Világosság, 1985. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)

1985 / 1. szám - Klima Gyula: Paradigmák és valóság: Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete

ban bízvást vághatunk neki új kérdéseknek, és így to­vább__Láthattuk, hogy nem arról van szó, hogy az új paradigmában meg tudjuk adni a régiben megmagyará­zatlanul maradt jelenségek magyarázatát, hanem arról, hogy ugyanazokat a jelenségeket újraértelmezve, más kérdéseket teszünk fel (és tudunk esetleg megválaszolni) velük kapcsolatban, a régi kérdések pedig, sőt, a meg­oldások is, jórészt egyszerűen elenyésznek. 6. Gestalt-váltás. A különböző paradigmákban tehát ugyanazokat a jelenségeket másképp látjuk — Kuhn meg­engedi, hogy akár a szó szoros értelmében is, de a „lá­tást” legtöbbször mégis csak átvitt értelemben veszi. Mindenesetre, az okoklélektanból (Gestaltpsychologie) közismert tény, hogy vizuális élményeinket alapvetően meghatározza az a kategoriális rendszer, amellyel a vizu­ális élményt értelmezzük: a felhő alakjába képesek va­gyunk „belelátni” a legkülönbözőbb ismerős figurákat, illetve a különböző „kétértelmű” ábrák (pl. kacsa—nyúl) különböző „nézeteit” (Gestalt, „kacsa” vagy „nyúl”) képesek vagyunk akár akaratlagosan is „átváltani”. Nos, egy paradigmaváltást, amennyiben az radikálisan módo­sítja az ugyanazon jelenségek értelmezésére szolgáló ka­tegoriális rendszerünket, valamilyen hasonló Gestült­­váltás kísér: ha egy arisztoteliánus fizikus gondoskodik a világról, akkor hülomorfista előfeltevésének megfelelő­en a világot elsősorban alakjukat változtatni képes gyur­mafigurák analógiájára fogja föl, a newtoni fizikára való áttéréskor azonban ez a kép szükségszerűen megváltozik, és az „igazi” valóság a fizikus lelki szemei előtt inkább izgő-mozgó, összekapaszkodó és szétváló testecskék hal­mazára fog hasonlítani. A logikai pozitivizmus által nyújtott tudományképet ösz­­szevetve a Kuhn által nyújtott képpel, láthatjuk, nem vé­letlen, hogy Kuhn könyve akkora felbolydulást keltett (hogy alig 22 évvel első kiadása után már magyarul is meg­jelent). Egyrészt ugyanis a pozitivista képnek valóban a leggyengébb (némelyikről, így a 3.-ról, azt is mondhat­nánk: legprimitívebb), és mégis megkérdőjelezetlen pontjait (2—8.) kezdi ki, méghozzá az e képnek ellent­mondó történeti tények olyan impozáns felsorakoztatá­sával, hogy azt egyszerűen nem lehetett semmibe venni. Másrészt azonban — és a nagy fölbolydulásnak azt hi­szem, ez az igazi titka — e teljesen jogos, és kitűnően ar­gumentált kritikában a pozitivista tudományfelfogás olyan pontjait is célba veszi, amelyek már nemcsak a po­zitivisták, hanem igen sok más gondolkodó mélyebben fekvő filozófiai meggyőződéseit is érintik. Ilyen a realiz­mus tézise, abban a formában, hogy minden kor tudomá­nyossága, és minden egyidejűleg létező külön tudomány­ág ugyanazt az egyetlen valóságot írja le, más-más megkö­zelítésben, több-kevesebb sikerrel. És ehhez csatlakozik a tudomány egységének tézise, abban az enyhített formá­ban, hogy mivel minden tudományág ugyanarról az egy valóságról szól, nem lehet igaz az, hogy némely tudo­mányág terminusaival leírt jelenségek, illetve ezek leírá­sai elvileg megközelíthetetlenek bármely más tudo­mányág terminusaival, így szólna a tudományok egy­ségének tézise szinkron értelemben. De ugyanez meg­fogalmazható diakron értelemben is, az egymást követő paradigmákra vonatkoztatva, mivel ugyanazon tudo­mányág egymást követő paradigmáiban a tudományág ugyanazt az egy valóságot írja le, nem lehetséges, hogy az egyik paradigmában leírt jelenségek, ill. ezek leírásai elvileg elérhetetlenek a másik paradigma terminusaival. Az „elvi elérhetőséget” vagy „megközelíthetőséget” itt igen tágan értjük, esetleg többszörös közvetítéssel, akár az adott tudományág, ill. ennek egy történelmi para­digmája által feltételezett metafizikai elmélet, esetleg logikai elmélet szintjén. Ennek részletes kifejtésére saj­nos itt nincs mód. Annyi azonban talán belátható, hogy az ilyen értelemben vett „elvi elérhetőség” két eset­ben hiúsulhat meg: ha a különböző tudományágak, ill. különböző paradigmák képviselői (1a) ténylegesen vagy csak (1b) elvileg lehetséges tapasztalataik tekintetében más konstitúciójú világokban élnek; vagy akkor — ami az (1b) ponttól nem független —, ha (2) ők maguk antropológiai­lag más konstitúciójúak, mely eshetőséggel azonban Kuhn explicit módon nem foglalkozik. Kuhn kritikusai A tudományos forradalmak szerkezeté­nek éppen a fentebbi tézisek ellen irányuló implikációira reagáltak a leghevesebben, és teljes joggal. A paradigmák összemérhetetlenségének a tézise összekötve a Gestalt­­koncepcióval kiélezett formában nem más, mint a tudo­mányok egységéről való tézis tagadása (mind szinkron, mind diakron értelemben). Ez pedig közvetlenül maga után vonja egyrészt az egyidejűleg létező különböző tu­dományágak képviselői, másrészt az egymást követő kü­lönböző paradigmák képviselői közötti racionális ér­velés elvi lehetetlenségét, így a tudományos változás szükségszerű irracionalitását (továbbá az iménti 1a, 1b vagy 2 pontok elfogadását — erről később még lesz szó). Maga Kuhn erről így ír: „.. .érthetőbbé válnak megjegy­zéseim a paradigmák összemérhetetlenségéről és arról, hogyan nyilvánul meg ez az összemérhetetlenség a tudó­soknak a régi és az új elmélet közötti választásáról folyó vitáiban. A X. és a XII. fejezetben azt állítottam, hogy az ilyen viták során a két fél szükségképpen másképp lát bizonyos kísérleteket és megfigyeléseket, amelyeket mindkettő felhasznál. Mivel azonban e viták nyelve zö­mében azonos kifejezésekből áll, egyes kifejezéseket szükségképpen más módon vonatkoztatnak a természet­re és így kommunikációjuk csak részleges lehet. Követ­kezésképpen a vitában nem [ez a logikai szempontból nem éppen jelentéktelen szócska a magyar kiadásból va­lahogy kimaradt — K. Gy.] bizonyítható az egyik elmélet fölénye a másikkal szemben. Hangsúlyoztam, hogy a vitá­ban résztvevők mindegyikének igyekeznie kell bizonyí­tás helyett meggyőzéssel megtérítenie a másikat. A filo­zófusok azonban súlyosan félreértelmezték e gondolat­menetem célzatát. Többen leírták, hogy szerintem össze­mérhetetlen elméletek hívei egyáltalában nem képesek kommunikálni egymással; ennek eredményeképpen az elméletet végül személyes és szubjektív indítékok alap­ján kell kiválasztani; a tényleges döntésért tehát valami­lyen misztikus appercepció felelős. Az irracionalitás vád­ja mindenekelőtt könyvemnek azokhoz a részleteihez kapcsolódik, amelyekre ezek a félreértések épülnek.” (262. o.) Mindenesetre elgondolkoztató, hogy Kuhn ennyire fél­reérthető. De félreérthetősége is rögtön érthetőbbé vá­lik, ha annak szem előtt tartásával, hogy a tudomány egységének tézise erősen támaszkodik a realizmus tézi­sére, megvizsgáljuk, hogy Kuhn hogyan próbálja meg el­hárítani az ontológiai relativizmus vádját (ti. azt végső 51

Next