek egyik fontos mozzanata az akkor még szinte teljesen ismeretlen marquis de Sade felfedezése volt. A Mercure de France állandó munkatársa lett, ahová haláláig írta „anekdotikus króniká"-it. Ugyanerre az évre esett egy kínos élménye: megismerkedett egy Piéret nevű belga kalandorral, aki ellopott néhány kis szobrot a Louvre-ból, Apollinaire-t,