Világosság, 1987. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
1987 / 7. szám - Hofer Tamás: A modernizáció és a "népi kultúra" modelljei
410 kulturális szimbólumokat szolgáltathatott a nemzeti különállás, ősi identitás kifejezésére. Anélkül hogy az egyes gyakran használt fogalmak, mint például a modernizáció részletesebb értelmezésébe bocsátkoznék, röviden jeleznem kell azt, hogy az a társadalmi konszenzus, amit a modernizációhoz meg kellett teremteni, nem volt föltétlenül a nyelvileg kulturálisan, népében egységes nemzetállam konszenzusa. A modernizácó sikeres nekilendüléseit ismerjük etnikailag és kulturálisan plurális társadalmakból is. Magyarországon a kiegyezéstől az első világháborúig szintén egy etnikailag plurális társadalom modernizálása folyt. (A modernizáció és a népi kultúrafelfogás kapcsolatairól szólva jogos kiemelni ezt a mozzanatot.) Amikor a szlovákok, a románok, a szerbek stb. kooperáltak a magyarokkal a magyar államban, a politikaiideológiai szférában érzékelt hátrányos helyzet, sérelmek ellenére a modernizáció — a vasút- és útépítés, gyártelepítés, kórház-, hivatal-, iskolaépítés — Kárpát-medencei programjában joggal részesnek, érdekeltnek érezhették magukat, amiként a modernizációnak ezeket a létesítményeit a korábban irritáló címerek, helységnevek stb. eltávolítása után a szomszédos államok mindmáig használják is. Ezt azért is szükséges kiemelni, mert (a magyar esetben is) az állam múltjából kiinduló történetírással szemben az etnikumok sajátságait vizsgáló néprajz a multietnikus együttélés szimbolikus megerősítését is szolgálhatta (szolgálja ma is). A népi kultúrák modelljeinek konszenzus-erősítő szerepe tehát nem föltétlenül nemzeti államokra vonatkozott, elegendő „egy társadalmat” föltételezni (Edward Shill értelmezésében). A népi kultúrák modelljei így is mindenütt „nemzeti látószögből”, illetve „etnikus látószögből” készültek. A népi kultúrák képét megalkotó írók, művészek, kutatók előtt már ott álltak az egyes nemzetek, etnikumok történetéről, jellemvonásairól, hivatásáról, politikusok, történészek, ideológusok által fölrajzolt elképzelések, a népi kultúrák modelljeit már ezekhez igazíthatták. A sokféle helyi, regionális tradícióból, műfajból, régi és új formákból az egyes „népi kultúrák” összképének összeállítása egyébként is válogatást, elvonatkoztatást és szintetizálást kívánt, hangsúlyok elhelyezését. E képek kidolgozása általában valamely „más néppel szemben” történt, a magyarok pl. az osztrákoktól-németektől való különbözőséget hangsúlyozták. A népi kultúra alkalmas volt rokoni kapcsolatok, nyelvi, történeti összetartozás, az őstörténeti eredet dokumentálására is — a nyelvcsaládok mindmáig keretet adnak kulturális hasonlóságok kereséséhez. A kép megalkotásánál a művészeket természetesen saját koruk esztétikai ízlése is vezette. Petőfi Sándor vagy Arany János népköltészet-felfogása érthető módon más volt, mint Nagy Lászlóé vagy Csoóri Sándoré. Bartók és Kodály a magyar népzenének teljesen új képét alkották meg, bár akkor már nemzedékek óta a közvéleménynek kialakult nézetei voltak a magyar zenéről — és utóbb még a Bartók—Kodály-féle kép is lényegesen kiegészíthető volt, pl. a mezőségi, gyimesi stb. paraszti hangszeres zene fölfedezésével. Ezekkel a példákkal azt kívánom érzékeltetni, hogy a népi kultúrákról alkotott képeket mint képeket, modelleket is lehet és érdemes vizsgálni. A néprajztudomány története szempontjából eközben egy kumulatív folyamat zajlott, ismeretek halmozódása és összefüggések, kapcsolatok filológiai tisztázása. A következőkben azonban nem a tudomány előrehaladását, hanem azt szeretném vázolni, hogy a közvéleményt befolyásoló népikultúra-képek milyen múlt- és jövő-elképzelést, hovatartozási és különbözési tudatot, nemzeti aspirációkat közvetítettek, s ezzel, nagyobb távlatból, hogyan szolgálták a modernizáció ügyét. Mindez nem jelenti a tudomány szempontjának félreállítását, hiszen, mint Szűcs Jenő írta, őstörténeti illúziókkal kapcsolatban, mindenképp az szolgálja a nemzet érdekét, ha „a nemzeti önbecsülés nem mesterséges mitológia függvénye”. Ez a vállalkozás kevés előmunkálatra támaszkodhat. Nincs tudomásom arról, hogy bárhol Európában is kísérletet tettek volna a népi kultúrákról különböző nemzedékek által alkotott képek összehasonlítására, típusainak megállapítására, tartalmuk különböző körülhatárolásának kimutatására. A használatban lévő közös néprajzi terminológia sokszor inkább elfedi a fogalomhasználat tényleges különbségeit. A föltett kérdések szabatos megválaszolására én sem vállalkozhatom itt; egy problématerületet szeretnék csupán bemutatni. Kelet-Közép-Európa falaiban még élt a lokális közösségek által hordozott szájhagyományozó népi műveltség — amikor a kiépülő nemzeti műveltségek magasabb emeletein értelmiségiek. 5 Edward Shils, Tradition. New York, 1982. 6 Vö. Niederhauser Emil, A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európábán. Budapest, 1977. 227—266. o. 7 Vö. Hofer Tamás, „Stilperioden der ungarischen Volkskunst.” Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, 1975. 325-338. o. 8 Szűcs Jenő, Nemzet és történelem. Budapest, 1974. 68. о.