Világosság, 1985. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)
1985 / 1. szám - Klima Gyula: Paradigmák és valóság: Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete
ban bízvást vághatunk neki új kérdéseknek, és így tovább__Láthattuk, hogy nem arról van szó, hogy az új paradigmában meg tudjuk adni a régiben megmagyarázatlanul maradt jelenségek magyarázatát, hanem arról, hogy ugyanazokat a jelenségeket újraértelmezve, más kérdéseket teszünk fel (és tudunk esetleg megválaszolni) velük kapcsolatban, a régi kérdések pedig, sőt, a megoldások is, jórészt egyszerűen elenyésznek. 6. Gestalt-váltás. A különböző paradigmákban tehát ugyanazokat a jelenségeket másképp látjuk — Kuhn megengedi, hogy akár a szó szoros értelmében is, de a „látást” legtöbbször mégis csak átvitt értelemben veszi. Mindenesetre, az okoklélektanból (Gestaltpsychologie) közismert tény, hogy vizuális élményeinket alapvetően meghatározza az a kategoriális rendszer, amellyel a vizuális élményt értelmezzük: a felhő alakjába képesek vagyunk „belelátni” a legkülönbözőbb ismerős figurákat, illetve a különböző „kétértelmű” ábrák (pl. kacsa—nyúl) különböző „nézeteit” (Gestalt, „kacsa” vagy „nyúl”) képesek vagyunk akár akaratlagosan is „átváltani”. Nos, egy paradigmaváltást, amennyiben az radikálisan módosítja az ugyanazon jelenségek értelmezésére szolgáló kategoriális rendszerünket, valamilyen hasonló Gestültváltás kísér: ha egy arisztoteliánus fizikus gondoskodik a világról, akkor hülomorfista előfeltevésének megfelelően a világot elsősorban alakjukat változtatni képes gyurmafigurák analógiájára fogja föl, a newtoni fizikára való áttéréskor azonban ez a kép szükségszerűen megváltozik, és az „igazi” valóság a fizikus lelki szemei előtt inkább izgő-mozgó, összekapaszkodó és szétváló testecskék halmazára fog hasonlítani. A logikai pozitivizmus által nyújtott tudományképet öszszevetve a Kuhn által nyújtott képpel, láthatjuk, nem véletlen, hogy Kuhn könyve akkora felbolydulást keltett (hogy alig 22 évvel első kiadása után már magyarul is megjelent). Egyrészt ugyanis a pozitivista képnek valóban a leggyengébb (némelyikről, így a 3.-ról, azt is mondhatnánk: legprimitívebb), és mégis megkérdőjelezetlen pontjait (2—8.) kezdi ki, méghozzá az e képnek ellentmondó történeti tények olyan impozáns felsorakoztatásával, hogy azt egyszerűen nem lehetett semmibe venni. Másrészt azonban — és a nagy fölbolydulásnak azt hiszem, ez az igazi titka — e teljesen jogos, és kitűnően argumentált kritikában a pozitivista tudományfelfogás olyan pontjait is célba veszi, amelyek már nemcsak a pozitivisták, hanem igen sok más gondolkodó mélyebben fekvő filozófiai meggyőződéseit is érintik. Ilyen a realizmus tézise, abban a formában, hogy minden kor tudományossága, és minden egyidejűleg létező külön tudományág ugyanazt az egyetlen valóságot írja le, más-más megközelítésben, több-kevesebb sikerrel. És ehhez csatlakozik a tudomány egységének tézise, abban az enyhített formában, hogy mivel minden tudományág ugyanarról az egy valóságról szól, nem lehet igaz az, hogy némely tudományág terminusaival leírt jelenségek, illetve ezek leírásai elvileg megközelíthetetlenek bármely más tudományág terminusaival, így szólna a tudományok egységének tézise szinkron értelemben. De ugyanez megfogalmazható diakron értelemben is, az egymást követő paradigmákra vonatkoztatva, mivel ugyanazon tudományág egymást követő paradigmáiban a tudományág ugyanazt az egy valóságot írja le, nem lehetséges, hogy az egyik paradigmában leírt jelenségek, ill. ezek leírásai elvileg elérhetetlenek a másik paradigma terminusaival. Az „elvi elérhetőséget” vagy „megközelíthetőséget” itt igen tágan értjük, esetleg többszörös közvetítéssel, akár az adott tudományág, ill. ennek egy történelmi paradigmája által feltételezett metafizikai elmélet, esetleg logikai elmélet szintjén. Ennek részletes kifejtésére sajnos itt nincs mód. Annyi azonban talán belátható, hogy az ilyen értelemben vett „elvi elérhetőség” két esetben hiúsulhat meg: ha a különböző tudományágak, ill. különböző paradigmák képviselői (1a) ténylegesen vagy csak (1b) elvileg lehetséges tapasztalataik tekintetében más konstitúciójú világokban élnek; vagy akkor — ami az (1b) ponttól nem független —, ha (2) ők maguk antropológiailag más konstitúciójúak, mely eshetőséggel azonban Kuhn explicit módon nem foglalkozik. Kuhn kritikusai A tudományos forradalmak szerkezetének éppen a fentebbi tézisek ellen irányuló implikációira reagáltak a leghevesebben, és teljes joggal. A paradigmák összemérhetetlenségének a tézise összekötve a Gestaltkoncepcióval kiélezett formában nem más, mint a tudományok egységéről való tézis tagadása (mind szinkron, mind diakron értelemben). Ez pedig közvetlenül maga után vonja egyrészt az egyidejűleg létező különböző tudományágak képviselői, másrészt az egymást követő különböző paradigmák képviselői közötti racionális érvelés elvi lehetetlenségét, így a tudományos változás szükségszerű irracionalitását (továbbá az iménti 1a, 1b vagy 2 pontok elfogadását — erről később még lesz szó). Maga Kuhn erről így ír: „.. .érthetőbbé válnak megjegyzéseim a paradigmák összemérhetetlenségéről és arról, hogyan nyilvánul meg ez az összemérhetetlenség a tudósoknak a régi és az új elmélet közötti választásáról folyó vitáiban. A X. és a XII. fejezetben azt állítottam, hogy az ilyen viták során a két fél szükségképpen másképp lát bizonyos kísérleteket és megfigyeléseket, amelyeket mindkettő felhasznál. Mivel azonban e viták nyelve zömében azonos kifejezésekből áll, egyes kifejezéseket szükségképpen más módon vonatkoztatnak a természetre és így kommunikációjuk csak részleges lehet. Következésképpen a vitában nem [ez a logikai szempontból nem éppen jelentéktelen szócska a magyar kiadásból valahogy kimaradt — K. Gy.] bizonyítható az egyik elmélet fölénye a másikkal szemben. Hangsúlyoztam, hogy a vitában résztvevők mindegyikének igyekeznie kell bizonyítás helyett meggyőzéssel megtérítenie a másikat. A filozófusok azonban súlyosan félreértelmezték e gondolatmenetem célzatát. Többen leírták, hogy szerintem összemérhetetlen elméletek hívei egyáltalában nem képesek kommunikálni egymással; ennek eredményeképpen az elméletet végül személyes és szubjektív indítékok alapján kell kiválasztani; a tényleges döntésért tehát valamilyen misztikus appercepció felelős. Az irracionalitás vádja mindenekelőtt könyvemnek azokhoz a részleteihez kapcsolódik, amelyekre ezek a félreértések épülnek.” (262. o.) Mindenesetre elgondolkoztató, hogy Kuhn ennyire félreérthető. De félreérthetősége is rögtön érthetőbbé válik, ha annak szem előtt tartásával, hogy a tudomány egységének tézise erősen támaszkodik a realizmus tézisére, megvizsgáljuk, hogy Kuhn hogyan próbálja meg elhárítani az ontológiai relativizmus vádját (ti. azt végső 51