Világosság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)

1982 / 3. szám - Találkozás Friedrich Hayekkel: Részletek a L'Express 1980. december 20-i számban megjelent interjúból (A bevezetőt írta és az interjút fordította: Lengyel László)

Mit nevez Ön konstruktivizmusnak? HAYEK: Egész egyszerűen azt az eszmét, hogy a társa­dalmi struktúrák először megismerhetők az emberi szellem által, majd annak sémája szerint alakíthatók. A konstruktivisták azt képzelik, hogy egy társadalom épp úgy építhető, mint egy gép, terv szerint. A szellemi kons­trukció eszméje közvetlenül a kartezianizmusból ered. A kartezianizmusról beszélek, mert Descartes volt a leg­jelentősebb képviselője a gondolkodás ezen áramlatának, de természetesen ide tartozik Hobbes is Angliában és Leibniz Németországban. Amire hivatkoznék, az a XVII. század racionalizmusa. Ha Önnek nem számít a szellem felfedező ereje az emberi intézmények területén, akkor azok mégis hogyan fejlődhettek? Az intézmények az emberi tevékenység és nem a tervek eredményei. A genetikusan és biológiailag belénk épült ösztönök erkölcsi érzéseink egy olyan kis csoport kap­csolatait hordozzák, amely vadászik és gyűjtöget és ahol mindenki ismeri egymást, ahol az egyének a közös célért és mindenkiért dolgoznak. Társadalmunk fejlődése oda vezetett, hogy ezeket a ve­lünk született, eredeti ösztönöket elnyomták a szerzett új erkölcsi szabályok. Ezek a szabályok sem szellemileg képződtek, hanem egy ugyanolyan szelekciós folyamat­ban, mint a biológiai tulajdonságok. Azok a csoportok, amelyek hatékony intézményeket tettek magukévá, sikert értek el és megsokszorozták magukat anélkül, hogy tudták volna, mit is hoztak létre. Azok az intéz­mények, amelyek alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy az egyéni célokat követő társadalmi kooperációvá lép­jenek elő, eltűntek. E morális szabályok fejlődése nem egy szellemi folyamat terméke, mégha e csoportok úgy is gondolták, hogy szabályaik a lehető legjobbak, mint ahogy az utilitaristák vagy Descartes hitték. Nem. Ezek a szabályok azért terjedtek el, mert azok a társadalmak, amelyek elfogadták őket, gyorsabban sokszorozódtak, mint mások. Tehát így fejlődött ki a kapitalizmus, kialakítva egyszersmind a proletariátust is? Teljesen igaz. Lehetővé tette számára a továbbélést, biz­tosította életét. Az altruizmus, a szolidaritás szükség­­szerű ösztönök egy kis csoport létének biztosításához­­a közös, kézzelfogható célok megvalósításához, amikor mind­azért dolgoznak, amit ismernek. A nyílt vagy bővülő társadalom, amelyről most beszélek, más szabá­lyok fokozatos szelekciója alapján fejlődött, felszabadítja az egyén szabad választását, mindjobban megszelídítve a fejlődés megelőző szakaszából öröklött ösztönöket. A szabályok többé már nem a közös, kézzelfogható célokat szolgálják, mert azok egyre elvontabbá, személyfeletti kényszerré váltak, hanem lehetőséget adnak az ember­­csoportok együttműködésének minél szélesebb kiter­jesztésére. És az ember mindig utálta azokat az erkölcsi szabályokat, amelyeket kulturálisan rákényszerítettek, és amelyek konfliktusba kerültek ösztöneivel. Akkor mégis, hogyan kerekedhettek felül? Azért, mert gyakorlatilag valamennyi egyén egy piaci fo­lyamat résztvevője volt, és nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszert a piac működteti. De aztán a XIX. század két új jelenséget produkált. Az emberek mind többet váltak óriási szervezetek tagjaivá. Többé már nem közvetlenül, egyénileg léptek kapcsolatba a piaccal, tehát többé már nem fogadták el erkölcsi szabályként. Ez az a pillanat, ami­kor a filozófusok mondani kezdik, hogy azok a szabályok, amikben korábban hittek, csak üres fecsegések. Olyan törvényekre van szükség — mondták —, amelyeket az okok ismeretében választhatunk ki. A racionalista filo­zófia arra bátorította őket, hogy elvessék a „piac erköl­csét”. Milyen eredménnyel? Olyan helyzetbe kerültünk, mint amikor kirobban az ember ősi gyűlölete a rákényszerített fegyelemmel szem­ben. Az egyének megpróbálnak kiszabadulni a fegyelem alól, anélkül, hogy megértenék: szétrombolásával egy­szersmind létük eszközeit is megsemmisítik. Elég pesszimista következtetés. Egyszerűen csak azt akarom mondani, hogy egy kultu­rális forradalomra van szükségünk. De eljön-e az ideje? A gondviselő­ állam alapja a társadalmi igazságosság esz­méje. Ez ma általánosan elfogadott, hogyan lehetséges, hogy Ön ellenzi? Senki sem tudja, hogy ez mit jelent. És mi az Ön meghatározása a társadalmi igazságosságról? Nem lehet definiálni. Ez egy teljesen értelmiségi problé­ma. Illusztrálhatnám John Stuart Mill­nek a „Politikai gazdaságtan elvei”-ből származó egy mondatával. Ez a büszke mondat valamennyi szocialista eszme alapjául szolgálhat: „Amint a termék megvan, azt csinálhatnak vele, amit akarnak”. Ez teljesen igaz abban az esetben, ha ezt a terméket nem állítanák elő másodszor is! Mill szerette volna azt hinni, hogy a termelési folyamat füg­getlen az elosztási folyamattól. Előállítunk évi meghatá­rozott terméket és elosztjuk igazságos elvek szerint. Csak éppen azt felejti el, hogy a jövedelemkülönbségek miatt teszik az egyének azt, ami a termék előállításához kell. Különös, hogy a közgazdaság egyik leghíresebb teoretikusa ilyen alapvető tévedést követhet el, és hogy ezt a tévedést még sohasem kérdőjelezték meg. Elfo­gadták, mint axiómát! Mi az, ami szellemileg megütközést kelt Önben a társadalmi igazságosság eszméjével szemben? Még ha jótékonysági szándékkal is tesszük, ha lemon­dunk a törvény előtti egyenlőség eszméjéről, elkerülhe­tetlenül az önkényesség útjára lépünk. Előnyök osztoga­tása valakik részére, akiket egyáltalán nem könnyű azo­nosítani, a legcsábítóbb eszköz arra, hogy megnyerjük a többséget. De ha a parlamentek vagy a kormányok jóté­konysági intézményekké válnak, óhatatlanul kiteszik magukat a zsarolásnak. Nemsokára már nem a rászorultság, hanem a politikai 193

Next