Világosság, 1984. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1984 / 4. szám - Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője (Részletek) (Meller V. Ágnes ford.)
A közvetlenül Lenin halála utáni korszak, a vezetésért s a vezetés ideológiai-politikai tartalmaiért folyó harc korszaka a szocializmus eddigi egész fejlődésének egyik történelmileg legkevésbé feltárt területe. Mivel a nagy perek alatt s utánuk kivonták a forgalomból az elméleti-politikai dokumentumok többségét, mindenekelőtt azokat, amelyek szembeszálltak Sztálinnal, és mivel szerzőiket nemlétező személyeknek deklarálták, szinte lehetetlenné vált ennek az átmenetnek történelmileg objektív bemutatása és elméletileg alapos megvitatása. Mindaz, amit a szembenálló erők tettek közzé, gyakran dokumentumokkal is alátámasztva, ha ellentétes előjelekkel is, de egyoldalú, elfogult, polémikus okokból ugyancsak mellőzi az objektív történelmi összefüggéseket, még I. Deutscher érdekes művei sem mentesek a tények ilyenfajta tendenciózus-egyoldalú eltorzításától. Az alábbi vizsgálódások tehát semmiképp sem támasztják azt az igényt, hogy kitöltik kutatásunknak ezeket a hézagait. Mivel azonban e sorok írója annak idején nagy érdeklődéssel követte e vitákat, talán mégis képes lesz — az említett fenntartásokkal — arra, hogy állást foglaljon az átmeneti kor legáltalánosabb módszertani és elvi kérdéseiben. Lenin úgynevezett végrendelete, amelyben leírja véleményét a főszereplőkről, az egyik legpesszimistább dokumentum, amelyet ismerünk. Lenin hat vezető kommunistát jellemez itt, akiknek kollektív együttműködésétől várta — kételkedve bár — a szocializmushoz vezető átmenet eljövendő fejlődését. Hogy mennyire kételkedik például Kamenyev és Zinovjev elvi szilárdságában a forradalom valamennyi nagy kérdését illetően, meglehetősen világosan kiderül abból, hogy viszonyulásukat az októberi forradalomhoz nem tekinti véletlen eltévelyedésnek. Három másik kiválasztott esetében — Trockijról és Pjatakovról szólván határozottan, Sztálinra térve nem annyira közvetlenül — azt hangsúlyozza, mennyire veszélyezteti a jövőbeli fejlődést az a hajlamuk, hogy elvi kérdéseket adminisztratív eszközökkel intézzenek el (akár erőszakkal is, különösen ami Sztálint illeti). Buharin az egyetlen, akinek elismeri teoretikusi adottságát, de igen nagy fenntartásokkal él, hogy igazán marxista jellegű-e elméleti beállítottsága. Mivel Lenin ezt a hat politikus-személyiséget tekintette annak a magnak, amely kollektíve együttműködve biztosíthatja életművének szocialista jellegű folytatását, levelét igen nagyfokú pesszimizmus jelének kell vennünk. Hamarosan kiderült, mennyire indokolt volt ez a pesszimizmus. A közvetlenül Lenin halála utáni években felszínre került véleménykülönbségek a szovjet párt- és állami vezetésben, főként s mindenütt azt igazolták, hogy a résztvevők minden konkrét, tárgyi ellentétük ellenére, nagyon is hasonlóan viszonyultak az alapvető elméleti kérdésekhez. Valójában egyikükben sem élt tovább Lenin elszánt igyekezete, hogy a szocialista demokrácia még fellelhető kezdeményeinek kibontakoztatásával és erősítésével valóságosan szavatolják a szocialista fejlődést. Ehelyett konkrét véleménykülönbségek merültek fel tisztán gazdasági kérdésekről, aminek persze súlyos, közvetlen hatalompolitikai következményei voltak. A súlypont eltolódása a célkitűzésekben messzemenően befolyásolta a harci módszereket is. Igaz, hogy Lenint is, ha egyáltalán elismerték, jórészt éleseszű taktikusként becsülték — főként a polgári világ és a szociáldemokrácia. Ez azonban még akkor is tévedés, ha igazságot akartak neki szolgáltatni, Lenin számára ugyanis soha nem a taktikai döntéseké volt az elsőbbség. Igaz, hogy rendkívül éles szemmel elemezte a mindenkori konkrét helyzetet és a belőle adódó mindenkori konkrét alternatív döntéseket. Nem véletlenül követelte meg 261 DOKUMENTUM Lukács György • A demokratizálódás jelene és jövője Lukács György tanulmányát (Demokratisierung heute und morgen), amelyből itt részleteket közlünk, ismertettük a Világosság 1981. 8 — 9. számában. A szöveget Meller V. Ágnes fordította.