Világosság, 1988. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

1988 / 12. szám - AZ ANARCHIZMUS TÖRTÉNETÉBŐL - Szabó Miklós: Schmitt Jenő Henrik és a magyar forradalmiság

AZ ANARCHIZMUS TÖRTÉNETÉBŐL Schmitt Jenő Henrik és a magyar forradalmiság A­ német nevű, németül alkotó — csak anyai ágon magyar — vallásbölcselő és filozófiai vala­mint politikaelméleti író első látásra nem kap­csolódott semmilyen sajátosan magyar szellemi mozgalomhoz. Elsősorban annak a századfor­dulós vallási megújulási mozgalomnak volt jel­legzetes alakja, melynek Tolsztoj volt a repre­zentatív figurája, triviális változata pedig az ek­kor igen népszerű spiritizmussal érintkezett. Ez a vallási megújulás Magyarországon nemigen jelentkezett, maga Schmitt inkább a német tö­rekvésekhez sorolható, németül, német közön­ség számára írt, írásai olyan filozófiai műveltsé­get kívántak meg az olvasótól, mely a magyar értelmiségben nemigen volt megtalálható. Írása­it a vallási megújulást propagáló német kiadó, a Diederich jelentette meg. A vallási megújulás nemcsak Tolsztoj esetében érintkezett az állam­­tagadó politikai szemlélettel. Schmitt mint val­lási innovátor s nem mint mozgalmi agitátor ke­rült az ún. „ideális anarchizmus” eszmei táborá­ba, olyan politikai-metapolitikai mozgaloméba, melynek volt ugyan — nem utolsósorban az ő szerepe által — magyarországi elágazása, azon­ban elsősorban külföldi talajban gyökerezett, másféle viszonyok alakították ki koncepcióját. Másfelől, nem ezekből a jelenségekből kiin­dulva kell alakjához közelíteni ahhoz, hogy el­helyezzük egy sajátosan hazai szellemi irányzat­ban. Schmitt alapindítása ugyanis feltevésem szerint magyarországi volt. Kezdeti, századfor­duló előtti működését, mely Hegel-tanulmányá­­val kezdődik, lényegében ahhoz az intellektuá­lis áramlathoz tartozónak tekintem, mely szem­beszegült az Arany János tekintélyével szimboli­zált és Gyulai Pál által irányított ún. népi-nem­zeti iskola egyeduralmával. Ez az ekkor gyakor­latilag monopolhelyzetet élvező irodalmi iskola, mely gyér számú ellenfele ellen nem csupán a szellem fegyverével, hanem az Akadémia, az ok­tatás, a sajtó intézményi-szervezeti hatalmával is küzdött, politikaelvű művészetet kanonizált. A művészet nem önelvű szellemi tevékenység volt számára, hanem a nemzetet volt hivatott szolgálni, a nemzeti indentitástudatot építeni és erősíteni. Szembekerülve ezzel a politikai ten­denciára épülő irodalmi szemlélettel, mely kez­detekor öntudattal viselte az „irodalmi deák­párt” nevet, az önelvű művészet magában politi­kamentes programja politikai színezetet kapott, s el is nyerte magától Aranytól a „kozmopolita költészet” minősítést. A népnemzeti iskola ellenzéke élén mint leg­tehetségesebb Vajda János állt elszigetelten és a többiekétől erősen eltérő felfogással, mögötte következett Reviczky és Komjáthy — ők fejezték ki az irányzat szellemiségét. A program: politi­kaelvű irodalom helyett önelvű irodalom, a szoro­san magyar, pontosabban magyaros horizont, témakincs és ábrázolási mód helyett világhori­zont; az eszmei bázist adó magyar történetmito­lógia helyett filozófiai orientáció. Ezen a vona­lon kapcsolódnak az irányzathoz teoretikusai: Bodnár Zsigmond és a Palágyi testvérek, Lajos és Menyhért. Ezek közé a teoretikusok közé so­rolom Schmitt Jenő Henriket is. A felsorolt há­rom elméleti író mindegyikével rokonítható egy-egy részvonatkozásban. Palágyi Lajos szo­cialista volt, mint ő­t tág értelemben véve a szocializmust. Ezzel is opponálták a népnemzeti irányzat nemesi liberalizmusát, a konformista rigorozitással kötelező hivatalos magyar politi­kai ideológiát. Palágyi Menyhért, aki politikai­lag a századelőn Tisza István táborába tartozott és kifejezetten konzervatív és nacionalista szer­ző volt, hasonló módon a német filozófiai kultú­rában keresett menedéket a magyar ugar szelle­mi sivársága elől, nagyobb sikerrel, mint Schmitt, relativizmus kritikáját számon tartot­ták a filozófiai életben, német filozófiai lexiko­nokban ma is szerepel neve. Bodnár Zsigmond kultúrkritikus volt, mint tágabb értelemben Schmitt, hiszen vallási megújulási törekvését ide lehet számítani, egyfajta kultúrkritikának le­het tekinteni. Szellemi elindítói is egyeznek a népnemzeti irány bírálóinak szellemi orientálóival. A gyöke­rek mindegyiküknél végső soron a romantikába nyúltak vissza. Schmitt felfogását is romantikus indíttatásúnak kell tekintenünk, még annak tud­tával is, hogy maga ezt a minősítést tagadta vol­na s nem becsülte sokra a romantikát. Politikai elmélettörténeti könyvében az Idealstaat-ban két szerzőt is elmarasztal romantizálásban.

Next