Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)

1977 / 8-9. szám - Nyíri Kristóf - Sziklai László: Jegyzetek Lukács György tanulmányához

kötete 1933 március elején jelent meg Berlinben a Rowohlt Kiadónál. Lukács érdeklődött Musil művészete iránt (erről még bővebben lesz szó) és az érdeklődését felkeltő művekről írt bírálataival minden esetben hala­déktalanul jelentkezett. A regény megjelenése még éppen hogy Berlinbe érte. A Reichstag felgyújtása (1933. február 27.) után két héttel, vagyis március közepén a Szovjetunióba emigrál. Először Prágába utazik, majd innen Moszkvába, ahol júliusban már cikke jelenik meg. Valószínű, hogy a „Szakadék” Nagyszálló — részben vagy egészben — Moszkvában készült és Lukács 1933 májusá­ban már befejezte. (A rendelkezésünkre álló gépirat— másodpéldány — néhány formai jellegzetessége, a gépelé­si hibák, pl. a Musil-regény kiadójának téves írása — Rohwolt—, arra engednek következtetni, hogy legalább­is ez a példány Moszkvában készült.) A publikálási szándékról és előkészületeiről tanúskodik a gépirat első oldalának margójára ceruzával oroszul feljegyzett két név (feltehetően szerkesztőké) és egy tele­fonszám (Be. PojKflecTB. K­onoHCKaa 6-36-02 Be. OneKC.— az írásmódból biztosan megállapítható, hogy ezek orosz anyanyelvűtől származnak), valamint több, szerkesztésre utaló színes és fekete ceruzával, tollal végrehajtott javí­tás, jelölés (8, 23, 24, 35. o. — Lukács kézírásával csak egyetlen tintával írt javítás található a 34. oldalon). Aligha lehet már kideríteni, hogy végül is miért nem jelent meg Lukács tanulmánya, hiszen mind német, mind orosz nyelvű folyóirat rendelkezésére állt. A téma sem jelenthetett akadályt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy Az expresszionizmus „nagysága és bukása” c. írása, mely közeli rokonságban áll a „Nagyszálló”-val, először oroszul (Lityeraturnij Krityik, 1933. 2. 34—54. o.), majd németül is (Internationale Literatur, 1934. 1. 153—173. o.) napvilágot látott. A harmincas évek elején Lukács még úton volt közvetet­tebb értelemben is, annak ellenére, hogy retrospektíve saját fejlődése — bizonyos vonatkozásokban teljesen jogosan — úgy értékelte, mint amelyben a „nagy” politikai és az általános filozófiai fordulat már 1929—1930- ban bekövetkezett, és „berlini kritikusi tevékenysége” idején már „világosan kifejezésre jutott”. (Marxista fejlődésem: 1918—1930. In: Történelem és osztálytudat, Magvető, 1971. 732—734. o.) Ami politikai álláspontját illeti, a „Nagyszálló” azt tanúsítja, hogy Lukács ekkor még egyértelműen osztja a szociálfasizmus tételét és bármennyire is el akarja hárítani a feltételezést, hogy mechanikus párhuzamot teremt a szociáldemokrácia („a burzsoázia fő társadalmi támasza”) és a Grand Hotel legelőkelőbb lakóinak látszatellenzékisége között, a két fél különbsége lényegében a moralitásra szűkül, ami persze nem változtat azon, hogy egyaránt visszatart­ják — az egyik a munkás-, a másik a kispolgári-értelmi­ségi tömegeket — a fasizmus elleni forradalmi osztály­harctól. Lukács teljesen elutasítja a polgári demokráciát, gondolatmenetéből hiányzik nemcsak a demokratikus átmenet, a szövetség eszméje, de a citoyen és a bourgeois pozíciók megkülönböztetése, nem beszélve a weimari köztársaság politikai harcainak történetéből levonható tanulságokról. Ekkor még csak egyetlen lehetőséget lát arra, hogy a Szakadék szélén kényelmesen berendezkedő ideológusok akarva-akaratlanul ne a fasizmust, hanem az 580 antifasizmust szolgálják: az ugrást. A zuhanás vagy ugrás alternatíváját pedig maga az értelmiségi tudat dönti el: a gazdaság elsődlegességének a felismerése az ideológiával szemben, az illúziók feladása stb. A hamis tudat, a világ­nézeti korlátok áttörése itt még a művészek és írók ese­tében sem lehetséges a „realizmus diadala” által. A látszatellenzékiség mechanizmusainak kitűnő leírása, a kapitalista manipuláció, s az indirekt apológia szelle­mes, mai tanulságokat rejtő jellemzése Lukács tanulmá­nyának legnagyobb erénye. Mindez azonban nem feled­teti, hogy a világnézetek haláltáncát ábrázoló írók (akiket megítélése szerint szintén elsodor a haláltánc forgataga) teljesítményét ideológiai alapon ezoterikus­nak ítéli, hatásukat megtévesztőnek, veszélyesnek tartja. Értékelésükben az ismeretfilozófiai kritikával egyesített szűkös osztályelemzés módszerét érvényesíti, amiből A tulajdonságok nélküli ember és a Varázshegy esetében egyaránt az következik, hogy mind Musil, mind Thomas Mann (legfeljebb eltérő formában és fokon), szubjektíve becsületesen ugyan, ám mégis a fennállót konzerválják, s a kapitalizmustól elforduló értelmiséget megtartják a kétségbeesés állapotában. Ennek a módszernek a lénye­gét később maga Lukács találóan jellemezte, amikor arról írt, hogy „elidegenedettségét” Thomas Manntól csak 1936 táján kezdte felszámolni, már túljutva a marxista neofitaság elvont szektarianizmusán (Thomas Mann: Két tanulmány. Hungária, 1948, Előszó, 7. o.), s ekkor a nagy realista művészetében már a népfrontpolitika szövetsé­gesét üdvözli. A „Nagyszálló” témaválasztása, problémafelvetései, általában az ideológia-kritika terepe szintén arról tanús­kodnak, hogy Lukács még úton van. Figyelmét az 1933-as sorsforduló idején, egyfelől, nem a kapitalizmus fasiz­musba torkolló válsága, a fasizálódás történeti-filozófiai kérdései kötik le; másfelől, nem a munkásmozgalom praxisa, alternatívái, nem is a proletáriátus tudata, hanem a polgári kultúra és ideológia válsága, az ideológiaterme­lők tudata, az értelmiségi elit felelőssége. A „Szakadék” mint szimbólum Lukács gondolatvilágában mégsem egyszerűen egy fejlődési szakasz fináléjához tartozó kép, hanem egyben — korántsem véletlenül megőrzött — előképe a polgári filozófia válságát elemző későbbi műveknek. Hatalmas vízióvá tágul, amelyben a módosulások (ezeket itt nem követhetjük) ellenére is megmarad az alapszerkezet: a polgári értelmiség indi­rekt apológiájának, elidegenedett öntudatának, regresz­­szív társadalmi szerepének a kritikája. „Az értelmiség al­kot itt filozófiát az értelmiség számára”, — írja pl. közvetlenül a háború után (A polgári filozófia válsága, Hungária, 1947. 76. o.) szó szerint megegyezően az 1933- as tanulmánnyal. Lukács az imperialista korszak irraciona­­lista filozófiájában, az arisztokratikus pesszimizmusban ekkor olyan erőt lát, amely nélkül a fasizmus nem kerül­hetett volna hatalomra: „Auschwitz vagy Maidanek halál­táborát közvetlenül természetesen a fasizmus imperia­lista politikája hozta létre. Azonban ezt a politikai rend­szert, és ezeket a megnyilvánulásait lehetetlen lett volna kialakítani enélkül az arisztokratizmus nélkül, amely minden másfajú lényt nem is tekint embernek, enélkül az egyetemes kétségbeesésből táplálkozó általános világ­nézet nélkül, amely az egész nemzet sorsát egy szakadék szélén élő hazardőr módjára veti kockára.” (Arisztokrati­kus és demokratikus világnézet, i. m. 118. o.)

Next