Világosság, 1974. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám - Kelecsényi László: A lengyel múlt médiuma
Már az államalapítás is lassabban ment végbe Lengyelországban, mint más kelet-európai népeknél, s ezen kívül állandó testvérharcok jellemezték ezt a korszakot. A XII. században az ország több különálló részre szakadt, amelynek valóságos oka a belső piac teljes hiánya, az, hogy az ország egyes részeit nem fűzték össze gazdasági szálak. A partikuláris érdek uralkodott az összállami érdek felett. Ez azután lehetővé tette a külső beavatkozásokat. Az egész lengyel történelem problémájának gyökere a rendiség kialakulásának lengyel módjában rejlik. A rendiség minden feudális állam szükségszerű fejlődési foka. Célja az államon belüli ellentétek kiegyensúlyozása és az ellentétes érdekű rendek fékentartása. A rendiség lengyel modellje azonban olyan különleges eltéréseket mutat, amelyek azután anomáliákhoz vezettek. A fejletlen polgárság és a parasztság sohasem jutott el ahhoz, hogy de facto rendként ismerjék el őket. Ez főként a polgárság fejlődésére volt káros hatással. A rend státuszát az uralkodó osztály kizárólag a maga számára sajátította ki. Ráadásul ezt is olyan, a továbbfejlődésre káros módon tette, hogy a főúri és a középnemesi rétegek azonos rendi állása miatt hol a király játszotta ki őket egymás ellen, hol a két rend szövetkezett a királyi hatalom korlátozására. A hírhedt „nemesi demokrácia” valójában nem demokrácia, hanem kormányzásképtelenség. Ez tükröződik a XVI. század első éveiben megfogalmazott „nihil novi”-elvben, amely azt jelentette, hogy a nemesség egészének beleegyezése nélkül nem lehetett semmilyen új törvényt hozni. A nemesi köztársaság kora, a XVI—XVII. század, az illuzórikus demokráciát jelentő liberum veto-jával, pedig már nemcsak kormányzásképtelenséget, hanem a törvényhozás teljes lehetetlenségét is magával hozta. Lengyelország a XVII. században a feudális anarchiába sülylyedt vissza. Várható volt, hogy előbb-utóbb külső hódítás martaléka lesz, amint az száz évvel később be is következett. A XVIII. század végén a környező nagyhatalmak, Oroszország, Ausztria és Poroszország három ízben osztották fel maguk között az ellenállásra képtelen országot, mindig nagyobb darabokat hasítva ki annak testéből, míg végül 1795-ben a lengyel állam önálló létének még a látszata is eltűnt, majd másfél évszázadra. Igaz ugyan, hogy közben, a napóleoni háborúk idején létezett egy varsói nagyhercegség, de ez is csak kiszolgáltatottságot és az idegen érdekért folyó harcban hozott iszonyú véráldozatot jelentett a lengyel nemzet számára. Ennek a harcnak az értelmetlenségéről szól Andrzej Wajda Légió (1965) című filmje. Önálló Lengyelország csak 1918-ban, az első világháború befejezése után létezett ismét Európa térképén. A feudál-kapitalista uralkodó osztály azonban ekkor sem tudta, nem is akarta megoldani a lengyel nép több évszázados gondjait, így jött létre az a tragikus helyzet, amely a Lotnában is bemutatást nyert, és amely a lengyel összeomlást okozta. A konfliktus az ellenállásban is folytatódott. Kétféle ellenállási mozgalom, kétféle irányítás, kétféle nemzeti felszabadító hadsereg. Egy polgári, melyet a Londonban székelő emigráns kormány irányít és egy kommunista, mely az ország felszabadítása idején együttműködik a Vörös Hadseregben harcoló lengyel alakulatokkal. A polgári kormány robbantja ki a varsói felkelést, irreális katonai körülmények között, amikor a németek még a helyzet urai voltak, sok ezer lengyel életét áldozva fel ezzel. A felkelés célja az lett volna, hogy megelőzze a szovjet hadsereg felszabadító hadmozdulatait. Bár katonailag a németek ellen irányult, politikai értelemben mégis szovjetellenes volt. A felkelés külföldi irányítói számára a kimeríthetetlen erkölcsi alapot az 1831-es cári Oroszország ellen irányuló varsói felkelés adta, melynek emlékét fel lehetett használni az akkori, 1943-as varsói tömegek harcba küldésére. A tragédia, a tulajdonképpeni „lengyel tragédia” a történelmi múltban a tömegek hatalmas méretű kiszolgáltatottsága, az, hogy az uralkodó osztály saját érdekei szerint használta fel a megtévesztett és félrevezetett embereket. És miközben az ország gyakorlatilag nem létezik, mégis a tömegek azok, akik a megtartó erőt jelentik. Az emberek számára pedig egyre fontosabb lesz a művészet, főként az irodalom, mert csak ebben nyilvánulhat meg nemzeti létezésük. Ez a művészet és a művész médiummá válási folyamatának első lépcsője. Amikor a művészet életbevágóan fontossá válik, mert az életet és a fennmaradást jelenti, amikor a művészetre olyan feladatok hárulnak, amelyeket rendesen az állam, az uralkodó rendszer vállal — akkor, ha a művészet meg akarja őrizni rangját és a tömegek, a közösség megbecsülését, kénytelen az összetartó erő szerepét is betölteni. Nagyon jól jellemzi ezt a helyzetet Andrzej Wajdának egy nyilatkozata. „A művész és a társadalom közötti kapcsolat . . . Lengyelországban más természetű, mint egyebütt, mások a követelmények a művésszel szemben. A lengyel nép száz évig rabszolgaságban sínylődött, politikai értelemben nem is létezett. De valójában mégiscsak élt ez alatt a száz év alatt, és ez néhány írónak, festőnek köszönhető, akik alkotásaikkal a függetlenség, a történelmi tudat eszméjét sugalmazták ennek a népnek. A művész szerepét tehát ma is másképpen, sokkal szigorúbban ítélik meg, sokkal többet követelnek tőle, mint Nyugaton. És csak azok számíthatnak népszerűségre és a nép szeretetére, akik megfelelnek ezeknek a követelményeknek.2” A liberum veto azt jelenti, hogy az országgyűlésben egyetlen nemes ellenszavazata elég ahhoz, hogy a tárgyalt törvényjavaslatot ne fogadják el. 2 Beszélgetések Andrzej Wajdával. Filmkultúra 1966/5.