Világirodalmi lexikon 2. Cam–E (1972)
E - evolucionista irányzatok - Evtimij Tarnovszki
EVOLU eszközökkel vagy éppen a nevek, szavak hangzásával igyekszik atmoszférát teremteni. Bernardin de Saint-Pierre egzotikus növény- és állatnevekkel eleveníti meg a Pál és Virginában a távoli szigetet, az ,,Ve-de-France"-ot. A posztromantikus költészet ritkán keresi a távoli tájat. Verlaine Angliát idézi a Vízfestményekben az angol nyelvű verscímekkel (Green, Spleen stb.). Francia szavak beleszövése a germán szövegbe ismételten divatossá válik a német irodalomban (először talán a 12. és 13. sz. udvari költészetében). H. Mann hosszú francia nyelvű szövegeket iktat be IV. Henrikjébe. Th. Mann az egyiptomi udvart beszélteti franciául, és ez az anakronisztikus játék a fáraók környezetének légkörét, a kultúra „modernségét", dekadenciáját közvetlenül hozzáférhetővé teszi az olvasó számára. O 7. Az evokáció kitermelt egy irodalmi műfajt is, a stílusparódiát (—paródia, 1.). A hősi eposz műfaji külsőségeit evokáló és a fennkölt formát méltatlan tartalommal párosító komikus eposz egyike az első paródiáknak. Komolyra fordul a műfajidéző játék, amikor Radnóti M. a haláltábor korántsem idilli életét írja meg ekloga formájában (Hetedik ecloga, Nyolcadik ecloga). A stílusjegyeket kiemeli, közömbös vagy komikus tartalommal párosítja a pastiche, pl. P. Reboux A la manière de ...('.. . modorában') c. gyűjteménye. Karinthy Fr. egy döntő lépéssel továbbmegy ezen az úton. Túlhajtja, ad abszurdum viszi a stílussajátosságokat, s ezáltal az író előtt is rejtett valóságában teszi a stílust kézzelfoghatóvá. Még egy lépés, és a stílus tartalom nélkül áll előttünk(halandzsa). Irod.: Oh. Bally: Traité de stylistique française (1921). Fónagy Iván evolucionista irányzatok: a történelem, az etnológia és az egyetemes irodalomtörténet irányzatai, amelyek az emberi társadalom és kultúra folyamatos fejlődését kutatják és vallják. Az evolúció indítékaként szerepelhet biológiai ösztön (mint pl. Ch. Darwin esztétikájában), társadalmi önmozgás (mint H. Spencer filozófiájában), az emberi kultúrák sokrétűségéből származó különbségek folyamatos megnyilvánulása (erre épül L. White etnológiai evolucionizmusa), de társadalmi—történeti fejlődés is (ezt előlegezi L. H. Morgan fejlődéselmélete, majd ezt bontja ki a marxizmus világméretű társadalommagyarázata). Mivel mindegyik elgondolás számos nép és kultúra jelenségeit veti össze egymással, módszertanilag azösszehasonlító irodalomtudomány kifejlesztéséhez járult hozzá. Képviselői különös kedvvel foglalkoztak az —ősköltészet és általában az irodalom kezdetének problémáival, a —primitív költészet műfajainak klasszikus műfajokká válásával. Itt rendszerint a rituális elmélet híveivé váltak. A közvetlen műfaji evolúciót ritkábban vizsgálták, ez csak a legújabb szovjet tipológiai kutatásban vált középponti témává. Poétikai kutatásaik során a történeti poétika javaslatát már a múlt század végén felvetették, ennek tüzetes kidolgozása azonban mind ez ideig nem történt meg. Századunkban a funkcionalista irányzatok, majd a strukturalista irányzatok hevesen támadták az evolúcionizmus fő elveit, legújabban azonban (a társadalmi és művészeti fejlődés adatainak világméretűvé válása során) ismét nagy figyelem fordult megoldásai felé, a régi sejtésekből egyre több igazolható. Or—etnológiai irodalomszemlélet, diffuzionista irányzatok) O Irod.: E. B. Tyler: Primitive Culture (1871); Ch. Darwin: The Expression of the Emotions in Man and Animals (1872); H. M. Chadwick—N. K. Chadwick: The Growth of Literature (1932 — 1940); A. N. Veszelovszkij: Isztoricseszkaja poetyika (1940); L. White: The Science of Culture (1949); C. Sachs: The Commonwealth of Art (1955); A. Closs: Kulturhistorie und Evolution (1956); Szovremennie burzsuaznie koncepcii isztorii vszemirnoj lityeraturi (1967); W. Rudolph: Der kulturelle Relativismus (1968). Voigt Vilmos Evtimir Tarnovszki (Tirnovo, 1327 — Bacskovo, 1401 v. 1402?), bolgár pátriárka, író. Szülővárosában tanult, majd 1363-ban Konstantinápolyba utazott, ahol megismerkedett a kor kiemelkedő íróival. Konstantinápolyból Athoszba, a görögkeleti egyház és a bizánci kultúra szellemi központjába ment. Ott készült fel a későbbi irodalmi tevékenységre. 1371-ben visszatért Tirnovóba, és a Szentháromság-kolostorban maga köré gyűjtötte a főváros tudósait, s lerakta a tirnovói irodalmi iskola alapjait, amely nagy szerepet játszott Bulgária, Oroszok, Szerbia és Románia kulturális életében. A hagyományokhoz való merev ragaszkodás által béklyóba vert irodalmi nyelv, főleg a teológiairodalom nyelve, ez időben a nép nyelvének rohamos fejlődésével szemben lényegében a 9. sz. színvonalán maradt. Mivel e nyelvi ellentmondás következtében a különböző dialektusok hatása az egyes művek másolataiban nagy eltéréseket eredményezett, Evtimij egyik legfőbb feladatának a nyelvi és nyelvtani egység megteremtését tartotta. 1375 körül Evtimijt megválasztották pátriárká