Világosság, 1987. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)

1987 / 1. szám - Kelemen János: Hegel és a történeti metodológia (III. Hegel a történetírói formalizmus ellen)

tál a jelenségek magáért-valósága szerint meg­marad egy oldala, amely nincs a belsőben; vagyis a jelenség valójában még nincs mint je­lenség, mint megszűnt magáért-való-lét­tételez­ve. A törvény e hiányának éppúgy meg kell mu­tatkoznia önmagán. Hiánya, mint látszik, az, hogy magát a különbséget rejti ugyan magában, de mint általánost, határozatlant. Amennyiben azonban nem a törvény általában, hanem egy törvény, a meghatározottságot rejti magában, s ezzel meghatározatlanul sok törvény van előt­tünk. Ámde ez a sokaság maga is fogyatékosság, ellentmond ugyanis az értelem elvének, mert az értelemnek mint az egyszerű belső tudatának a magánvalósága szerint általános egység az igaz. A sok törvényt ezért egy törvényben kell egyesí­teni, mint pl. azt a törvényt, amely szerint a kő esik, meg azt a törvényt, amely szerint az égi szférák mozognak, mint egy törvényt fogják fel. Ezzel az egybeeséssel azonban a törvények el­vesztik a meghatározottságukat; a törvény min­dig felületesebbé válik, s ezzel valójában nem e meghatározott törvények egységét találták meg, hanem egy, a meghatározottságát elhagyó tör­vényt, mint ahogy az az egy törvény, amely ma­gában egyesíti a földi testek esésének és az égi testek mozgásának a törvényét, csakugyan nem fejezi ki a kettőt. Valamennyi törvénynek az ál­talános vonzásban való egyesítése nem fejez ki más tartalmat, csak éppen magának a törvény­nek puszta fogalmát, amely mint léttel bíró van benne tételezve. Az általános vonzás csak azt mondja, hogy minden állandóan különbözik egy­mástól. Az értelem azt hiszi ezzel kapcsolatban, hogy általános törvényt talált, amely az általá­nos valóságot mint olyant fejezi ki , de valójában csak magának a törvénynek a fogalmát találta meg; úgy azonban, hogy ezúttal azt mondja ve­le : minden valóság a magánvalósága szerint tör­vényszerű ...” „Ilyképpen — folytatja Hegel — a meghatározott törvényekkel szemben áll az ál­talános vonzás, vagyis a törvény tiszta fogalma. Amennyiben ezt a tiszta fogalmat a lényegnek, vagyis az igazi belsőnek tekintjük, magának a meghatározott törvénynek a meghatározottsága még a jelenséghez vagy helyesebben az érzéki léthez tartozik. Ámde a törvény fogalma túl­megy nemcsak azon a törvényen, amely, mivel maga is meghatározott törvény, szemben áll más meghatározott törvényekkel, hanem túlmegy a törvényen mint olyanon is. A meghatározottság, amelyről szó volt, tulajdonképpen maga is csak eltűnő mozzanat, amely itt már nem fordulhat elő mint lényegiség, mert csak a törvény létezik mint az igaz, de a törvény fogalma maga a tör- 2 vény ellen fordul.”­ Ha megengedhető e passzusnak a maga széle­sebb (és igen bonyolult) kontextusától független elemzése, akkor Hegel mondanivalóját a követ­kezőképpen foglalhatjuk össze. A törvény — mint Hegel nem egyszer leszögezi — „a dolgok belsejéhez”, vagyis „az érzékfeletti világhoz” tartozik, mely az értelem tárgya. Amennyiben azonban egyes, vagyis más törvényektől külön­böző törvénnyel van dolgunk, annyiban a tör­vény nem nélkülözheti a meghatározottságot, az érzéki tartalmat, a közvetlen adottságok vala­mely körére, a jelenségvilágra való korlátozott­ságot (ld. a szabadesés törvényét). Hogy eleget tegyen a törvény fogalmában foglalt követel­ménynek, vagyis az egységnek, s ezáltal az eset­leges különbségektől és meghatározottságoktól való függetlenségnek, az értelem a sok egyes törvény egyesítése révén egyre általánosabb tör­vényeket alkot, mint pl. az általános tömegvon­zás törvényét. Ezzel az elemzéssel hű képet kapunk a newtoni modellt követő empirikus tudomány tényleges eljárásairól és önmagáról alkotott ideális képé­ről. E tudományeszmény keretében ugyanis az egyes jelenségek magyarázata és a világ intelligi­­bilissé tétele valóban azt követeli, hogy olyan ál­talános törvényeket alkossunk, melyekben mint­egy feloldódnak a sokféle egyedi jelenség sajá­tos meghatározottságai és különbségei („[...] a törvény tiszta fogalmát mint általános vonzást igazi jelentésében úgy kell felfogni, hogy benne mint feltétlenül egyszerűben a különbségek [...] maguk is visszamennek ismét a bensőbe mint egyszerű egységbe”­). Hegel — Kanttal együtt — szükségszerűnek tartja az értelem eme eljárását, ám — Kanttal ellentétben — nem tekinti meg­fellebbezhetetlenül érvényesnek. A probléma, melyet az értelem meg akar oldani, lényegében úgy írható le, mint a törvény és a törvény alá tartozó egyedi eset vagy instancia viszonyának problémája. A megoldás, melyet az értelem kí­nál, azért kérdőjelezhető meg és azért ellent­mondásos, mert mind általánosabb törvényfor­muláival eltünteti, szinte elsikkasztja az egyedi instanciát, s épp ezáltal fordítja a törvény fogal­mát is önmaga ellen! Hogy eltünteti az egyedi instanciát, az az újkori tudományeszményben programszerűen van benne, hiszen már a termé­szettudomány matematizálásának descartes-i terve is azt vonja maga után, hogy a fizikai ob­jektumokat (az érzéki világ konkrét meghatároz­ ­ Hegel, A szellem fenomenológiája. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1961. 83—84. o. 2­0o. 85. o.

Next