Világosság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 1. szám - Almási Miklós: Egy diabolikus tehetség karikatúrája: Szabó István: Mephisto
Egy diabolikus tehetség karikatúrája Szabó István: Mephisto Cannes, 1949 május. Klaus Mann, nemrég leszerelt amerikai katonatiszt írói pályája csúcsán véget vet életének. Utolsó levelei között írhatta azt a keményhangú felszólítást is, melyben kiadójával — aki visszalépett a Mephisto németországi újrakiadásától — megszakít minden kapcsolatot. A könyv 1936-ban, az emigráció kiadásában látott napvilágot, s Mann joggal remélhette, hogy a fasizmus bukása után, a múlttal való szembenézés jegyében ez a mű is elfoglalhatja helyét az új német kultúrában. Ez a csalódás volt fájdalmasan végzetes. 1964, Miami: Gustav Gründgens, az egykori Harmadik Birodalom újra világhírű színésze, volt államtanácsos, a berlini Állami Színház volt főintendánsa, a nyugatnémet közönség kedvence, egy alig olvasható cetlivel az ágya mellett („hagyjanak sokáig aludni. . .”) — feltehetően ugyancsak öngyilkosságba menekült. A 60-as években, a baloldali mozgalmak hatására az a kritikai hullám is felerősödött, mely a hitleri Németország sztárjai ellen fordult. Gründgens egy darabig nem akart tudomást venni e bíráló hangokról, bízott színészi sikereiben, ám az is lehet, hogy a Mephisto című regény, melynek ő volt modellje, ekkor kezdte éreztetni hatását. Vagy csak a szégyenét? Ki tudja. A Mephisto szerzőjét a regény modellje csak tizenöt évvel élte túl, s a végjáték majdnem párhuzamos amazéval. Talán sohasem derül fény e két önkéntesen vállalt halál motívumaira, a két egymással homlokegyenest ellentétes irányú sors és a vég párhuzama mégis feltűnő. Klaus Mann a háború befejezése óta küzd regénye hazai rehabilitásáért — hiába. Csak 1979- ben oldják fel azt a bírósági végzést, mely a későbbi kiadásokat betiltotta. Gründgens, akinek pályája az avantgárd színháztól a barna rendszer színházi vezérposztjáig, a hatalmi elit belső köréig emelkedik, a háború után azt hihette, hogy a szellemi kollaboráció csupán bocsánatos bűn. Persze, ismerte a regényt, ti- 42 fokban küzdött a manni ítélet ellen. Aztán sikereinek elhalványulása idején végül is utolérte a regény és egy egészségesebb közvélemény kegyetlen szentenciája. Persze a tény és a regényvalóság, s még inkább Szabó István filmje és a modell messze elvált egymástól. A regényben és most a filmen megörökített magatartás és típus az újabb német történelem fordulatainak sok mindent megvilágító képlete lett. Ennyiben nőtt túl a kulcsregény és a karrier-film tényszerűségén. Hiszen nemcsak Gründgens járta be ezt az utat: Furtwängler, Carl Orff, Martin Heidegger, Gerhardt Hauptmann — más és más árnyalatában, az elkötelezettség és distancia más és más kötéltáncával, de lényegét tekintve hasonló sorsban osztozott. S ami az utókor számára ezért is vált újra — vagy talán először negyven év után — érdekessé, az a sorsválasztás és karakter. Főképp, mint filmtörténet, ami épp ezt az általánosítást vállalta művészi célkitűzéséül, s ami most, hoszszú idő után elsőként végre megindult a világhír felé. AZ ÖNTUDAT BUJÓCSKÁJA Az első számú rejtély: az átalakulás, a hirtelen vagy fokozatos pálfordulás belső logikája: hogy cserélték ki ezek az entellektüelek szinte teljes politikai, világnézeti és főképp morális személyiségüket, amikor együttműködésre vagy éppen vezető szerepre vállalkoztak? Végül is ezeknek az értelmiségieknek jelentős hányada ha nem is volt baloldali, de progreszszív alkotó volt, akiket, mint a kultúra letéteményeseit korábban többnyire felháborította a barnaingesek barbarizmusa, kultúraellenessége. Szabó filmje ezeket a kérdéseket új látószögből teszi fel, és válaszait is másutt keresi, mint a korábbi elemzések. A hagyományos képletek ugyanis nem sokat tudtak magyarázni: karriervágy, gyávaság, érdek, titkos rokonszenv a fasizmus radikális jelszavaival — csupa olyan motívum, ami egy részletet meg tud világítani, a jelenség emberi folyamatával azonban adós ma- TilKÖn