Világosság, 1963. szeptember-december (4. évfolyam, 7-12. szám)

1963 / 11. szám - Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly

Csokonai Vitéz Mihály KON­STANCI NÁPOLY (Részlet) A roppant templomok, nézd, miként kérkednek Nevével a bennek lakó Muhamednek ! Amelyekbe sok szent bőgőseket holla az ezekben igen gyönyörködő Allah, Ki örül, hogy nevét a felhőkbe hányja Zöld selyem turbánban fénylő muzulmánja. S könyörülvén hozzá esdeklő táborán, Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán. Ti is itt állatok, kőszálnyi mecsetek, Melyek a fellegek közé rejteztetek ! Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja Fényével az égi holdak számát toldja, O, e népre, a mely sűrű felhőt vona A szentség színével bémázolt babona ! Denevér babona ! bagoly vakbuzgóság ! Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság ? Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén? A vitézek kardján, s a népek bilincsén ? Míg az emberi nem hajdan a természet Együgyű keblében nyugva heverészel­, Nem emelted még fel kiáltásod szavát, Hogy keresed a vak és fiainak javát. Boldog volt e világ ise hiú név : Szentség, Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség. Állott a természet örök építménye, Élt az emberiség legszentebb törvénye. De mialta ennek sok romlást szenvedett Oldalába raktad, bal madár, fészkedet, Azolta számodra rakja a lenyomott Értelem azt a sok felséges templomot , Azolta adja ki a kenyért házából Kikapván éhhel holt kicsinye szájából A szent névre vágyó balgatag anya is, Hogy tudjon mit rágni dervised foga is. Sok bolond kiadja utolsó fillérét, Leteszi a mennynek árendáját s bérét. Hogy mikor az oltárt építik számodra, Kecskeszőrt vihessen ő is oltárodra. Nappali altodban látsz ezer álmokat, S éjjel a népek közt huholod azokat. 670 Jöjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk, S mennyei képedet látván, imádhassunk. Te a vak homályban rakod a templomot, És onnan ígéred a paradicsomot. S csak betolongjanak hozzád a meséba, Az észt és a virtust hagyod csak kardéba. Hát már hogy valaki böjtölget pénteken, Hogy éllen s mezítláb jár a szent helyeken, Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia, Hogy az ember azzal lehet isten fia ? S hogy paradicsomba és mennyire részt vegyen, Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen ? Különben nem lehet idvezült törökké, Ámbár emberséges ember volt örökké. Egy paradicsomot magának így tetet Minden nemzet, s abból kizár más nemzetet. Természet ! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet, E kézzel fogható sötétség eltűnik, Az éjnek madara huholni megszűnik. Egy jóltevő világ a mennyből kiderül, S a sok kigondolt menny mind homályba merül. Ah, ti máris abból fakadt indulatok, Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok ! Emelkedj fel, lelkem ! — előre képzelem, Mint kiált fel szóval egyet az értelem, S azonnal a setét kárpitok ropognak, A szívről az avult kérgek lepattognak, Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja ; A szeretet lelke a földet béreli, S az ember az embert ismét megöleli , Eloszolnak a szent s a panaszos hangok, Boldogító érccé válnak a harangok. Azzal sok száz embertárson segítenek, Amin most egy cifra tornyot építenek. Siess, késő század ! jövel, ó boldog kor ! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet : Vajha te csak egyszer említnél engemet ! Úgy e bagoly világ nem rémilne tőle, nemes utálással halnék ki belőle. 1773. november 17-én, 190 évvel ezelőtt született Csokonai Vitéz Mihály

Next