Világosság, 1976. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - A jezsuiták 1975-ben

SZEMLE A jezsuiták 1975-ben A római egyház már hosszabb ideje betegeskedik. Régebben ez járta: „Roma locuta, causa finita". Ma már elég, ha a szentatya megjelenik a képernyőn, s máris kezdődnek a viták, a kritikák a változtathatatlan határo­zatokról. Már szinte szokássá vált nyílt leveleket kül­dözgetni a pápának, kollektív üzeneteket intézni a püs­pökökhöz. De a püspöki kar sem jobb: a belga bíboros kétségbe vonja a római centralizmust, a libanoni érsek gyarmati minisztériumhoz hasonlítja a keleti egyházak kongregációját. A vezető klérus tagjai lemondanak. Számtalan pap és barát veti le a reverendát. A Vatikán tekintélye még fennáll, de VI. Pál pápa érzékenyen rea­gál ezekre a jelenségekre: „A misztikus templomhajó csúcsáról érezzük a veszélyt, elér hozzánk és körülvesz bennünket.” Valahányszor a katolicizmus veszélybe kerül, azonnal felidéződnek a jezsuiták és a XVI. század ama vészterhes napjai, amikor a reformáció két ellenséges táborra sza­kította, s be akarta kebelezni Európát. Akkoriban a je­zsuiták abban látták megbízatásukat, hogy megvédjék a római egyházat a protestáns eretnekek behatolásától, hogy megszilárdítsák a pápaság helyzetét, és föltartóz­tassák a katolicizmus széthullását. A rend a pápaság egyházi, sőt világi érdekeinek is oltalmazója lett, s eb­ben lényegileg különbözik más kongregációktól. A je­zsuiták sikereit, az idő tájt éppúgy, mint egész 400 éves történetük során, alkalmazkodóképességük és módsze­reik változatossága magyarázza. A Jézus Társaság 1975-ben c. cikkében Igor Bontschkow­­ski (Weg und Ziel, 1975/12) így ír: „A jezsuita rend fenn­állása óta a pápaság támasza, amolyan kereszteslovag­­csapata, s ezért sok olyasmit is megengednek tagjainak, amiért más papokat és laikusokat súlyosan megbüntet­nének. A rend már hosszú ideje engedélyezi tagjainak az állásfoglalások és megnyilvánulások viszonylagos sza­badságát. Ha kell, maga a generális nyújt példát, mint tette pl. akkor, amikor meglátogatta börtönében a lá­zadó Daniel Berrigan atyát, s ezzel jóindulatot tanúsított a vietnami háborúban való részvételt megtagadó fiatal amerikaiak akciói iránt. A rend minden iskolájában sza­bad ateista szerzők műveit olvasni, s a legfelsőbb hely­ről hagyták jóvá a marxizmus tanulmányozását a szemi­náriumokban. A pápai Gregoriană Egyetemen ma már 264 »Marxizmuskutató Központ« működik, ahol »szakem­bereket« képeznek a marxizmus és a tudományos ateiz­mus tárgykörében. Európa és Latin-Amerika üzemeiben ma már senki sem csodálkozik a jezsuita munkásokon. A jezsuita Paul Feller több mint 20 évig volt kovács. Van Vilsdonk atya kora hajnalig gubbaszt Amszterdam dancingjaiban és bárjaiban, mert úgy véli, ez a legjobb hely arra, hogy a fiatalokkal értelmesen lehessen beszél­ni. Párizsban Duval atya gitárkísérettel magasztalja az Örök Dicsőséget. Montrealban Aquin atya egy taxi kor­mánykereke mögött ül. Japánban Heuvers atya európaiak számára elképzelhetetlen darabokat állít elő, ójapán témákra. Jaouen atya vitorlásversenyzőként átszelte a La Manche-csatornát és az Atlanti-óceánt. Szent Ignácot gyakran ábrázolják egy világtérkép fölé hajolva, melyen a jezsuita munka stratégiai pontjai van­nak bejelölve. Szimbólumról van itt szó. »Ott kell len­nünk mindenütt, és mindig a megfelelő pillanatban« mond­ják a jezsuiták. Könyvek, folyóiratok, minden kiadvány, aminek valami értéke van, eljut a könyvtáraikba. Ott aztán szociológusok, közgazdászok, statisztikusok, szov­­jetológusok, Kína-, sőt Lesotho-specialisták olvassák, dolgozzák fel, és értékelik őket. Nincs olyan társadalmi probléma, olyan állam, amit a jezsuiták ne kísérnének figyelemmel.” Az egyházi-vallási kérdésekkel foglalkozó folyóiratok, rovatok 1974 decembere óta kísérik figyelemmel, hogy mi megy végbe a jezsuiták házatáján. Ekkor kezdődött ugyanis az 1975-ös, több hónapig tartó, 32. egyetemes kongregáció előkészítése. A jezsuiták többségének hang­vételét, irányultságát mintegy előrejelezte a rend gene­rálisának, Arrupe atyának Egy gyógyításra szoruló planéta c. könyve. A 68 éves Pedro Arrupe baszk származású (földije a rendalapító Loyolai Szt. Ignácnak); egyszerre határozott és liberális, nyolc nyelvet beszél, hosszú ideig Ázsiában tevékenykedett; Hirosima egyik külváro­sának lakosaként szemtanúja volt az atombomba rob­banásának, és maga is ápolt sebesülteket. Arrupe atya írásainak gyűjteményén vörös fonalként húzódik végig a változás témája, vagyis a világ és az egyház új jelensé­geinek szembesítése. „Egykor feleletet vártak a jezsuiták­tól, most kérdéseket”, hangzik egy divatos jezsuita mondás. Ez a „megkérdőjelezés”, a jelek szerint nyug­talanítja a pápát. VI. Pál már 1973-ban külön üzenetben hívta fel a generális figyelmét a rendben kialakult „intel-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék