Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)

1977 / 8-9. szám - Nyíri Kristóf - Sziklai László: Jegyzetek Lukács György tanulmányához

i mus” ugyanis csak az ideológiának az anyagi bázissal szemben hangsúlyozott elsődleges ideológiai alapján válik lehetségessé. A fasiszta ideológia tényleges le­leplezése és szétzúzása csakis a szavak és a tettek közötti ellentét materialista alapon végzett kimuta­tása révén történhet. Minden olyan ideológia azon­ban, amely meggátolja, hogy a tömegek ráébredjenek erre az egyetlen, az igazi érdekeiknek megfelelő állás­pontra — akarva, akaratlanul — a szociális demagó­giát segíti, eltéríti a tömegeket a szociális demagógia tényleges felismerésétől. Mivel az imperialista kor­szak szofista relativizmusa mindazoknak a világ­nézeti tendenciáknak (agnoszticizmus, irracionaliz­mus, „életfilozófia”, mítosz, modern valláspótlék, stb.) a talaján jött létre, amelyeket a fasizmus eklek­tikus módon egyesített a barbárság filozófiájában, és mivel ez a szofista relativizmus éppen ezekkel a ten­denciákkal szemben — minden hiperkritikus és hiperradikális gesztusa ellenére — teljes ideológiai el­fogultságba merevedett, képtelen a fasizmus ellen valóságos ideológiai harcot folytatni. Ezen az ideoló­giai talajon a „Szakadék” Nagyszállónak spontán módon mindig újra létre kell jönnie, akár az emigrá­cióban, akár illegálisan a hitleri Németországban, vagy esetleg olyan új formában, amelyet a fasizmus eltűr. Mind nagyobb a szükségszerűsége a szellemi élet eme ideológiai berendezésével való gyökeres sza­kításnak, egyre szükségszerűbb a berendezés felégetése és a felszabadító salto vitale. Ez a szükségszerűség egyre jobban áthatja a német értelmiség legjobb ele­meit. Ám az értelmiségi elit jelentős részének a kapi­talizmusba való begyökerezettsége mégis olyan erős, hogy a „Szakadék” Nagyszállót valójában még a fasizmus sem képes megsemmisíteni. Beöthy Ottó fordítása JEGYZETEK LUKÁCS GYÖRGY TANULMÁNYÁHOZ /I „Szakadék” Nagyszálló kivételes pillanatban szü­letett és kivételes helyet foglal el Lukács 1933-ban kelet­kezett írásai között. Elsősorban azért, mert szerzője minden valószínűség szerint itt kísérelte meg először, hogy közvetlenül a fasizmus hatalomrajutása után ideoló­gusként szembenézzen a megváltozott világhelyzettel, hogy értelmiségiként azonnal felmérje az értelmiség fele­lősségét mindazért, ami Németországban a nemzeti szocializmus uralmával bekövetkezett. Mindez önmagá­ban is eléggé indokolttá teszi, hogy mielőbb hozzáférhe­tővé váljon Lukács eddig kiadatlan művének teljes szö­vege. Az eredeti német nyelvű gépiratot az MTA Filozófiai Intézete Lukács Archívuma és Könyvtára őrzi (Grand Hotel „Abgrund", II/76. 35 o.). A tanulmány első része most lát napvilágot, második fejezete (Totentanz der Weltanschauungen, 19—35. o.) a közelmúltban jelent meg Zalai Zoltán fordításában, Köpeczi Béla bevezetésé­vel (A világnézetek haláltánca. Részlet a „Szakadék” Nagyszálló c. tanulmányból. In: Helikon. Világirodalmi figyelő, 1976. 2—3. 361—370. o.). Megjegyzéseink a két fő fejezetből álló, s ezeken belül három részre tagolódó egységes mű egészére vonatkoznak. Amikor Lukács leírja a „Szakadék” Nagyszállót, már a szakadék túlsó partján áll; végrehajtotta a salto vitale-t. Egyáltalán nem meglepő, hogy a leírás formailag ennyire kidolgozott, hogy az Abgrund-szimbólum részletei evokatív erejűek, előzetes irodalmi mintát sejtetnek. (Egyelőre nem sikerült kideríteni, hogy Lukács valóban irodalmi előképből merített-e, annyi azonban bizonyos, hogy az „Abgrund” nem lehet utalás „Musil korábbi művére” — mint ezt A világnézetek haláltánca, Helikon. 368. o. 2. jegyzete állítja —, mert Musil ilyen művet nem írt.) Az a Nagyszálló, amelyre Lukács immár a túl­partról visszatekint, ténylegesen létezett. De ami ennél is több: számára létezett. Belülről, jól ismerte. Akkori­ban az „esztéta” Stefan George vándordalainak zenéje a lelkek új érintkezési formáját idézte fel benne, mely „nagyobb, de érdesebb, szakadékokkal telibb", mint az előző korszaké volt. És idézte a magány szép celláját: „Mindent megértünk és legfőbb megértésünk mégis egy áhitatos csodálkozás, egy vallásosságig fokozott semmit sem értés; vad erővel vágyódunk ki gyötrő magányossá­gok közül és legnagyobb közelségeink az örök egyedüllét raffinált kiélvezései.” (Stefan George. In: A lélek és a formák. Kísérletek. Budapest, 1910. Franklin-Társulat. 160., 163. o.) A Grand Hotel kívülről, a proletáriátus nézőpontjáról természetesen másképpen fest: a válaszúton álló polgári értelmiség elidegenedett öntudatának szimbóluma. Bizo­nyosra vehető, hogy e fonák tudat értelmezésének, kri­tikájának kulcsát Lukács a fasizmus előretörésének ide­jén, a történelmi események kihívására adott válaszként találta meg. Műve keletkezésének időpontja többek között ezért sem formális kérdés. A berlini évek (1931—1933) Lukács szellemi pályájának tranzitállomása a Moszkvából Moszkvába vezető úton. Szellemi poggyászának tételes számbavétele nem lehet ezeknek a jegyzeteknek a feladata. Jeleznünk kell azon­ban, hogy amikor a „Szakadék” Nagyszállót megírta: úton volt. Ezúttal nem elsősorban ennek az útnak a ref­lexiv értelmezésére gondolunk (Mein Weg zu Marx. Schriftsteller über Karl Marx. Beitrag zum Internationa­­len-Schriftsteller-Kongress. Internationale Literatur, 1933. 2.). Többszörösen, a szó átvitt és közvetlen értelmében is áll, hogy Lukács úton volt. Mindenekelőtt, közvetlenül annyiban, hogy tanulmánya valóban „út közben” kelet­kezett, s bár nem datálta, teljes joggal feltételezhető, hogy 1933-ban íródott. Emellett szól elsősorban az, hogy A világnézetek haláltánca c. fejezet Musil regényét (A tulajdonságok nélküli ember) elemzi, melynek második

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék