Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
1977 / 8-9. szám - Nyíri Kristóf - Sziklai László: Jegyzetek Lukács György tanulmányához
mus” ugyanis csak az ideológiának az anyagi bázissal szemben hangsúlyozott elsődleges ideológiai alapján válik lehetségessé. A fasiszta ideológia tényleges leleplezése és szétzúzása csakis a szavak és a tettek közötti ellentét materialista alapon végzett kimutatása révén történhet. Minden olyan ideológia azonban, amely meggátolja, hogy a tömegek ráébredjenek erre az egyetlen, az igazi érdekeiknek megfelelő álláspontra — akarva, akaratlanul — a szociális demagógiát segíti, eltéríti a tömegeket a szociális demagógia tényleges felismerésétől. Mivel az imperialista korszak szofista relativizmusa mindazoknak a világnézeti tendenciáknak (agnoszticizmus, irracionalizmus, „életfilozófia”, mítosz, modern valláspótlék, stb.) a talaján jött létre, amelyeket a fasizmus eklektikus módon egyesített a barbárság filozófiájában, és mivel ez a szofista relativizmus éppen ezekkel a tendenciákkal szemben — minden hiperkritikus és hiperradikális gesztusa ellenére — teljes ideológiai elfogultságba merevedett, képtelen a fasizmus ellen valóságos ideológiai harcot folytatni. Ezen az ideológiai talajon a „Szakadék” Nagyszállónak spontán módon mindig újra létre kell jönnie, akár az emigrációban, akár illegálisan a hitleri Németországban, vagy esetleg olyan új formában, amelyet a fasizmus eltűr. Mind nagyobb a szükségszerűsége a szellemi élet eme ideológiai berendezésével való gyökeres szakításnak, egyre szükségszerűbb a berendezés felégetése és a felszabadító sajto vitale. Ez a szükségszerűség egyre jobban áthatja a német értelmiség legjobb elemeit. Ám az értelmiségi elit jelentős részének a kapitalizmusba való begyökerezettsége mégis olyan erős, hogy a „Szakadék” Nagyszállót valójában még a fasizmus sem képes megsemmisíteni. Beöthy Ottó fordítása JEGYZETEK LUKÁCS GYÖRGY TANULMÁNYÁHOZ ! „Szakadék” Nagyszálló kivételes pillanatban született és kivételes helyet foglal el Lukács 1933-ban keletkezett írásai között. Elsősorban azért, mert szerzője minden valószínűség szerint itt kísérelte meg először, hogy közvetlenül a fasizmus hatalomrajutása után ideológusként szembenézzen a megváltozott világhelyzettel, hogy értelmiségiként azonnal felmérje az értelmiség felelősségét mindazért, ami Németországban a nemzeti szocializmus uralmával bekövetkezett. Mindez önmagában is eléggé indokolttá teszi, hogy mielőbb hozzáférhetővé váljon Lukács eddig kiadatlan művének teljes szövege. Az eredeti német nyelvű gépiratot az MTA Filozófiai Intézete Lukács Archívuma és Könyvtára őrzi (Grand Hotel „Abgrund", II/76. 35 o.). A tanulmány első része most lát napvilágot, második fejezete (Totentanz der Weltanschauungen, 19—35. o.) a közelmúltban jelent meg Zalai Zoltán fordításában, Köpeczi Béla bevezetésével (A világnézetek haláltánca. Részlet a „Szakadék” Nagyszálló c. tanulmányból. In: Helikon. Világirodalmi figyelő, 1976. 2—3. 361—370. o.). Megjegyzéseink a két fő fejezetből álló, s ezeken belül három részre tagolódó egységes mű egészére vonatkoznak. Amikor Lukács leírja a „Szakadék” Nagyszállót, már a szakadék túlsó partján áll, végrehajtotta a salto vitale-t. Egyáltalán nem meglepő, hogy a leírás formailag ennyire kidolgozott, hogy az Abgrund-szimbólum részletei evokatív erejűek, előzetes irodalmi mintát sejtetnek. (Egyelőre nem sikerült kideríteni, hogy Lukács valóban irodalmi előképből merített-e, annyi azonban bizonyos, hogy az „Abgrund” nem lehet utalás „Musil korábbi művére” — mint ezt A világnézetek haláltánca, Helikon, 368. o. 2. jegyzete állítja —, mert Musil ilyen művet nem írt.) Az a Nagyszálló, amelyre Lukács immár a túlpartról visszatekint, ténylegesen létezett. De ami ennél is több: számára létezett. Belülről, jól ismerte. Akkoriban az „esztéta” Stefan George vándordalainak zenéje a lelkek új érintkezési formáját idézte fel benne, mely „nagyobb, de érdesebb, szakadékokkal telibb", mint az előző korszaké volt. És idézte a magány szép celláját: „Mindent megértünk és legfőbb megértésünk mégis egy áhitatos csodálkozás, egy vallásosságig fokozott semmit sem értés; vad erővel vágyódunk ki gyötrő magányosságok közül és legnagyobb közelségeink az örök egyedüllét raffinált kiélvezései.” (Stefan George. In: A lélek és a formák. Kísérletek. Budapest, 1910. Franklin-Társulat, 160., 163. o.) A Grand Hotel kívülről, a proletáriátus nézőpontjáról természetesen másképpen fest: a válaszúton álló polgári értelmiség elidegenedett öntudatának szimbóluma. Bizonyosra vehető, hogy e fonák tudat értelmezésének, kritikájának kulcsát Lukács a fasizmus előretörésének idején, a történelmi események kihívására adott válaszként találta meg. Műve keletkezésének időpontja többek között ezért sem formális kérdés. A berlini évek (1931—1933) Lukács szellemi pályájának tranzitállomása a Moszkvából Moszkvába vezető úton. Szellemi poggyászának tételes számbavétele nem lehet ezeknek a jegyzeteknek a feladata. Jeleznünk kell azonban, hogy amikor a „Szakadék” Nagyszállót megírta, úton volt. Ezúttal nem elsősorban ennek az útnak a reflexiv értelmezésére gondolunk (Mein Weg zu Marx. Schriftsteller über Karl Marx. Beitrag zum Internationalen-Schriftsteller-Kongress. Internationale Literatur, 1933. 2.). Többszörösen, a szó átvitt és közvetlen értelmében is áll, hogy Lukács úton volt. Mindenekelőtt, közvetlenül annyiban, hogy tanulmánya valóban „út közben” keletkezett, s bár nem datálta, teljes joggal feltételezhető, hogy 1933-ban íródott. Emellett szól elsősorban az, hogy A világnézetek haláltánca c. fejezet Musil regényét (A tulajdonságok nélküli ember) elemzi, melynek második