Világosság, 1987. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 1. szám - Kelemen János: Hegel és a történeti metodológia (III. Hegel a történetírói formalizmus ellen)
tál a jelenségek magáért-valósága szerint megmarad egy oldala, amely nincs a belsőben; vagyis a jelenség valójában még nincs mint jelenség, mint megszűnt magáért-való-léttételezve. A törvény e hiányának éppúgy meg kell mutatkoznia önmagán. Hiánya, mint látszik, az, hogy magát a különbséget rejti ugyan magában, de mint általánost, határozatlant. Amennyiben azonban nem a törvény általában, hanem egy törvény, a meghatározottságot rejti magában, s ezzel meghatározatlanul sok törvény van előttünk. Ámde ez a sokaság maga is fogyatékosság, ellentmond ugyanis az értelem elvének, mert az értelemnek mint az egyszerű belső tudatának a magánvalósága szerint általános egység az igaz. A sok törvényt ezért egy törvényben kell egyesíteni, mint pl. azt a törvényt, amely szerint a kő esik, meg azt a törvényt, amely szerint az égi szférák mozognak, mint egy törvényt fogják fel. Ezzel az egybeeséssel azonban a törvények elvesztik a meghatározottságukat; a törvény mindig felületesebbé válik, s ezzel valójában nem e meghatározott törvények egységét találták meg, hanem egy, a meghatározottságát elhagyó törvényt, mint ahogy az az egy törvény, amely magában egyesíti a földi testek esésének és az égi testek mozgásának a törvényét, csakugyan nem fejezi ki a kettőt. Valamennyi törvénynek az általános vonzásban való egyesítése nem fejez ki más tartalmat, csak éppen magának a törvénynek puszta fogalmát, amely mint léttel bíró van benne tételezve. Az általános vonzás csak azt mondja, hogy minden állandóan különbözik egymástól. Az értelem azt hiszi ezzel kapcsolatban, hogy általános törvényt talált, amely az általános valóságot mint olyant fejezi ki , de valójában csak magának a törvénynek a fogalmát találta meg; úgy azonban, hogy ezúttal azt mondja vele : minden valóság a magánvalósága szerint törvényszerű ...” „Ilyképpen — folytatja Hegel — a meghatározott törvényekkel szemben áll az általános vonzás, vagyis a törvény tiszta fogalma. Amennyiben ezt a tiszta fogalmat a lényegnek, vagyis az igazi belsőnek tekintjük, magának a meghatározott törvénynek a meghatározottsága még a jelenséghez vagy helyesebben az érzéki léthez tartozik. Ámde a törvény fogalma túlmegy nemcsak azon a törvényen, amely, mivel maga is meghatározott törvény, szemben áll más meghatározott törvényekkel, hanem túlmegy a törvényen mint olyanon is. A meghatározottság, amelyről szó volt, tulajdonképpen maga is csak eltűnő mozzanat, amely itt már nem fordulhat elő mint lényegiség, mert csak a törvény létezik mint az igaz, de a törvény fogalma maga a tör- 2 vény ellen fordul.” Ha megengedhető e passzusnak a maga szélesebb (és igen bonyolult) kontextusától független elemzése, akkor Hegel mondanivalóját a következőképpen foglalhatjuk össze. A törvény — mint Hegel nem egyszer leszögezi — „a dolgok belsejéhez”, vagyis „az érzékfeletti világhoz” tartozik, mely az értelem tárgya. Amennyiben azonban egyes, vagyis más törvényektől különböző törvénnyel van dolgunk, annyiban a törvény nem nélkülözheti a meghatározottságot, az érzéki tartalmat, a közvetlen adottságok valamely körére, a jelenségvilágra való korlátozottságot (ld. a szabadesés törvényét). Hogy eleget tegyen a törvény fogalmában foglalt követelménynek, vagyis az egységnek, s ezáltal az esetleges különbségektől és meghatározottságoktól való függetlenségnek, az értelem a sok egyes törvény egyesítése révén egyre általánosabb törvényeket alkot, mint pl. az általános tömegvonzás törvényét. Ezzel az elemzéssel hű képet kapunk a newtoni modellt követő empirikus tudomány tényleges eljárásairól és önmagáról alkotott ideális képéről. E tudományeszmény keretében ugyanis az egyes jelenségek magyarázata és a világ intelligibilissé tétele valóban azt követeli, hogy olyan általános törvényeket alkossunk, melyekben mintegy feloldódnak a sokféle egyedi jelenség sajátos meghatározottságai és különbségei („[...] a törvény tiszta fogalmát mint általános vonzást igazi jelentésében úgy kell felfogni, hogy benne mint feltétlenül egyszerűben a különbségek [...] maguk is visszamennek ismét a bensőbe mint egyszerű egységbe”). Hegel — Kanttal együtt — szükségszerűnek tartja az értelem eme eljárását, ám — Kanttal ellentétben — nem tekinti megfellebbezhetetlenül érvényesnek. A probléma, melyet az értelem meg akar oldani, lényegében úgy írható le, mint a törvény és a törvény alá tartozó egyedi eset vagy instancia viszonyának problémája. A megoldás, melyet az értelem kínál, azért kérdőjelezhető meg és azért ellentmondásos, mert mind általánosabb törvényformuláival eltünteti, szinte elsikkasztja az egyedi instanciát, s épp ezáltal fordítja a törvény fogalmát is önmaga ellen! Hogy eltünteti az egyedi instanciát, az az újkori tudományeszményben programszerűen van benne, hiszen már a természettudomány matematizálásának descartes-i terve is azt vonja maga után, hogy a fizikai objektumokat (az érzéki világ konkrét meghatároz Hegel, A szellem fenomenológiája. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1961. 83—84. o. 20o. 85. o.