Világosság, 1962. július-december (3. évfolyam, 7-12. szám)
1962 / 11. szám - KÖNYVEKRŐL - Színház és világi kultúra: Magyar színháztörténet (Könyvekről)
Színház és világi kultúra MAGYAR SZÍNHÁZTÖRTÉNET (Gondolat 1962.) Az első magyar részletes színjáték-történetet szerkesztője és szerzői csak lépcsőfoknak tekintik a teljes szintézis felé. Való igaz , még hosszú esztendőkre, az eddiginél is sokoldalúbb munkára, bizonyos, még mindig „rejtőzködő” anyagok egybegyűjtésére és értékelő feldolgozására van szükség a kutatók előtt célként lebegő Nagy Magyar Színjátéktörténet megalkotásához. Ám ez a viszonylag széles körökhöz szóló munka így is több, mint kísérlet és sokféle tanulsággal szolgál. A színjátéktörténet nálunk sokáig nem tudott elszakadni az irodalomtörténet kategóriáitól, a viszonylag haladó szellemű és meglehetősen széles látókörű tudósok is a drámatörténetre (s esetleg nagy magyar színészek naplóinak, emlékezéseinek ismertetésére) korlátozták a kutatást. Pedig annak fel kell ölelnie az írásos emlékek előtti, „dráma nélküli” színjátékot, a dráma színpadi megvalósításának kérdéseit, a színész és a közönség kapcsolatát, a színház (s nem egyszerűen a dráma, a színdarab) társadalomalakító hatását stb is. Tulajdonképpen csak a felszabadulás után indult meg az a magyar színjátéktörténeti kutatás, amely már elszakadt a szűkebb értelemben vett irodalomtudomány köldökszalagjáról. De birkózni kellett még a múlt örökségével,és tegyük hozzá, a személyi kultusz időszakának vulgármarxista követelményeivel is), míg olyan tanulmányok születtek, mint — például — Kardos Tibor elemzése a „Balassi Menyhárt árultatásáról” szóló „Comoediá”-ról. Kardos kimutatta, hogy a „Comoedia” — amelyet erős szálak fűztek a népi komédiázáshoz és a plebejus humanizmustól áthatott diákszínjátszáshoz — nem egyikmásik egyház dogmáját, hanem magát a feudalizmust (és benne az egyházakat) támadta. A valláskritika, vallástörténet eredményeinek alkotó felhasználása jellemzi Kardos Tibor több más tanulmányát is a magyar vígjáték kezdetéből, a ,,trufá”-ról, a magyarországi humanizmus korának színjátszásáról. Sok tekintetben Kardos Tibor eredményeire támaszkodik Dömötör Tekla, akinek az 1954-ben napvilágot látott „Régi magyar vígjátékok” című gyűjtemény elé lett, hosszabb bevezetése egyike az első olyan írásoknak, amely széles körökkel ismerteti a magyarországi feudalizmus színháztörténetére vonatkozó, addigi eredményeket. Önálló értékelése — többek között — az, amit a piarista és jezsuita vígjátékokról mond, értékes szempontokat adva ezzel a magyarországi egyházak történetének marxista feldolgozásához is. Saját eredményeit — és mások részletkutatásait — fejlesztette tovább Kardos Tibor a „Régi magyar drámai emlékek” című — 1960-ban megjelent — gyűjtemény bevezetésében, és sok szó esik színjáték és vallás, színjáték és egyház, színjáték és humanizmus kapcsolatáról abban a minden vonatkozásban nagyszabású tanulmányában is, amelyet („Bevezetés a magyar renaissance-ba” címmel) „A renaissance Magyarországon” című gyűjtemény (1961) elé írt. Meggyőző képet rajzol a könyv arról a hősi küzdelemről is, amit XVIII. század első évtizedeinek magyar vándorszínészei vívtak nemzeti nyelvünkért,műveltségünkért, az idegen járommal súlyosbított feudalizmus ellen. Ám a már említett nagy szintézis előtt is alaposabban lehetett volna megmutatni, miképpen merítettek Kelemen Lászlóék, Balog Istvánék, Dérynéék az elmúlt századok antiklerikális tradícióiból, s hogy a római katolikus egyház képviselői miképpen próbálták akadályozni a nemcsak repertoárjuk egy részével, hanem magával a „kóbor komédiázás” tényével is a „valláserkölcs” védelmezőinek dühét kiváltó ,,teátristák”-at. A munkásszínjátszásról szóló fejezetekbe is odakívánkozott volna annak — legalább rövid — elemzése, miért támadta éppen a klerikális sajtó a legélesebben a népszínművekről lassankint harcosabb művekre rátérő, „Hauptmann átkozott naturalizmusát importáló” munkásszínjátszógárdákat, majd hogyan próbáltak a különböző Katolikus Legényegyletek a szocialista szellemű munkásszínjátszókkal konkurrálni. Sok — kisebb és nagyobb ■— hiányt érzünk a polgári színjátékról és a szocialista színjáték kialakulásáról szóló fejezetekben, amelyek pótlásához komoly segítséget adhatnak többek között a magyar egyházak története marxista igényű kutatásának részben már megszületett eredményei is. Milyen hatással küzd — illetve küzdhet — a mai magyar színház az egyház befolyása, a vallásos előítéletek ellen a korszerű erkölcsért és egyáltalán a szocialista tudatért? Erre a bonyolult kérdésre csak színháztörténészek, vallástörténetek, pszichológusok és szociológusok közös erőfeszítése adhat igazán meggyőző, valóban tudományos értékű választ. A. G.