Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)

1971 / 11. szám - Erdélyi Ágnes: Két Hegel: Adalékok egy marxista Dilthey-képhez

684 nála az ész hatja át a világot. S a hegeli objektív idea­lizmus panteizmusként való értékelése a hegeli filo­zófia lényegi gondolatának elutasítását jelenti. Az eddigiekben abból, ahogyan Dilthey Hegelt ér­telmezi, következtetéseket vontunk le az életfilozófiá­ra vonatkozóan, mégpedig oly módon, hogy — Lukács György Hegel-interpretációjának módszerét alkal­mazva — Dilthey Hegel-képét, az életfilozófia Hegel­­képét azzal a sajátos társadalmi szituációval magya­ráztuk, melyre egyfajta válaszként az életfilozófia megszületett, így a két Hegel-interpretáció össze­hasonlításából több jött ki annál a trivialitásnál, hogy míg Lukács meglátja a problémák társadalmi gyöke­rét, addig Diltheynél a filozófiatörténet önálló életet él, s ez a „több” lenne a bevezetőben ígért közvetett marxista Dilthey interpretáció, mely abból a gyökere­sen eltérő helyzetből indul ki, hogy míg Hegel szá­mára a polgári társadalom valósága a frankfurti kor­szaktól kezdődően soha egy pillanatra sem vált kérdé­sessé, a probléma mindig — különböző formákban — az ember viszonya ehhez a fennállóhoz, addig Dilthey számára az első pillanattól kezdve nincs más valóság, csak az élet („ez minden valóság”), a maguk történeti­ségében adott individuális életformák, s fel sem merül a „melyiket kell megvalósítani?” kérdés (az élet nem normatív), hiszen mindenekelőtt az a probléma, hogy hogyan lehet megérteni őket. Míg tehát Hegel számára egy egységesnek tűnő történelmi perspektívában az ember lehetőségeinek kibontakozása volt a probléma, addig a válságjeleket mutató polgári társadalomban ez az egységes perspektíva elvész, s a történelem kü­lönálló életformák összefüggéstelen sorává esik szét, így lesz a klasszikus polgári fejlődés végén, abban a korban, amikor „a történelem emberi életformák ki­terjedő sokféleségeként”21 jelenik meg, a polgári gon­dolat nagy találmányából, a történetiség gondolatából, a történetileg adott életformák relativitását áthidalni képes megértés problematikája; a történelmi feladat hermeneutikai feladattá szelidül. Előttünk áll tehát Lukács közvetett Dilthey-képe, s most újra — már konkrétabban — feltehetjük eredeti kérdésünket: a mi feladatunk történelmi feladat, mi dolgunk hát az életfilozófiával? És ez az a pont, ahol túl kell mennünk a lukácsi interpretáción, mely a vál­ságproblematikát kizárólag a klasszikus polgári gon­dolkodás csúcsai felől értelmezi, s így csak az egy­értelmű hanyatlást látja meg benne. S ha számunkra mégis tanulsággal szolgál az életfilozófia, akkor ennek az az oka, hogy a 30-as 40-es évek óta — ekkorra da­tálható a lukácsi álláspont kialakulása — nagyot for­dult a világ, s történelmi feladatunk megvalósítása ma bizonyos fokig ismét Dilthey problémáiba ütközik. Ha az egységes történelmi perspektíva elvész — ez Dilthey tanulsága — akkor a különálló életformák sorává széteső történelemben elvi problémává válik annak megkülönböztetése, hogy mi a valóságos, és mi az, ami pusztán csak létezik. Mert számos utópia, moz­galom, számos életforma létezik (vallási szekták, hippi­vagy kábítószeres közösségek, stb.), mely valamilyen értelemben a fennálló tagadását jelenti — megváltoz­tatásához azonban ez kevés. A marxizmus ad választ arra, hogy mi kell „még” : a fennálló megváltoztatá­sára törekvő mozgalomnak a valóságos, reális törté­nelmi tendenciákat kell megkeresnie, azokat, a létező életformákban esetleg csak tendenciájukban meglévő, radikális szükségleteket kell felkutatnia, melyek kielé­gítése csak a fennálló megdöntése révén érhető el. Olyan korban azonban, amikor elvi problémát jelent a valóságos és a pusztán csak létező megkülönbözte­tése, egy Dilthey-i értelemben vett hermeneutikai feladatot kell megoldanunk (meg kell értenünk a léte­ző életformákat, s közöttük kell megtalálnunk a való­ságost), hogy egyáltalán hozzáláthassunk a fennálló megváltoztatásának történelmi feladatához. És végezetül szóljunk újra Hegellel: ha a polgári tár­sadalom mai fejlettségi fokán — amikor a termelő erők ésszerű megszervezése már mindenki számára lehetővé tehetné az emberi képességek szabad kibon­takoztatását, ugyanakkor represszív megszervezésük­ben a valódi és vélt szükségletek manipulációját is lehetővé teszik —, ha ezen a fokon az „ésszerű való­ságossá tételének” hegeli követelésében reális törté­nelmi feladatot pillantunk meg,22 akkor ehhez hozzá kell tennünk, hogy a hegeli feladat megvalósítása Dilthey problémáiba ütközik. Az ifjú Hegel egy helyen így fogalmazza meg a későbbi követelményt: „Ami van, azt nem feltétlenül kell elhinni, amiben azonban hiszünk, annak mindenképpen lennie kell.”23 Nem kell hát feltétlenül elhinnünk, ami van, nem kell elhinnünk a fogyasztói társadalom jólétét és szabadságát, és van még sok „nem elhinni valónk”, de amiben hiszünk — nevezzük kommunizmusnak, vagy az emberi tel­jesség társadalmának — az mindenképpen követe­lendő, ez a követelés az egyetlen ésszerű. S ha való­ságossá akarjuk tenni az ésszerűt, ha meg akarjuk változtatni a fennállót, akkor tudnunk kell eligazodni a létező életformák sokaságában, hiszen reális törté­nelmi tendenciákat kell felmutatnunk. Perspektíván­kat kell kidolgoznunk. ERDÉLYI ÁG­NE­S ember aktivitásának. Hegelen kívül idesorolja még Herdert, Goethét, Fr. Schlegelt, Novalist, Schleiermachert, Schellinget, Hölderlint stb. (Voltaképpen ezen a ponton a legélesebb az ellentét Dilthey és Lukács Hegel-interpretációja között, Lukács itt is — mint minden vonalon — határozottan visszautasít, és hamisításnak bélyegez minden olyan kísérletet, mely a klasszikát és a romantikát összemossa.) 21 Dilthey, „Das geschichtliche Bewusstsein und die Weltanschauun­gen”, Ges. Sehr. VIII. 5. o. A „Typen der Weltanschauungen . . .”­­ben pedig már „minden történeti életforma relativitásáról” beszél. (Ges. Lehr. VIII. 77. o.) 22 Lásd: „Hegel: gondolatok a történelem perifériáján”, Világosság 1970. 11. szám 653. o. 23 Hegels theologische Jugendschriften, id. kiad. 383. o.

Next