Világosság, 1974. július-december (15. évfolyam, 7-12. szám)

1974 / 8-9. szám - Kónya István: Kálvin és Servet

is­­ azt állítják, hogy Kálvin, amikor a máglyahalálra vonatkozó ítéletről értesült, minden befolyását latba vetette annak érdekében, hogy az ítéletet változtassák pallos által történő kivégzésre. Zweig ezt az állítást arra hivatkozva vonja kétségbe, hogy „Ilyen igyeke­zetből azonban a tanács jegyzőkönyveiben egy szó sem található.”25 Hogy Kálvin valóban akart tenni ilyen lépést, azt 1553. augusztus 20-án - tehát már Servet elfogatása után - Farelhez írt leveléből tudjuk. A levélben ismét ott szerepel a végzetes kitétel, de az enyhítésre irányuló szándék is: „Remény­em, halálra fogják ítélni, a büntetésnek kegyetlenségét enyhíteni óhajtom.”26 Az ítéletet és annak végrehajtását a kor vezető refor­mátorai egyetértéssel fogadták. Melanchton pl. így írt akkor Kálvinnak: „Krisztus egyháza néked örök hálával tartozik. A ti hatóságaitok ennek az isten­­káromlónak a kivégzése körül minden szempontból jogosan jártak el.”27 Ez a jellemző egyetértés és helyeslés egyébként önma­gában is elégséges bizonyíték a mellett, hogy a felelős­ség Servet tűzhaláláért Kálvinra nehezedik. Vagyis azok a Kálvint mentegetni próbáló törekvések, ame­lyek a kálvinista szerzőktől származó irodalomban mindenütt megtalálhatók, hiábavalók. A kor protes­táns vezetői jogosnak és indokoltnak látták az ítéletet, s azt Kálvin érdemének tulajdonították. Serveiben ők azt az ellenfelet gyűlölték, aki - az antitrinitárius nézetek segítségével - szétrombolni képes lett volna, amit a reformáció polgári irányzatai felépítettek. Béza ezt nyíltan meg is mondja: „Servezet teljes joggal sújtotta Genfben a halálbüntetés, nem annyira eret­neksége miatt, mint inkább azért, mert ez a szörnyeteg csupa gonoszságot és rettenetes káromlást hintegetett harminc esztendőn át szóban és írásban, megfertőz­­tetve az eget és a földet. Ki se lehet mondani, hogy mennyire fokozta az általa gyújtott láng a Sátán bősz dühét, amely megrontotta előbb Lengyelországot, majd Erdélyt és Magyarországot, s vajha ne terjedne még tovább is!”28 Vagyis lényegében igaza van Feuerbachnak­, amikor a Servet ügyet így ítéli meg : „Servet a keresztény hit áldozataként hullott el. Kálvin még két órával Servet halála előtt is azt mondta neki: »Sohasem toroltam meg személyes megbántást «.. . Semmiképpen sem személyes gyűlölet volt tehát az, még ha szerepet is játszhatott benne, hanem vallásos gyűlölet, amely Ser­vetet a máglyára juttatta, az a gyűlölet, amely a kor­látlan hit lényegéből fakad.”29 De azért az ügy ódiumát teljesen a korra — a XVI. szá­zad vallási türelmetlenségére — hárítani nem helyes. Kálvin ortodox követői, miközben elítélik a genfi máglyát, a korra hivatkozva igyekeznek Kálvinnak felmentést adni. Kuyper pl. így : „... magam is nem­csak nagyon sajnálom, de feltétlenül el is ítélem ezt az egyetlen máglyát is. De nem úgy, mint a kálvinizmus egy speciális jellemvonásának gyakorlati érvényesülé­sét, hanem úgy, mint egy százados irányzat fatális megnyilatkozását, amit a kálvinizmus már itt talált, amiben felnőtt és amitől megszabadulni nem tudott.”30 Irwin még határozottabban utasítja el a Kálvin fele­lősségének túlzott hangsúlyozását. Akik eltúlozzák ezt, azok — Irwin szerint — azért okolják Kálvint, „mert olyan elv szerint cselekedett, amelyet az akkori protestánsok és római katolikusok egyaránt tartot­tak. Más szóval azért vádolják, mert nem előzte meg korát.”31 Ilyen mértékben a korra áthárítani a felelősséget épp­úgy helytelen, mint ugyancsak helytelen teljesen Kál­vin személyi zsarnokságára visszavezetni, mint ahogy ezt pl. Zweig teszi. Ugyanakkor Zweig legalábbis meg­sejti a valóságos okot is; azt ugyanis, hogy a kálvini dogmatika zárt rendszerré alakulásával, s ennek a kál­vini doktrínának a genfi egyházban és állami életben bekövetkezett szigorú gyakorlati átültetésével súlyos ellentmondás keletkezett a reformáció gondolatvilá­gában felsejlő polgári demokrácia tendenciái és a dog­mává merevedett kálvini elmélet és genfi gyakorlat között. Zweig ezt az ellentmondást akkor sejti meg, amikor rámutat, hogy Luther, Zwingli és a többi refor­mátor ellenezték az „eretnekek” elnyomását, s „ ... az elhatározó lépésre, hogy a másképp gondol­kozókat és szabadgondolkozókat hóhér kézre juttas­sák, erre a reformált egyház egyik vezetője sem hatá­rozza el magát. . . . Ezt a világtörténeti lépést meg­teszi Calvin Servet megégetésével. Egy kézmozdulat­tal eltépi a keresztyén ember szabadságának a refor­máció által kivívott jogát . . .”32 Zweig azonban ezt az ellentmondást teljesen feltárni nem képes. Ezért miközben - helyesen - nem fogadj­a el Kálvin felmentését a korra való hivatkozással, ugyanakkor - helytelenül - „egyesegyedül Calvin deszpotizmusával” indokolja a Servet tragédiáját.33 Holott ennek a „deszpotizmusnak” a gyökerei nem elsősorban Kálvin személyes tulajdonságaiban, Servet iránti szubjektív gyűlöletében találhatók. Még csak nem is ugyancsak szubjektív egyéni, alkati tulajdon­ságaiban, mint egyik védelmezője próbálta magya­rázni, amikor azt hangsúlyozta, hogy Kálvin­­vér- 25 Zweig: I. m. 150. o. 26 Idézi: Pruzsinszky II. 263. o. 27 Idézi: Stickelberger: I. m. 135. o. 28 Béza Tódor: Kálvin János élete. Kálvin János Művei, VII. köt. Id. kiadás, Pápa, 1909. 39-40. o. 29 Feuerbach: A kereszténység lényege. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. 410. o. 30 Kuyper Á. : A kálvinizmus lényege. Bethlen Gábor, Budapest, 1927. 180. o. 31 Zweig: I. m. 159-160. o. 32 Ld. u. o. 160. o. 33 Jancsó Sándor: Kálvin János élete és egyházpolitikája. Risner és Lingner, Nagyenyed, 1894. 58. o.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék