Világosság, 1973. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1973 / 10. szám - Szigethy Gábor: Csokonai Vitéz Mihály halotti versei: "A lélek halhatatlanságáról
leti dísztermet, a díszteremből nyíló kisebb szobát s a földszinten is ő díszítette fel az előcsarnokot. Életképekkel Krisztus életéből, mert a megrendelő, a Szent Rókus Fraternités természetesen vallásos témájú képeket rendelt székháza díszítésére. Tintoretto pedig természetesen vallásos témájú képeket festett. A Keresztrefeszítés a legvallásosabb kép ; minden bibliai téma legvallásosabbika : Mária, Golgota, kereszt, latrok, katona a dárdával stb. Minden látható itt, amit a biblikus történet tematikus feldolgozása megkövetel. Igaz, Tintoretto már azt a pillanatot ábrázolja, amikor egy spongyával készül valaki megtörölni a haldokló Krisztust, de ez csak azt mutatja: ekkor — a XVI. század derekán vagyunk — akadtak, akik jobban kedvelték azt, ha valaki a haldoklónak egy jó szót dob, mint ha a már haldoklóba még a dárdáját is beledöfi buzgalmában. De a festmény tagadhatatlanul szép és illedelmes keresztrefeszítés. A megrendelő atyák igen elégedettek lehettek. Ám a képen a keresztrefeszítés csak a téma. A kötelező, a megrendelt, a meg nem kerülhető. S Tintoretto mindent megtett, hogy az atyák elégedettek legyenek. Csakhogy e képen még sok minden látható a kötelező bemutatnivalókon kívül. Először is Krisztus a kereszten nem egy meggyötört, csontsovány halott, hanem izmos férfi. S bár a keresztet a festő a kép tengelyébe komponálta, csakhogy magasra, föl, Krisztus alakja szinte el sem fér a képen, fejét lenyomja a tető, a kis terem mennyezete ránehezedik s lezárja a teret, nincs a kereszt fölött égbolt, nincs távlat, épphogy a kötelező MRI felirat látszik még s aztán vége. Nincs tovább. A kép jobboldalán egy ember szépen, komótosan ás, szinte érezni, ahogy a tenyerébe köpött és a munkának nekilátott: az ékeknek készít lyukat, legyen hol megfeszíteni a keresztet tartó köteleket. Mögötte egy zugban két katonaféle ember kockázik, aligha érdekli őket a keresztrefeszítés nagy eseménye, a hatalmasok ügye az, őket a játék foglalja el, kis pénzt akarnak egymástól nyerni, talán italra, talán kenyérre. Aztán van aki a latrokat nézi, van aki a létrát szegezi össze, a földön szerszámok hevernek, harapófogó, balta, fűrész, kalapács, kötél, látjuk a háttérben álldogáló lovakat, elöl a meggyötörten öszszeomló Máriát s az őt övező siránkozó asszonyokat, mellettük a dolgozó embereket, akik számára a latrok keresztjeinek felállítása nehéz fizikai munka, mindennapi kenyérkereset is, feladat, amelyet el kell végezniük, hogy legyen a családnak ennivaló; aztán odébb a bámészkodók, akik csak egykedvűen vagy érdeklődve vagy lelkesedve szemlélik a keresztrefeszítéseket, az egyik még mosolyog is, a másik könyökölve bámul, a harmadik a lovával foglalatoskodik; akad aki hölgyének mutatja az utat, honnan legjobb a kilátás. 612 És nem is olyan fontos már itt a téma, a rendelésre festett vallásos révület. Ha nézzük a képet, vajon kit érdekel, hogy van-e vagy nincs isten? Tintorettót sem nagyon érdekelte. Csak nem szerette, ha keresztrefeszítenek emberek embereket.)] • Verses halott-búcsúztatókat kedvtelésből nem írnak a költők. Haláleset szükséges hozzá s megrendelő, aki így kívánja emelni a temetési pompát versbeszedett szép beszédekkel. Vékonypénzű rímfaragó aztán mindig akad, s nem is csak temetésre lehet verset írni; születés, esküvő, születésnap, évforduló — megannyi ünnep s alkalom az ünneplésre. S Debrecenben is szokásban volt akkoriban az ünneplés költői körítése. Az iskolában tantárgy volt a latin verselés, formát, szófűzést, kötelező fordulatokat itt gyakoroltak a diákok, évszakok, tájak, karakterek leírását, pontos versbeszedését eseményeknek, történeteknek. Csokonai hamar kitűnt verselő készségével s diákkorában írt iskolás leírókölteményeinek egyike-másika később hatalmas gondolati költeményekké épül, terebélyesedik, megőrizve és kiteljesítve így a korán papírra vetett költői kísérletek legjobbjait. Nem volt idegen tőle az alkalomra írott vers sem, írt ő mindenfélét. Hamarjában és futtában zengett verseit is csokorbagyűjti, s halotti búcsúztatókat is csinált, nem keveset s pompásan különbözőket. Aligha a megboldogultaknak szólóan különbözőek persze ezek a versezetek, inkább azt mutatják: Csokonai írta, mert kellett, írta, mert kötelező volt, írta, mert ez volt a szokás, de ahol lehetett, becsempészett valamit e versekbe önmagából. Nem is volt mindig összhangban a temetési áhítattal. Néha keserűen hagyja félbe a beszédet: „Menj el már, utazó, de forgasd eszedbe, / Amit utoljára mondok, életedbe. / Hogy nyomorúságos, kétséges az élet, / Hogy bajra született, aki emberré lett.” Máskor boldogan hisz a túlvilágban, hittel telten végzi: „Ti pedig, szomorú felek, vigadjatok, / Hogy jó atyátoknak teste mikor meghalt:/ Lelke a boldogok hazájába repült.” Csokonai lelke nem, de a teste valószínűleg e sor felolvasásakor már a finom borokra s jó falatokra fenekedett, s küldte boldogan a megboldogult lelket a boldog hazába, hogy ő is repülhessen a terített asztalhoz. Aztán néha meg kikacsint a temetői áhítatból, mint aki tudja: nem halottnak, hanem élőnek lenni nehéz. „Engedjetek immár, kérlek, hadd menjek be / A megboldogúltak közzé a mennyekbe. / Ti pedig, akiknek még megvan értetek,/ E harcnak mezején szemesek legyetek.” De azért mind e versek rendelésre íródnak. Felépítésük majd mindig azonos, már csak a szokások miatt is: temetni is hagyományhűen szeretnek az emberek. A jó halott-búcsúztató elején van némi invokáció, fohász, aztán egy téma, természetesen vallásos téma, erről beszél valami szépet a rímfaragó, majd következik a személyes rész, itt elsősorban a halott tehet-