Világosság, 1987. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)

1987 / 7. szám - Hofer Tamás: A modernizáció és a "népi kultúra" modelljei

410 kulturális szimbólumokat szolgáltathatott a nemzeti különállás, ősi identitás kifejezésére. Anélkül hogy az egyes gyakran használt fogal­mak, mint például a modernizáció részletesebb értelmezésébe bocsátkoznék, röviden jeleznem kell azt, hogy az a társadalmi konszenzus, amit a modernizációhoz meg kellett teremteni, nem volt föltétlenül a nyelvileg­ kulturálisan, népé­ben egységes nemzetállam konszenzusa. A mo­­dernizácó sikeres nekilendüléseit ismerjük etni­kailag és kulturálisan plurális társadalmakból is. Magyarországon a kiegyezéstől az első világ­háborúig szintén egy etnikailag plurális társada­lom modernizálása folyt. (A modernizáció és a népi kultúrafelfogás kapcsolatairól szólva jogos kiemelni ezt a mozzanatot.) Amikor a szlová­kok, a románok, a szerbek stb. kooperáltak a magyarokkal a magyar államban, a politikai­ideológiai szférában érzékelt hátrányos helyzet, sérelmek ellenére a modernizáció — a vasút- és útépítés, gyártelepítés, kórház-, hivatal-, iskola­­építés — Kárpát-medencei programjában jog­gal részesnek, érdekeltnek érezhették magukat, amiként a modernizációnak ezeket a létesítmé­nyeit a korábban irritáló címerek, helységnevek stb. eltávolítása után a szomszédos államok mindmáig használják is. Ezt azért is szükséges kiemelni, mert (a magyar esetben is) az állam múltjából kiinduló történetírással szemben az etnikumok sajátságait vizsgáló néprajz a multiet­­nikus együttélés szimbolikus megerősítését is szolgálhatta (szolgálja ma is). A népi kultúrák modelljeinek konszenzus-erősítő szerepe tehát nem föltétlenül nemzeti államokra vonatkozott, elegendő „egy társadalmat” föltételezni (Ed­ward Shill értelmezésében).­ A népi kultúrák modelljei így is mindenütt „nemzeti látószögből”, illetve „etnikus látószög­ből” készültek. A népi kultúrák képét megalko­tó írók, művészek, kutatók előtt már ott álltak az egyes nemzetek, etnikumok történetéről, jel­lemvonásairól, hivatásáról, politikusok, történé­szek, ideológusok által fölrajzolt elképzelések, a népi kultúrák modelljeit már ezekhez igazíthatták.­ A sokféle helyi, regionális tradíci­óból, műfajból, régi és új formákból az egyes „népi kultúrák” összképének összeállítása egyébként is válogatást, elvonatkoztatást és szintetizálást kívánt, hangsúlyok elhelyezését. E képek kidolgozása általában valamely „más néppel szemben” történt, a magyarok pl. az osztrákoktól-németektől való különbözőséget hangsúlyozták.­ A népi kultúra alkalmas volt ro­koni kapcsolatok, nyelvi, történeti összetarto­zás, az őstörténeti eredet dokumentálására is — a nyelvcsaládok mindmáig keretet adnak kultu­rális hasonlóságok kereséséhez. A kép megalko­tásánál a művészeket természetesen saját koruk esztétikai ízlése is vezette. Petőfi Sándor vagy Arany János népköltészet-felfogása érthető mó­don más volt, mint Nagy Lászlóé vagy Csoóri Sándoré. Bartók és Kodály a magyar népzené­nek teljesen új képét alkották meg, bár akkor már nemzedékek óta a közvéleménynek kiala­kult nézetei voltak a magyar zenéről — és utóbb még a Bartók—Kodály-féle kép is lényegesen kiegészíthető volt, pl. a mezőségi, gyimesi stb. paraszti hangszeres zene fölfedezésével. Ezekkel a példákkal azt kívánom érzékeltetni, hogy a népi kultúrákról alkotott képeket mint képeket, modelleket is lehet és érdemes vizsgál­ni. A néprajztudomány története szempontjából eközben egy kumulatív folyamat zajlott, ismere­tek halmozódása és összefüggések, kapcsolatok filológiai tisztázása. A következőkben azonban nem a tudomány előrehaladását, hanem azt sze­retném vázolni, hogy a közvéleményt befolyáso­ló népikultúra-képek milyen múlt- és jövő-el­képzelést, hovatartozási és különbözési tudatot, nemzeti aspirációkat közvetítettek, s ezzel, na­gyobb távlatból, hogyan szolgálták a moderni­záció ügyét. Mindez nem jelenti a tudomány szempontjának félreállítását, hiszen, mint Szűcs Jenő írta, őstörténeti illúziókkal kapcsolatban, mindenképp az szolgálja a nemzet érdekét, ha „a nemzeti önbecsülés nem mesterséges mitoló­gia függvénye”.­ Ez a vállalkozás kevés előmunkálatra támasz­kodhat. Nincs tudomásom arról, hogy bárhol Európában is kísérletet tettek volna a népi kul­túrákról különböző nemzedékek által alkotott képek összehasonlítására, típusainak megállapí­tására, tartalmuk különböző körülhatárolásá­nak kimutatására. A használatban lévő közös néprajzi terminológia sokszor inkább elfedi a fogalomhasználat tényleges különbségeit. A föl­tett kérdések szabatos megválaszolására én sem vállalkozhatom itt; egy problématerületet sze­retnék csupán bemutatni. Kelet-Közép-Európa falaiban még élt a lokális közösségek által hordozott szájhagyományozó népi műveltség — amikor a kiépülő nemzeti műveltségek magasabb emeletein értelmiségiek. 5 Edward Shils, Tradition. New York, 1982. 6 Vö. Niederhauser Emil, A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európábán. Budapest, 1977. 227—266. o. 7 Vö. Hofer Tamás, „Stilperioden der ungarischen Volks­kunst.” Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, 1975. 325-338. o. 8 Szűcs Jenő, Nemzet és történelem. Budapest, 1974. 68. о.

Next