Világosság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 3. szám - Találkozás Friedrich Hayekkel: Részletek a L'Express 1980. december 20-i számban megjelent interjúból (A bevezetőt írta és az interjút fordította: Lengyel László)
Mit nevez Ön konstruktivizmusnak? HAYEK: Egész egyszerűen azt az eszmét, hogy a társadalmi struktúrák először megismerhetők az emberi szellem által, majd annak sémája szerint alakíthatók. A konstruktivisták azt képzelik, hogy egy társadalom épp úgy építhető, mint egy gép, terv szerint. A szellemi konstrukció eszméje közvetlenül a kartezianizmusból ered. A kartezianizmusról beszélek, mert Descartes volt a legjelentősebb képviselője a gondolkodás ezen áramlatának, de természetesen ide tartozik Hobbes is Angliában és Leibniz Németországban. Amire hivatkoznék, az a XVII. század racionalizmusa. Ha Önnek nem számít a szellem felfedező ereje az emberi intézmények területén, akkor azok mégis hogyan fejlődhettek? Az intézmények az emberi tevékenység és nem a tervek eredményei. A genetikusan és biológiailag belénk épült ösztönök erkölcsi érzéseink egy olyan kis csoport kapcsolatait hordozzák, amely vadászik és gyűjtöget és ahol mindenki ismeri egymást, ahol az egyének a közös célért és mindenkiért dolgoznak. Társadalmunk fejlődése oda vezetett, hogy ezeket a velünk született, eredeti ösztönöket elnyomták a szerzett új erkölcsi szabályok. Ezek a szabályok sem szellemileg képződtek, hanem egy ugyanolyan szelekciós folyamatban, mint a biológiai tulajdonságok. Azok a csoportok, amelyek hatékony intézményeket tettek magukévá, sikert értek el és megsokszorozták magukat anélkül, hogy tudták volna, mit is hoztak létre. Azok az intézmények, amelyek alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy az egyéni célokat követő társadalmi kooperációvá lépjenek elő, eltűntek. E morális szabályok fejlődése nem egy szellemi folyamat terméke, mégha e csoportok úgy is gondolták, hogy szabályaik a lehető legjobbak, mint ahogy az utilitaristák vagy Descartes hitték. Nem. Ezek a szabályok azért terjedtek el, mert azok a társadalmak, amelyek elfogadták őket, gyorsabban sokszorozódtak, mint mások. Tehát így fejlődött ki a kapitalizmus, kialakítva egyszersmind a proletariátust is? Teljesen igaz. Lehetővé tette számára a továbbélést, biztosította életét. Az altruizmus, a szolidaritás szükségszerű ösztönök egy kis csoport létének biztosításáhoza közös, kézzelfogható célok megvalósításához, amikor mindazért dolgoznak, amit ismernek. A nyílt vagy bővülő társadalom, amelyről most beszélek, más szabályok fokozatos szelekciója alapján fejlődött, felszabadítja az egyén szabad választását, mindjobban megszelídítve a fejlődés megelőző szakaszából öröklött ösztönöket. A szabályok többé már nem a közös, kézzelfogható célokat szolgálják, mert azok egyre elvontabbá, személyfeletti kényszerré váltak, hanem lehetőséget adnak az embercsoportok együttműködésének minél szélesebb kiterjesztésére. És az ember mindig utálta azokat az erkölcsi szabályokat, amelyeket kulturálisan rákényszerítettek, és amelyek konfliktusba kerültek ösztöneivel. Akkor mégis, hogyan kerekedhettek felül? Azért, mert gyakorlatilag valamennyi egyén egy piaci folyamat résztvevője volt, és nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszert a piac működteti. De aztán a XIX. század két új jelenséget produkált. Az emberek mind többet váltak óriási szervezetek tagjaivá. Többé már nem közvetlenül, egyénileg léptek kapcsolatba a piaccal, tehát többé már nem fogadták el erkölcsi szabályként. Ez az a pillanat, amikor a filozófusok mondani kezdik, hogy azok a szabályok, amikben korábban hittek, csak üres fecsegések. Olyan törvényekre van szükség — mondták —, amelyeket az okok ismeretében választhatunk ki. A racionalista filozófia arra bátorította őket, hogy elvessék a „piac erkölcsét”. Milyen eredménnyel? Olyan helyzetbe kerültünk, mint amikor kirobban az ember ősi gyűlölete a rákényszerített fegyelemmel szemben. Az egyének megpróbálnak kiszabadulni a fegyelem alól, anélkül, hogy megértenék: szétrombolásával egyszersmind létük eszközeit is megsemmisítik. Elég pesszimista következtetés. Egyszerűen csak azt akarom mondani, hogy egy kulturális forradalomra van szükségünk. De eljön-e az ideje? A gondviselő állam alapja a társadalmi igazságosság eszméje. Ez ma általánosan elfogadott, hogyan lehetséges, hogy Ön ellenzi? Senki sem tudja, hogy ez mit jelent. És mi az Ön meghatározása a társadalmi igazságosságról? Nem lehet definiálni. Ez egy teljesen értelmiségi probléma. Illusztrálhatnám John Stuart Millnek a „Politikai gazdaságtan elvei”-ből származó egy mondatával. Ez a büszke mondat valamennyi szocialista eszme alapjául szolgálhat: „Amint a termék megvan, azt csinálhatnak vele, amit akarnak”. Ez teljesen igaz abban az esetben, ha ezt a terméket nem állítanák elő másodszor is! Mill szerette volna azt hinni, hogy a termelési folyamat független az elosztási folyamattól. Előállítunk évi meghatározott terméket és elosztjuk igazságos elvek szerint. Csak éppen azt felejti el, hogy a jövedelemkülönbségek miatt teszik az egyének azt, ami a termék előállításához kell. Különös, hogy a közgazdaság egyik leghíresebb teoretikusa ilyen alapvető tévedést követhet el, és hogy ezt a tévedést még sohasem kérdőjelezték meg. Elfogadták, mint axiómát! Mi az, ami szellemileg megütközést kelt Önben a társadalmi igazságosság eszméjével szemben? Még ha jótékonysági szándékkal is tesszük, ha lemondunk a törvény előtti egyenlőség eszméjéről, elkerülhetetlenül az önkényesség útjára lépünk. Előnyök osztogatása valakik részére, akiket egyáltalán nem könnyű azonosítani, a legcsábítóbb eszköz arra, hogy megnyerjük a többséget. De ha a parlamentek vagy a kormányok jótékonysági intézményekké válnak, óhatatlanul kiteszik magukat a zsarolásnak. Nemsokára már nem a rászorultság, hanem a politikai 193