Világosság, 1973. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)

1973 / 10. szám - Szigethy Gábor: Csokonai Vitéz Mihály halotti versei: "A lélek halhatatlanságáról

Csak hát miért legyen egy költő egyértelmű, amikor egy nem egyértelmű világról énekel? Fűzfapoéták szoktak roppant egyértelműen beszélni, félre nem érthetően magyarázgatva sekélyes igazságaikat, mert az is a fűzfapoéták sajátja, hogy tudják az igazságot. S egyértelműen éneklik az ő igazságuk diadalát. Kétségek nélkül, szorongások nélkül, magabiztosan. Mert igazságaikat igazolják az istenek. A fentiek vagy a lentiek — egyre megy. De Csokonai természetesen nem tudta 1804. április 10-én, amikor sorsponton Váradra igyekezett, hogy Rhédei gróf sürgető hívásának eleget tegyen, s aztán sem, hogy majd két napig szobájában dolgozott a búcsúztatón, s amikor 14-én a halott koporsóba tételénél megjelent s amikor e nap estéjén a gróf úr és Beck Pál előtt „a verseknek nagyobb részét” felolvasta és másnap, a temetésen, az esőben „perorálva” sem tudta s nem tudta haláláig, hogy filozófiai költeményt alkotott. Amelynek jelentősége a filozófiában rejlik, s nem abban, hogy költemény. Mert e kitüntető elnevezéssel művét az utókor illette, amely megmagyarázni s nem megérteni akarta Csokonai alkotását. Költeményekből filozófiát kivonatolni ugyanis mindig könnyebb, mint megfejteni egy költői életművet s életet. Nem is maradtunk adósai Csokonainak; az okos utókor okosságával magyarázgattuk : mikor mennyire volt a költő materialista, mennyire idealista s hogy hát bizony a Halotti versekben a poéta megalkudott, hisz rendelésre írta a verset, hűbérurához igazította a mondanivalót, a száz forintot is elfogadta, korábbi materializmusát is megtagadta, csilingelő szép mennyországról, a lélek halhatatlanságáról csevegett. Vagyis elárulta önmagát. Megalkudott. Mi már tudjuk. Hisz mi soha nem alkuszunk, így aztán a bölcs magyarázók sokat vitatkozhattak arról: vajon Csokonai meddig jutott el a materializmus ismeretében s mennyire kötődött idealista szellemi örökségekhez. 1794-ben nem egy versében materialistának mutatkozott, s később ismét istenes hitek vettek rajta erőt, sőt valódi idealista lett i deista mindenesetre, s ez visszalépés, ékes bizonyíték erre épp a Halotti versek felcsillanó hite a lélek halhatatlanságáról. Mert hiszen, ha rendelésre is, de a lélek halhatatlanságát hirdeti. A túlvilági létről beszél, amely feledteti e sanyarú földi sorsot — mi ez, ha nem megtagadása a Konstancinápolyban, Az álomban, a Marosvásárhelyi gondolatokban hirdetett eszméinek? Mi ez, ha nem visszatáncolás a vallás és hit nyugalmat kínáló védelméhez? Mi ez, ha nem ideológiai fejlődésében bekövetkezett megtorpanás, viszszalépés, meghátrálás, lemondás a progresszió szellemiútjain-kalandozásról? Egyszerűbb is, ha nem beszélünk a Halotti versekről. Hisz megérthető (az utókor mindig megértő !), hogy a nagybeteg, kiábrándult, szerelmében is megcsalatkozott költő támaszt, vigaszt keres, s ha máshol nem talál, hát keserűségében istentől kér megértő meghallgatást. S a megértő, jószándékú utókor valóban tapintatos: a legjobb pályaképfestők — monográfust nem írhatok, hisz még nincs valóban mindenre tekintő Csokonai biográfiánk — felejteni látszanak az életmű e csodálatos koronáját. Waldapfel József csak épphogy megemlíti, az életrajzi részben rejtve el mondanivalóját e versről. Julow Viktor is csak jelzi: vérbeli filozófiai költészet ez, de Csokonai igent mond a lélek halhatatlanságára s ebben „nem láthatunk mást, mint a kétkedő s a kétségbeesés partján álló embernek legfeljebb egy sóhaj erejével bíró vágyakozását a vallásos hit után". Sinkó Ervin könyvében az 1804-es év eseményeit elbeszélő fejezetet így kezdi: „Ami még hátra volt, az már nem annyira élete művéhez, hanem inkább csak életrajzához tartozik.” S bár szán néhány oldalt a Halotti versek elemzésére s nem egy árnyalt megfigyelése a vers tényleges (drámai) szövetét fejti fel, mégis, összegezően ő is elsősorban filozofikus poémának tartja a művet, a temetésre kötelező cicomás sallangokkal feldíszítve, amelyekre aztán szava sincs. Hisz az csak a kötelező „protokolláris szólam”, lazán odacsapva a költemény befejezéseként. „Amit Rhédeyné halotti búcsúztatója ürügyén írt meg, az nem kevesebb, mint a maga filozófiai világképe kialakulásának egyes alapjaira való kritikus visszapillantás, s ezzel egyben nemcsak a saját gondolati fejlődésének, hanem annak a nagy intellektuális panorámának áttekintése is, ami az élet és halál viszonyának ősi mágikus elképzeléseitől a XVIII. századbeli emberig, annak öneszméletre törő kérdéseit és megismeréseit szemlélteti.” S aztán az utalások, törmelék-mondatok. Eckhardt Sándor széplelkűnek s érzékenyszívűnek látja Csokonait, deistának, aki a Halotti versek elé a deista Rousseau szavait helyezi. Szauder József Csokonai Vitéz Mihály „verdeső halhatatlanság” hitét hallja ki a költeményből. Mások ennyit se. Jancsó Elemér dicséri a verset, bár ne tenné, „a halotti búcsúztatók divatos formáját felhasználva itt is a felvilágosodás haladó bölcseleti elveit fejti ki” — így summázza az utolsó remeket. S a Csokonait idealista meghátrálásáért elmarasztalók most maradjanak is homályban, említetlenül. Olvassuk el helyettük inkább a Halotti verseket. Az ellentmondások nélküli magyarázatok helyett a rendelésre írott ellentmondásos költeményt. Jacopo Tintoretto 1565-ben festette Keresztrefeszítés című képét a velencei Scuola di San Roccóban. Rendelésre. S nem is csak ezt az egy képet, hanem az egész épületet ő pingálta ki, a hatalmas eme- 611