Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1971 / 11. szám - Erdélyi Ágnes: Két Hegel: Adalékok egy marxista Dilthey-képhez
Két Hegel Vajon milyen érdeklődés vezetheti a filozófust, amikor olyan — sajátosan a századfordulóra jellemző — problematika felé fordul, mint Dilthey életfilozófiája? Ha erre a kérdésre keresünk választ, akkor nyilvánvalóan azokat a „kor-problémákat” kell elsősorban szemügyre vennünk, melyekre egyfajta válaszként az életfilozófia megszületett. Úgy is mondhatnánk, hogy erre a kérdésre Dilthey filozófiájának marxista interpretációjában kell keresnünk a választ. Segítségünkre van az, hogy az életfilozófiának létezik marxista interpretációja: Lukács György Az ész trónosztásában — bár meghatározott szempont szerint— ad egy Dilthey értelmezést. Van azonban Lukácsnak még egy Dilthey-interpretációja, igaz, ezt közvetve kell rekonstruálnunk: Lukács is, Dilthey is írt egy könyvet ugyanarról a témáról, az ifjú Hegelről, s e két Hegel-értelmezést összevetve, az eltéréseket magyarázva, egy Dilthey-kép fog kibontakozni — egy átfogó marxista Dilthey-interpretáció, Lukács György közvetett Dilthey-interpretációja. Végezzük el e rekonstrukciót, hogy választ nyerjünk eredeti kérdésünkre : mond-e valamit — és ha igen, mit mond — az életfilozófia problematikája a mának? Lukács Az ész trónfosztásában mintegy alátámasztja e közvetett Dilthey-interpretáció létjogosultságát, amikor párhuzamot von Dilthey és Hegel filozófiatörténeti szerepe között. Hegel Kantra, Dilthey pedig a múlt század 60-as 70-es éveinek pozitivista színezetű újkantianizmusára következett, s így mindkettőjüknél kulcsfontosságú a kanti filozófiához való viszony, a kanti filozófia meghaladásának igénye, mégpedig ugyanabban az irányban: a megosztott kanti kategóriák egyesítése, egyfajta szubjektum—objektum azonosság irányában. De pontosan itt ragadhatók meg a különbségek is — és Dilthey megértésénél éppen ezek a különbségek lesznek döntőek. Míg ugyanis a hegeli szubjektum—objektum valóban megragadja az egész valóságot, addig Diltheynél a szubjektum—objektum azonosság „megélés” és élet azonosságát, azaz egyfajta „szubjektív élmény-totalitást” jelent: „Az én és a tárgy ellentétének ismeretértéke nem egy transzcendens tényé, hanem ... éppenséggel nem egyéb, mint ami magának az életnek tapasztalataiban bennefoglaltatik és adva van. Ez minden valóság.”3 Míg te- 680 hát Hegelnek egy valóságos totalitás-kategóriában sikerül egyesítenie a megosztott kanti kategóriákat, addig Dilthey megkerüli az egyesítést, és a megosztott szubjektum—objektum szubjektum oldalát teszi meg totalitásnak. A polgári álláspont filozófiai kifejeződéséről van itt szó, s a különbség történeti különbségre utal: míg a klasszikus fejlődés elején a polgári társadalom perspektívája történelmi realitás, addig e fejlődés végén, az egységes történelmi perspektíva szétesése következtében a polgári álláspontnak szükségképpen — s így Diltheynél is — csak szubjektív realitása van. Van azonban itt még egy döntő különbség : míg Hegelnél az ész áthatja a történelmet, azaz „a szubsztanciának szubjektummá változása . . . egyúttal az ész mindent átfogó és minden mélységet megragadó uralmának felfedezése a világban”4, addig Diltheynél e „szubjektív élmény-totalitás” valami elvileg irracionális. E különbség azzal magyarázható, hogy az életfilozófia akkor próbálta meg kielégíteni a polgári társadalom meghasonlottságából eredő új világnézetszükségletet, amikor a korábban egységesnek tűnő történelmi perspektíva szétesésével az e perspektívában szinte magától értetődően adott értékhierarchia is elveszett. Az individuum „életproblémái” egy olyan helyzetben váltak „égető kérdésekké”, amikor a polgári fejlődés már túljutott egy hegeli megoldás lehetőségén; már nyilvánvalóvá vált az, hogy az individuum kibontakozásának lehetőségét magába rejtő polgári fejlődés a valóságban az individuum teljes szétforgácsolódását eredményezte — reális új perspektíva pedig a polgári gondolkodás előtt még nem bontakozott ki. Az életfilozófia egy ilyen helyzetben próbál választ adni az „életproblémákra”; az individuum harmóniájának lehetőségeit keresi, s eközben nem kérdőjelezi meg azt a társadalmat, melynek terméke e dezintegrált individuum — a „megoldás” így szükségképpen csupán a szubjektum benső világát, a lélek irracionális mélységeit érinti. Így azután a világnézetszükséglet, mely a 60-as 70-es években szinte egyeduralkodó pozitivizmussal szemben fogalmazó 1 Lukács György, Der junge Hegel. Zürich 1948., és Dilthey, „Jugendgeschichte Hegels”, Ges. Sehr. IV. 2 Lukács, Az ész trónfosztása. Budapest 1965. 323—325. o. 3 Dilthey, „Beiträge zur Lösung der Frage von Ursprung unseres Glaubens an die Realität der Aussenwelt und seinem Recht”, Ges* Sehr. V. 136. o. 4 Lukács, i. m. 327. o. Adalékok egy marxista Diltheyrkephez