Világosság, 1988. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)
1988 / 12. szám - AZ ANARCHIZMUS TÖRTÉNETÉBŐL - Szabó Miklós: Schmitt Jenő Henrik és a magyar forradalmiság
AZ ANARCHIZMUS TÖRTÉNETÉBŐL Schmitt Jenő Henrik és a magyar forradalmiság A német nevű, németül alkotó — csak anyai ágon magyar — vallásbölcselő és filozófiai valamint politikaelméleti író első látásra nem kapcsolódott semmilyen sajátosan magyar szellemi mozgalomhoz. Elsősorban annak a századfordulós vallási megújulási mozgalomnak volt jellegzetes alakja, melynek Tolsztoj volt a reprezentatív figurája, triviális változata pedig az ekkor igen népszerű spiritizmussal érintkezett. Ez a vallási megújulás Magyarországon nemigen jelentkezett, maga Schmitt inkább a német törekvésekhez sorolható, németül, német közönség számára írt, írásai olyan filozófiai műveltséget kívántak meg az olvasótól, mely a magyar értelmiségben nemigen volt megtalálható. Írásait a vallási megújulást propagáló német kiadó, a Diederich jelentette meg. A vallási megújulás nemcsak Tolsztoj esetében érintkezett az államtagadó politikai szemlélettel. Schmitt mint vallási innovátor s nem mint mozgalmi agitátor került az ún. „ideális anarchizmus” eszmei táborába, olyan politikai-metapolitikai mozgaloméba, melynek volt ugyan — nem utolsósorban az ő szerepe által — magyarországi elágazása, azonban elsősorban külföldi talajban gyökerezett, másféle viszonyok alakították ki koncepcióját. Másfelől, nem ezekből a jelenségekből kiindulva kell alakjához közelíteni ahhoz, hogy elhelyezzük egy sajátosan hazai szellemi irányzatban. Schmitt alapindítása ugyanis feltevésem szerint magyarországi volt. Kezdeti, századforduló előtti működését, mely Hegel-tanulmányával kezdődik, lényegében ahhoz az intellektuális áramlathoz tartozónak tekintem, mely szembeszegült az Arany János tekintélyével szimbolizált és Gyulai Pál által irányított ún. népi-nemzeti iskola egyeduralmával. Ez az ekkor gyakorlatilag monopolhelyzetet élvező irodalmi iskola, mely gyér számú ellenfele ellen nem csupán a szellem fegyverével, hanem az Akadémia, az oktatás, a sajtó intézményi-szervezeti hatalmával is küzdött, politikaelvű művészetet kanonizált. A művészet nem önelvű szellemi tevékenység volt számára, hanem a nemzetet volt hivatott szolgálni, a nemzeti indentitástudatot építeni és erősíteni. Szembekerülve ezzel a politikai tendenciára épülő irodalmi szemlélettel, mely kezdetekor öntudattal viselte az „irodalmi deákpárt” nevet, az önelvű művészet magában politikamentes programja politikai színezetet kapott, s el is nyerte magától Aranytól a „kozmopolita költészet” minősítést. A népnemzeti iskola ellenzéke élén mint legtehetségesebb Vajda János állt elszigetelten és a többiekétől erősen eltérő felfogással, mögötte következett Reviczky és Komjáthy — ők fejezték ki az irányzat szellemiségét. A program: politikaelvű irodalom helyett önelvű irodalom, a szorosan magyar, pontosabban magyaros horizont, témakincs és ábrázolási mód helyett világhorizont; az eszmei bázist adó magyar történetmitológia helyett filozófiai orientáció. Ezen a vonalon kapcsolódnak az irányzathoz teoretikusai: Bodnár Zsigmond és a Palágyi testvérek, Lajos és Menyhért. Ezek közé a teoretikusok közé sorolom Schmitt Jenő Henriket is. A felsorolt három elméleti író mindegyikével rokonítható egy-egy részvonatkozásban. Palágyi Lajos szocialista volt, mint őt tág értelemben véve a szocializmust. Ezzel is opponálták a népnemzeti irányzat nemesi liberalizmusát, a konformista rigorozitással kötelező hivatalos magyar politikai ideológiát. Palágyi Menyhért, aki politikailag a századelőn Tisza István táborába tartozott és kifejezetten konzervatív és nacionalista szerző volt, hasonló módon a német filozófiai kultúrában keresett menedéket a magyar ugar szellemi sivársága elől, nagyobb sikerrel, mint Schmitt, relativizmus kritikáját számon tartották a filozófiai életben, német filozófiai lexikonokban ma is szerepel neve. Bodnár Zsigmond kultúrkritikus volt, mint tágabb értelemben Schmitt, hiszen vallási megújulási törekvését ide lehet számítani, egyfajta kultúrkritikának lehet tekinteni. Szellemi elindítói is egyeznek a népnemzeti irány bírálóinak szellemi orientálóival. A gyökerek mindegyiküknél végső soron a romantikába nyúltak vissza. Schmitt felfogását is romantikus indíttatásúnak kell tekintenünk, még annak tudtával is, hogy maga ezt a minősítést tagadta volna s nem becsülte sokra a romantikát. Politikai elmélettörténeti könyvében az Idealstaat-ban két szerzőt is elmarasztal romantizálásban.