Világosság, 1990. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1990 / 10. szám - KÖRKÉRDÉS - Polgárnak lenni (Gerő András, Lengyel László, Levendel László, Ludassy Mária és Szentágothai János válasza)

a tényezők együttese, csak belső arányeltoló­dás következett be, amely viszont oly nagy jelentőségűvé vált, hogy a XIX. századi ihle­­tettségű társadalomértelmezések jó részét csak történeti s nem általános magyarázó ér­tékű elemzéssé változtatta. A teljesítményelvű polgári magatartás tö­meges alkotóerőket szabadított fel­­ a feu­dalizmussal szemben. S az alkotóerőknek ez az elsöprő ereje persze jelentős mobilitási csatornákat nyitott meg - immár nem pusz­tán a nemzeten belül, hanem azon kívül is. Tömeges hitté vált: mindenki megtalálhatja a maga Amerikáját. A teljesítmény fogalma is „polgárosult”: minél kevesebb munkával mi­nél nagyobb haszonra szert tenni. S termé­szetesen az önérték visszaigazolható élménye az egyéni szabadság, az egyéni érdekek alap­ján működő kooperáció igénylésével járt. Azok a szabadságjogok, amelyek eredetileg egy szűkebb társadalmi csoport léthelyzeté­ből sarjadtak ki, általános értékekké váltak; azok a magatartásminták, amelyek egy anti­­feudális társadalmi értékállításhoz kötődtek, össztársadalmi vezérlőelvekké lettek. A polgár mindazonáltal nem egyszerű lény, s ereje jórészt konfliktusosságából, pontosabban szólva konfliktusossága rugal­mas feloldásából és újrateremtéséből szár­mazik. Léte egyszerre alapozódik a teljesít­ményre és a teljesítmény hasznából elnyert korlátlan lustaságra. Modernkori civilizáci­ónk a maga -s- polgári fejlődés által ins­pirált - technikai keretrendszerében egyszer­re teremti meg a teljes értékű önkizsákmá­nyolás és a maradéktalan önkímélés lehető­ségét. A polgár értékrendje egyszerre diktál­ja az individualizmus minél teljesebbé tételét s egyben azt is, hogy józan, racionális - vagy éppen kikényszerített - önkorlátozását is ér­téknek tartsa. A siker épp úgy hajtóereje, mint a sikert nevetséges illúzióvá tevő deka­dencia. A példák nyilván tovább szaporíthatóak, de miután inkább a jelzésre, mintsem a ki­fejtésre van lehetőségem, azért talán feles­leges a további felsorolás. Annál is inkább, mert amennyire általános, annyira konkrét is a kérdés: hiába tudunk általános jellemzőket adni, attól még minden egyes polgárosodás a maga konkrétságában, belső értékvilágában különbözik. Bizonyosan csak egyet jelenthe­tünk ki. Történetileg a polgárosodásnak nincs alternatívája, viszont a polgárosodás - s így a polgár - minőségének igen. A polgár minőségi alternativitását pedig főként éppen az szabja meg, hogy a polgári értékvilág és életvitel mennyire tudta magát diffúzzá ten­ni, hiszen ennek mértéke visszahat a polgár belső tartására, saját önkifutására. E tekintetben a magyar polgár nem indult rossz esélyekkel. Reformkori nagyjaink - a feudális privilegizáltak köréből jőve - a ma­gyar valóságtól a változtatás indíttatását s a nyugati polgárosodástól a változtatás tartalmi ismérveit kapták. Ha úgy tetszik, akkor ők „felülről” ösztönözték a polgárrá válást s lé­tükkel részben azt bizonyították, hogy már a XIX. század harmincas, negyvenes éveiben mekkora ereje volt a polgári értékvilágnak, részben pedig azt, hogy a kiváltságosok egy része maga hajlandó „átállni”, nemesből pol­gárrá válni. Tegyük hozzá: pontosan ők vol­tak azok, akik arra is kísérletet tettek, hogy a legnehezebb lépést is megtegyék: ne csak a közélet, hanem a magánélet terén is meg­kísérelték a polgári normateremtést. S pon­tosan 1848/49 eseménysora volt az, amelyik a szabadság, az egyéni és kollektív méltóság, a nagyobb polgári egyenlőség értékeivel való érzelmi azonosulást is meghozta - mégpedig tömegméretekben. Az indulás tehát nem volt rossz. Annál kiábrándítóbbá vált azonban a folytatás. Merthogy egyre nagyobb számúvá vált ugyan a társadalmi helyzetében polgárnak tekinthe­tő ember, mégis egyre csökkent annak lehe­tősége, hogy ez a polgár önmagát, társadal­milag szétáramló, közéletet és magánéletet is átható normává tegye. Mire a polgárrá válás „alulról” jövő folyamat lett, addigra megszi­lárdult az a politikai-közéleti s erre ráépülő társadalmi záróréteg, amely immár „fölülről” inkább csak magához asszimilálni akarta s tudta a polgárt. Önmaga átalakításáról már lemondott - merthogy a politika erre már nem kényszerítette - s éppen ezért inkább a polgárral való szimbiózisra, mintsem a pol­gárrá válásra kondicionálta önmagát. Ennek a folyamatnak sajátos eredménye

Next