Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1971 / 11. szám - Erdélyi Ágnes: Két Hegel: Adalékok egy marxista Dilthey-képhez
684 nála az ész hatja át a világot. S a hegeli objektív idealizmus panteizmusként való értékelése a hegeli filozófia lényegi gondolatának elutasítását jelenti. Az eddigiekben abból, ahogyan Dilthey Hegelt értelmezi, következtetéseket vontunk le az életfilozófiára vonatkozóan, mégpedig oly módon, hogy — Lukács György Hegel-interpretációjának módszerét alkalmazva — Dilthey Hegel-képét, az életfilozófia Hegelképét azzal a sajátos társadalmi szituációval magyaráztuk, melyre egyfajta válaszként az életfilozófia megszületett, így a két Hegel-interpretáció összehasonlításából több jött ki annál a trivialitásnál, hogy míg Lukács meglátja a problémák társadalmi gyökerét, addig Diltheynél a filozófiatörténet önálló életet él, s ez a „több” lenne a bevezetőben ígért közvetett marxista Dilthey interpretáció, mely abból a gyökeresen eltérő helyzetből indul ki, hogy míg Hegel számára a polgári társadalom valósága a frankfurti korszaktól kezdődően soha egy pillanatra sem vált kérdésessé, a probléma mindig — különböző formákban — az ember viszonya ehhez a fennállóhoz, addig Dilthey számára az első pillanattól kezdve nincs más valóság, csak az élet („ez minden valóság”), a maguk történetiségében adott individuális életformák, s fel sem merül a „melyiket kell megvalósítani?” kérdés (az élet nem normatív), hiszen mindenekelőtt az a probléma, hogy hogyan lehet megérteni őket. Míg tehát Hegel számára egy egységesnek tűnő történelmi perspektívában az ember lehetőségeinek kibontakozása volt a probléma, addig a válságjeleket mutató polgári társadalomban ez az egységes perspektíva elvész, s a történelem különálló életformák összefüggéstelen sorává esik szét, így lesz a klasszikus polgári fejlődés végén, abban a korban, amikor „a történelem emberi életformák kiterjedő sokféleségeként”21 jelenik meg, a polgári gondolat nagy találmányából, a történetiség gondolatából, a történetileg adott életformák relativitását áthidalni képes megértés problematikája; a történelmi feladat hermeneutikai feladattá szelidül. Előttünk áll tehát Lukács közvetett Dilthey-képe, s most újra — már konkrétabban — feltehetjük eredeti kérdésünket: a mi feladatunk történelmi feladat, mi dolgunk hát az életfilozófiával? És ez az a pont, ahol túl kell mennünk a lukácsi interpretáción, mely a válságproblematikát kizárólag a klasszikus polgári gondolkodás csúcsai felől értelmezi, s így csak az egyértelmű hanyatlást látja meg benne. S ha számunkra mégis tanulsággal szolgál az életfilozófia, akkor ennek az az oka, hogy a 30-as 40-es évek óta — ekkorra datálható a lukácsi álláspont kialakulása — nagyot fordult a világ, s történelmi feladatunk megvalósítása ma bizonyos fokig ismét Dilthey problémáiba ütközik. Ha az egységes történelmi perspektíva elvész — ez Dilthey tanulsága — akkor a különálló életformák sorává széteső történelemben elvi problémává válik annak megkülönböztetése, hogy mi a valóságos, és mi az, ami pusztán csak létezik. Mert számos utópia, mozgalom, számos életforma létezik (vallási szekták, hippivagy kábítószeres közösségek, stb.), mely valamilyen értelemben a fennálló tagadását jelenti — megváltoztatásához azonban ez kevés. A marxizmus ad választ arra, hogy mi kell „még” : a fennálló megváltoztatására törekvő mozgalomnak a valóságos, reális történelmi tendenciákat kell megkeresnie, azokat, a létező életformákban esetleg csak tendenciájukban meglévő, radikális szükségleteket kell felkutatnia, melyek kielégítése csak a fennálló megdöntése révén érhető el. Olyan korban azonban, amikor elvi problémát jelent a valóságos és a pusztán csak létező megkülönböztetése, egy Dilthey-i értelemben vett hermeneutikai feladatot kell megoldanunk (meg kell értenünk a létező életformákat, s közöttük kell megtalálnunk a valóságost), hogy egyáltalán hozzáláthassunk a fennálló megváltoztatásának történelmi feladatához. És végezetül szóljunk újra Hegellel: ha a polgári társadalom mai fejlettségi fokán — amikor a termelő erők ésszerű megszervezése már mindenki számára lehetővé tehetné az emberi képességek szabad kibontakoztatását, ugyanakkor represszív megszervezésükben a valódi és vélt szükségletek manipulációját is lehetővé teszik —, ha ezen a fokon az „ésszerű valóságossá tételének” hegeli követelésében reális történelmi feladatot pillantunk meg,22 akkor ehhez hozzá kell tennünk, hogy a hegeli feladat megvalósítása Dilthey problémáiba ütközik. Az ifjú Hegel egy helyen így fogalmazza meg a későbbi követelményt: „Ami van, azt nem feltétlenül kell elhinni, amiben azonban hiszünk, annak mindenképpen lennie kell.”23 Nem kell hát feltétlenül elhinnünk, ami van, nem kell elhinnünk a fogyasztói társadalom jólétét és szabadságát, és van még sok „nem elhinni valónk”, de amiben hiszünk — nevezzük kommunizmusnak, vagy az emberi teljesség társadalmának — az mindenképpen követelendő, ez a követelés az egyetlen ésszerű. S ha valóságossá akarjuk tenni az ésszerűt, ha meg akarjuk változtatni a fennállót, akkor tudnunk kell eligazodni a létező életformák sokaságában, hiszen reális történelmi tendenciákat kell felmutatnunk. Perspektívánkat kell kidolgoznunk. ERDÉLYI ÁGNES ember aktivitásának. Hegelen kívül idesorolja még Herdert, Goethét, Fr. Schlegelt, Novalist, Schleiermachert, Schellinget, Hölderlint stb. (Voltaképpen ezen a ponton a legélesebb az ellentét Dilthey és Lukács Hegel-interpretációja között, Lukács itt is — mint minden vonalon — határozottan visszautasít, és hamisításnak bélyegez minden olyan kísérletet, mely a klasszikát és a romantikát összemossa.) 21 Dilthey, „Das geschichtliche Bewusstsein und die Weltanschauungen”, Ges. Sehr. VIII. 5. o. A „Typen der Weltanschauungen . . .”ben pedig már „minden történeti életforma relativitásáról” beszél. (Ges. Lehr. VIII. 77. o.) 22 Lásd: „Hegel: gondolatok a történelem perifériáján”, Világosság 1970. 11. szám 653. o. 23 Hegels theologische Jugendschriften, id. kiad. 383. o.