Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
1977 / 8-9. szám - Nyíri Kristóf - Sziklai László: Jegyzetek Lukács György tanulmányához
kötete 1933 március elején jelent meg Berlinben a Rowohlt Kiadónál. Lukács érdeklődött Musil művészete iránt (erről még bővebben lesz szó) és az érdeklődését felkeltő művekről írt bírálataival minden esetben haladéktalanul jelentkezett. A regény megjelenése még éppen hogy Berlinbe érte. A Reichstag felgyújtása (1933. február 27.) után két héttel, vagyis március közepén a Szovjetunióba emigrál. Először Prágába utazik, majd innen Moszkvába, ahol júliusban már cikke jelenik meg. Valószínű, hogy a „Szakadék” Nagyszálló — részben vagy egészben — Moszkvában készült és Lukács 1933 májusában már befejezte. (A rendelkezésünkre álló gépirat— másodpéldány — néhány formai jellegzetessége, a gépelési hibák, pl. a Musil-regény kiadójának téves írása — Rohwolt—, arra engednek következtetni, hogy legalábbis ez a példány Moszkvában készült.) A publikálási szándékról és előkészületeiről tanúskodik a gépirat első oldalának margójára ceruzával oroszul feljegyzett két név (feltehetően szerkesztőké) és egy telefonszám (Be. PojKflecTB. KonoHCKaa 6-36-02 Be. OneKC.— az írásmódból biztosan megállapítható, hogy ezek orosz anyanyelvűtől származnak), valamint több, szerkesztésre utaló színes és fekete ceruzával, tollal végrehajtott javítás, jelölés (8, 23, 24, 35. o. — Lukács kézírásával csak egyetlen tintával írt javítás található a 34. oldalon). Aligha lehet már kideríteni, hogy végül is miért nem jelent meg Lukács tanulmánya, hiszen mind német, mind orosz nyelvű folyóirat rendelkezésére állt. A téma sem jelenthetett akadályt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy Az expresszionizmus „nagysága és bukása” c. írása, mely közeli rokonságban áll a „Nagyszálló”-val, először oroszul (Lityeraturnij Krityik, 1933. 2. 34—54. o.), majd németül is (Internationale Literatur, 1934. 1. 153—173. o.) napvilágot látott. A harmincas évek elején Lukács még úton volt közvetettebb értelemben is, annak ellenére, hogy retrospektíve saját fejlődése — bizonyos vonatkozásokban teljesen jogosan — úgy értékelte, mint amelyben a „nagy” politikai és az általános filozófiai fordulat már 1929—1930- ban bekövetkezett, és „berlini kritikusi tevékenysége” idején már „világosan kifejezésre jutott”. (Marxista fejlődésem: 1918—1930. In: Történelem és osztálytudat, Magvető, 1971. 732—734. o.) Ami politikai álláspontját illeti, a „Nagyszálló” azt tanúsítja, hogy Lukács ekkor még egyértelműen osztja a szociálfasizmus tételét és bármennyire is el akarja hárítani a feltételezést, hogy mechanikus párhuzamot teremt a szociáldemokrácia („a burzsoázia fő társadalmi támasza”) és a Grand Hotel legelőkelőbb lakóinak látszatellenzékisége között, a két fél különbsége lényegében a moralitásra szűkül, ami persze nem változtat azon, hogy egyaránt visszatartják — az egyik a munkás-, a másik a kispolgári-értelmiségi tömegeket — a fasizmus elleni forradalmi osztályharctól. Lukács teljesen elutasítja a polgári demokráciát, gondolatmenetéből hiányzik nemcsak a demokratikus átmenet, a szövetség eszméje, de a citoyen és a bourgeois pozíciók megkülönböztetése, nem beszélve a weimari köztársaság politikai harcainak történetéből levonható tanulságokról. Ekkor még csak egyetlen lehetőséget lát arra, hogy a Szakadék szélén kényelmesen berendezkedő ideológusok akarva-akaratlanul ne a fasizmust, hanem az 580 antifasizmust szolgálják: az ugrást. A zuhanás vagy ugrás alternatíváját pedig maga az értelmiségi tudat dönti el: a gazdaság elsődlegességének a felismerése az ideológiával szemben, az illúziók feladása stb. A hamis tudat, a világnézeti korlátok áttörése itt még a művészek és írók esetében sem lehetséges a „realizmus diadala” által. A látszatellenzékiség mechanizmusainak kitűnő leírása, a kapitalista manipuláció, s az indirekt apológia szellemes, mai tanulságokat rejtő jellemzése Lukács tanulmányának legnagyobb erénye. Mindez azonban nem feledteti, hogy a világnézetek haláltáncát ábrázoló írók (akiket megítélése szerint szintén elsodor a haláltánc forgataga) teljesítményét ideológiai alapon ezoterikusnak ítéli, hatásukat megtévesztőnek, veszélyesnek tartja. Értékelésükben az ismeretfilozófiai kritikával egyesített szűkös osztályelemzés módszerét érvényesíti, amiből A tulajdonságok nélküli ember és a Varázshegy esetében egyaránt az következik, hogy mind Musil, mind Thomas Mann (legfeljebb eltérő formában és fokon), szubjektíve becsületesen ugyan, ám mégis a fennállót konzerválják, s a kapitalizmustól elforduló értelmiséget megtartják a kétségbeesés állapotában. Ennek a módszernek a lényegét később maga Lukács találóan jellemezte, amikor arról írt, hogy „elidegenedettségét” Thomas Manntól csak 1936 táján kezdte felszámolni, már túljutva a marxista neofitaság elvont szektarianizmusán (Thomas Mann: Két tanulmány. Hungária, 1948, Előszó, 7. o.), s ekkor a nagy realista művészetében már a népfrontpolitika szövetségesét üdvözli. A „Nagyszálló” témaválasztása, problémafelvetései, általában az ideológia-kritika terepe szintén arról tanúskodnak, hogy Lukács még úton van. Figyelmét az 1933-as sorsforduló idején, egyfelől, nem a kapitalizmus fasizmusba torkolló válsága, a fasizálódás történeti-filozófiai kérdései kötik le; másfelől, nem a munkásmozgalom praxisa, alternatívái, nem is a proletáriátus tudata, hanem a polgári kultúra és ideológia válsága, az ideológiatermelők tudata, az értelmiségi elit felelőssége. A „Szakadék” mint szimbólum Lukács gondolatvilágában mégsem egyszerűen egy fejlődési szakasz fináléjához tartozó kép, hanem egyben — korántsem véletlenül megőrzött — előképe a polgári filozófia válságát elemző későbbi műveknek. Hatalmas vízióvá tágul, amelyben a módosulások (ezeket itt nem követhetjük) ellenére is megmarad az alapszerkezet: a polgári értelmiség indirekt apológiájának, elidegenedett öntudatának, regreszszív társadalmi szerepének a kritikája. „Az értelmiség alkot itt filozófiát az értelmiség számára”, — írja pl. közvetlenül a háború után (A polgári filozófia válsága, Hungária, 1947. 76. o.) szó szerint megegyezően az 1933- as tanulmánnyal. Lukács az imperialista korszak irracionalista filozófiájában, az arisztokratikus pesszimizmusban ekkor olyan erőt lát, amely nélkül a fasizmus nem kerülhetett volna hatalomra: „Auschwitz vagy Maidanek haláltáborát közvetlenül természetesen a fasizmus imperialista politikája hozta létre. Azonban ezt a politikai rendszert, és ezeket a megnyilvánulásait lehetetlen lett volna kialakítani enélkül az arisztokratizmus nélkül, amely minden másfajú lényt nem is tekint embernek, enélkül az egyetemes kétségbeesésből táplálkozó általános világnézet nélkül, amely az egész nemzet sorsát egy szakadék szélén élő hazardőr módjára veti kockára.” (Arisztokratikus és demokratikus világnézet, i. m. 118. o.)