Világosság, 1965. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1965 / 7-8. szám - Besse, Guy: Vallás-e a marxizmus?
Igaz, az utópisták, Thomas Moxustól és Bacontól Saint-Simonig és Fourier-ig, merész racionalisták. Úgy ábrázolják a világot, ahogy az az ész ítélőszéke előtt megjelenik. Az ész kimondja ítéletét, eltűnésre ítéli ezt a világot, úgy határoz, hogy egy új világnak kell a régi világ helyébe lépnie. Az utópista ennek az Észnek a közvetítője az embereknél, az abszolútum misszionáriusa, az újvilág prófétája. Az utópia a lelkek megtérésétől várja győzelmét. Egy Fourier, egy Saint-Simon könyörtelenül leleplezi „a polgári világ anyagi és szellemi nyomorúságát'’’ (Engels. A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig). A proletárok még túl kicsik ahhoz, hogy az új próféták szeme észre vegye őket és megakadjon rajtuk. Pedig a társadalom alapzatán, nem a vakító csúcson gyűlik és összpontosul ama óriási emberi erő, amely majd fel fogja forgatni a világot. A társadalom mélységeiben, nem pedig néhány választottnak a tudatában készülődnek azok a forradalmi átalakulások, amelyekből az új társadalom meg fog születni. Csakhogy az utópia géniusza olyan, mint a „tengerek nagy madara”, a sirály. Nem tud járni az emberek között. 1845 tavasza óta a legpontosabban meg kellene jelölnünk azt az időpontot, amikor körvonalakat ölt az emberi világ gyökeresen új koncepciója — amely a világot mozgató erők tudományos leírásán alapul —, 1845-öt jelölnénk meg; ekkor fogalmazza meg a fiatal Marx a Feuerbachról szóló tizenegy tézisét. A tudományos szocializmus, ez kétségtelen, még nem született meg. De a szocializmus kilép a történelem előtti korból; gondolkodását, cselekvését immár az ember pozitív koncepciójára építheti, mely megfosztja a vallást tekintélyétől és ugyanakkor rendelkezésünkre bocsátja a természetfölöttinek a kulcsát. „Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége." És ezeknek a társadalmi viszonyoknak az elemzésére fog épülni az emberről szóló dialektikus és materialista tudomány. Ez a tudomány, kiépülése után, eleve megsemmisít minden arra irányuló kísérletet, hogy restaurálják az ember olyan vallási koncepcióját, amely tudományként kívánna fellépni. Szükségesnek látszik, hogy konkrétabban jellemezzük a tudományra való áttérésnek ezt a pillanatát, mert enélkül nem alkothatunk fogalmat magunknak Marx eredetiségéről és arról, mennyire lehetetlen a történelmi materializmus és a tudományos szocializmus számára helyet találni a vallások történetében. Vallás-e a marxizmus? — kérdezik. Hogyan válaszolhatok erre, ha nem kísérlem meg előbb tisztázni azokat a szavakat, amelyeket használunk, amikor tudományt és amikor vallást mondunk? Engels „Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlása” c. érett művében vázolja azt az utat, amelyet Marx végigjárt az idealista dialektikától a materialista dialektikáig. Ezen út eredményeképp szakadék nyílt az elméleti marxizmus és minden vallás között. Mi is lehetne ugyanis az a vallás, amely nem keresné az ember titkát az emberen kívül, a történelem törvényét a történelmen kívül? Mit jelent viszont az, ha mi, marxisták, azt mondjuk, hogy az ember a társadalmi viszonyok csomópontja? Az ember természeténél fogva társadalmi lény, s a társadalmi gyakorlat különböző formáinak és különböző szintjeinek az elemzéséből tudjuk meg, „mik vagyunk”. Hogy Marx gondolatának mélyére hatoljunk, le kell hántanunk az előítéletek ama vastag rétegét, amelyet a polgári gondolkodásmód mindannyiunk fejébe beleplántált. A XVIII. századi nagy filozófusok az emberről szóló tudomány megalkotására törekedtek, de a felvilágosodás századának vezető elméi nem tudták lerakni az emberről szóló tudomány fogalmi alapzatát. Vállalkozásuk a feudális társadalom és ideológia ellen irányult, amely szárnyát szegte az emberiség teremtő erőinek, éppen ezért gondolkodásuk lényegében kritikai jellegű. Számukra mindenekelőtt az a fontos, hogy meghódítsák vagy visszahódítsák az ember osztályrészét, azaz megadják az emberi „szubjektumának azokat az eszközöket, melyek segítségével megismerheti és ismét birtokba veheti magát. Ez a nevezetes „kopernikuszi forradalom”, amikor a megismerő aktus felfedezi, hogy valóban aktus, művelet, hogy nincs más tárgya, mint az a tárgy, melyet ő ad magának, amelyet megszervez, megkonstruál, — aktus, nem pedig az isten által az isten számára teremtett világ szegényes másolata, egy odafent írt könyv szorgos kibetűzése. Ám a felvilágosodás filozófusai az elméleti szubjektumról képtelenek voltak áttérni a konkrét emberre mint a társadalmi viszonyok összességére. Ez maga is csak kifejezése volt — nyilvánvalóan az egész fogalmi áramkör által közvetített kifejezése — a burzsoázia mint osztály alapvető tehetetlenségének. Ugyanaz az osztály, mely a feudális rendet megfosztotta szent és sérthetetlen jellegétől, amely vidáman a történelem szemétdombjára hajította a régi világ igényét az örökkévalóságra, saját hatalmát nem alapíthatta másra, mint az ember ember által való kizsákmányolására. Az ember jogát szembeállította az isteni joggal. De ez az olyan fennhangon követelt ész, ez a jog, ez az igazság, ez az egyenlőség az életben csak absztrakciókkal takargathatta az osztályharc egy új mozzanatát. Elvben a burzsoázia „az emberiségért” harcolt; valójában a Tézisek Feuerbachról. Marx — Engels Művei, 3. köt. Bp. 1960. 9. ok.