Világosság, 1949. október-december (5. évfolyam, 228-304. szám)

1949-12-28 / 301. szám

IM Mi a helyzet a könnyű műfajok frontján? Az utóbbi időben sok vita zajlott le az úgynevezett „könnyű műfaj" körül. Végül is rájöttek arra, hogy a megoldás ezen a téren is: új, korszerű és színvonalas darabokat írni,melyek nem öncélúan szórakoztatók, hanem szórakoztatva tanítók. Ezen a téren is a szovjet példát kell követnie színjátszásunknak! Nézzük meg, hogyan fejlesztették ki a Szovjetunió színházaiban például a zenés vígjátékot? A szovjet emberek körében népszerűek a zenés vígjátékok. Tehetséges zeneszerzők és színműírók számára nagy lehetőség nyílik, hogy bemutassák ebben a műfajban is a nép életét, a hősök Urai élményeit, alkalmuk, van arra, hogy egészséges humorral szöljék át műveiket. A műfaj legjobb képviselői darabjaikba időszerűséget visznek, leleplezik a maradiságot — igen szellemesen. Színházak és szerzők együtt dolgoznak. „Szabad Szél“, „Nyugtalan boldogság“, „Légvár“ és társaik Csakis így születhetett meg a kitűnő zenés vígjátékok egész sora, mint például Dunajevszkij „Szabad szél" című operettje , melynek bemutatásával egyébként a mi Fővárosi Operettszínházunk is foglalkozik, Niljutin „Nyugtalan boldogság", Feleman „Légvár" című vígjátékai. Ezek a darabok a színházak repertoárjából sikerrel szorítják ki a bárókról, grófokról és hercegnőkről szóló hagyományos színpadi történeteket. Moszkvában színrekerült a „Trombita“ című darab, Szverdlovszkban pedig a „Csodálatos vidék". Mindkét operett a szovjet falu életével foglalkozik. A „Trombita" 1945-ben játszódik, amikor Kárpát-Ukrajnábtan először vált valótággá a szociatizmus. Alexej Szomov leszerelt szibériai őrmester segítségével több falusi paraszt áll az új szocialista életformáért vívott harc élére. A régi világot Szuszik, a gróf volt jószágigazgatója és Filimon Sik kuták képviseli, ők akarják megzavarni a parasztság új életét. Kísérletük sikertelen marad s a darab végén vidám népi kórus dala csendül, a trombita hangja, mely a múltban egész más módon szólt, most a boldogságról zeng. Népi dallamok és népi táncok tarkítják ezt a szovjet operettet. A legfőbb kritikus, a nép A szverdlovszki színház „Csodálatos vidék" című operettje napjainkban Ukrajnában játszódik le. Két volt bajtársról, Osztap Goncsár leszerelt alezredesről és Vera Emeljanova moszkvai mérnökről szól, akik az építkezéseknél találkoznak. Ebből az operettből is a népi humor sugárzik. A szerelmeseket nemcsak a nagy szerelem és őszinte barátság köti össze, hanem hazájuk és népük iránti odaadás is. Természetesen a Szovjetunióban ezen a téren is a kemény építő kritika segíti az műfaj tökéletesítését, teljes kifejlődését. A szovjet kritikusok, akik a zenés műfajokat bírálják, leplezetlenül rávilágítanak a hibákra és megmutatják a helyes utat. De a nép, a közönség, a legfőbb kritikus is résztvesz az esetleges hibák kijavításában. S most arra kell gondolnunk, hogy — bár a cél tekintetében aligha lehet vita nálunk — az új, korszerű és színvonalas zenés műfaj, az új típusú ope± rett még mindig hiányzik nálunk. Operett-műfajt játszó színházaink még mindig régi repertoár-darabokhoz kénytelenek fordulni és azoknak különösen bevált, szép muzsikájára számítanak, nem is a szövegére. Megkísérlik átdolgozni ezeket a szövegeket, de ezekből ettől aligha válik korszerű színdarab. Az új közönségnek pedig arra van szüksége, hogy a saját életét tükrözze vissza a színpad, ebben a műfajban is életének örömeit, egészséges humorát, megtisztuló szerelmét ábrázolják a színművek. A magyar operettszínpadok feladatai Bizonyos, hogy történtek kísérletek ennek megvalósítására. Tudjuk, hogy a Fővárosi Operettszínház például néhány héttel ezelőtt három új magyar téma kidolgozását vállalta azzal, hogy még ebben a szezonban mindhárom korszerű, mai tárgyú operettet bemutatja. Még szorosabbra kell azonban vonni a kapcsolatot színház, zeneszerző és szövegíró között, sokkal inkább be kell vonni a munkába, a kritikába a közönséget, tehát a dolgozó pépet, de elsősorban a nagy szovjet példák útján haladva kell megteremteni a színvonalas, zenés műfajú színdarabokat. Azt szokták mondani, hogy a „téma az utcán hever". Valóban most, amikor nap mint nap új hatalmas teljesítmények születnek, amikor újfajta életöröm és a munka újfajta szeretete jelentkezett a dolgozók tömegeiben, éppen ezekben a napokban, a hároméves terv végén és az ötéves terv küszöbén, ezernyi lehetősége nyílik szövegírónak és zeneszerzőnek arra, hogy jobbnál jobb, szebbnél szebb témákat emeljen az üzemekből, a falvakból, a gépállomásokról, a pesti utcáról a színpadra. DECEMBER 31-ÉN Évvégi leltározás miatt telepeken és városi lerakatokon az árukiszolgáltatás szünetel II Világosság Szerda 1949. XII. 28. A polgárháború hőskölteménye A „VASÁRADAT" n Szerafimovics világhírű regénye, a „Vasáradat” az 1918-as évekbe, a már dúló polgárháború napjaiba vezet el bennünket. Észak-Kaukázusban Kornyilov, Alexejev és Dienikin tábornokok az angolok és franciák segítségével megszervezték a fehérgárdista „önkéntes hadsereget", fellázították a kozákok felső rétegét és megindították a hadjáratot a szovjetek ellen. Ugyanekkor Oroszország legkülönbözőbb részein is hasonló volt a helyzet, a fiatal székijet hatalom,it külső és belső ellenség csapása miatt igyekezett létét biztosítani s ellenségeit megsemmisíteni. Mint a Bolsevik Párt Története írja: „A bolsevikok elleni fehérterrorra vörösterror volt a válasz". A kozáklázadás gyűrűjéből heteken át tartó viszontagságokon, harcokon keresztül tör ki egy nagyerejű, de aszszonyok és gyermekek tízezreivel meggyengített forradalmi hadseregcsoport. Éhezve, holt fáradtan, de megállás nélkül törnek előre, hogy elérjék a bolsevista főeröket, s ez hatalmas szenvedések árán sikerül is nekik. A regény hőse Kozsuk parancsnok, egy parasztszármazású szovjet tiszt, akinek nemcsak a kegyetlen ellenséggel kell harcolnia, hanem a saját hadseregcsoportjában lévő anarchistákkal, mensevikekkel és ezek befolyása alá kerülő századparancsnokokkal is. Mintha nem is regényt, hanem hőskölteményt olvasánk. Pedig Szerafimovics nem idealizálja hőseit, ezek ép olyan gyarló, hibával teli emberek, mint a valóságban. De itt közöttük alakulnak ki a szovjet ember, a szovjet hős első típusai s mind közül kimagaslik a regény főhőse, Kozsuh. Amikor ezt a regényt, s benne a fehér gárdisták kegyetlenségeit olvassuk, amellyel csecsemőket és öregeket lemészároltak, amikor a borzalmas körülmények között, a száz halálos csapdából is előretörő és győző vörösök útját követjük, akkor értjük csak meg igazán, milyen hatalmas, erős és legyőzhetetlen a Szovjetunió. Hiába tört reá 31 évvel ezelőtt a külső és belső ellenség, a szabadságáért küzdő népet olyan párt vezette, mint a lenini-sztálini Bolsevik Párt. A „Vasáradat" a polgárháborúról szól, de egyúttal a jövőbe is mutat: ezt a regényt olvasva, megértjük a diadalmas Szovjet Hadsereg hősiességét, amellyel Sztálingrádtól Berlinig űzte a német fasisztákat. (Szikra-kiadás.) L. J. RALPH PARKER: ÖSSZEESKÜVÉS A BÉKE ELLEN Ralph Parker világhírű angol újságíró tizenöt éve tudósítja Európából az angol lapokat. Nyolc évet töltött a Szovjetunióban. Kijelentette: nem akar visszatérni többet Angliába, amely háborút készít elő a Szovjetunió ellen. Könyvében leleplezi az amerikai és angol diplomácia igazi arcát. Ebből a könyvből közlünk itt újabb részleteket. VII. (4) A népek kezükbe veszik sorsuk irányítását 1946-ban, kevéssel keleteurópai utam után, a Times főszerkesztője felszólított, hogy egy időre utazzam Németországba, az angol megszállási övezetbe. „Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük — mondotta nekem —: pillanatnyilag az oroszok azzal foglalkoznak, hogy rendet csinálnak saját otthonukban és ebből a ténykedésükből nemigen származnak lapunknak érdekes hírek. Mint úgyszólván valamennyi angol lap, kétségkívül a Times is azon a véleményen volt, hogy minél kevesebbet írunk a Szovjetúnió nemzetgazdaságának helyreállításáról, annál jobb. Megkezdődött tehát a csendháború, amelynek célja az volt, hogy áthatolhatatlan fátyollal borítsa be mindazt, ami egy országban történik, ahol a nép annyi energiával és lelkesedéssel vetette rá magát a háború utáni problémák megoldására. VIII. fejezet Merre tart Németország A szürke és mogorva Berlin lerombolt, üres, tátongó épületeivel romokban hevert; sok utcájában olyan csend volt, hogy azt lehetett volna hinni, a város szíve megszűnt dobogni. De elegendő volt figyelmesen körültekinteni a városban ahhoz, hogy az ember megállapítsa: nemcsak él, hanem megtette az első lépéseket egy új jövő felé. Tanúja voltam annak, hogy a szovjet megszálló hatóságok minden lehető módon segítették a németeket, hogy országukat gyorsan demokratizálják és minél rövidebb időn belül visszatérjenek a demokratikus népek családjába. Drezdában viszont láttam azt a hatalmas rombolást, amit az angol-amerikai bombázógépek okoztak, mikor már nem is volt rá szükség. A legmélyebb hatást mégsem az esztelen rombolás gyakorolta rám, hanem az a határozottság és a város minél előbbi felépítésének a vágya, amellyel a városi hatóságok mozgósították Drezda népét. Láttam azt is, hogy a német parasztok megkapták a földet, ami a nagybirtokosoké és junkereké volt. Mindez a szovjet zónában történt. De vájjon mit látok majd a másik zónában, amelyet az én országom, Anglia csapatai tartanak megszállva? 1946 tavaszán érkeztem (mint a Times tudósítója) Németország angol megszállási övezetébe. A kétségbeesés és tespedés uralkodott itt. Ernest Bevin angol külügyminiszter minden befolyását latba vetette a kormányban, hogy megakadályozza a Németország nácitlanítására vonatkozó minden intézkedéseket és minden olyan eljárást, amely hozzájárult volna a potsdami határozat értelmében a német kérdés megoldásához. Meg voltak a maga tervei, amelyeket nem akart nyilvánosságra hozni addig, amíg nem egyeztette össze az USA terveivel... Sok minden, amit Németország angol megszállási övezetében láttam azt bizonyította, hogy az angol adminisztráció gyanús türelemmel viseltetik a fasiszták tevékenysége iránt. Átutaztamban Westfália és Schleswig- Holstein mezőgazdasági vidékein, meglepődtem, hogy mindenütt milyen óriási mennyiségű horogkeresztet látok a falakra rajzolva. Ezenkívül több ízben láttam, amint német fiatalemberek hitleri módra köszöntik egymást.. (Folytatjuk.) Több mint 150.000 látogatója volt eddig a „Nagy Sztálin harcos élete“ kiállításnak Még csak fél kilenc, a kiállítást kilenc órakor nyitják, de már jónéhányan itt topogunk a Nemzeti Múzeum főbejárata előtti térségen, hogy megnézzük a „Nagy Sztálin harcos élete” kiállítást, amely bemutatja a világ dolgozó népes vezére és tanítója, Sztálin korszakalkotó munkásságát és dicsőséges harcát. Lukácska Emil, őszhajú, hetvenöt éves múzeumőr áll a bejáratnál. Tizenhárom esztendeje szolgálja a múzeumot, de ehhez hasonló lelkes érdeklődést, tömegmozgalommá szélesedett múzeumlátogatást csak egyszer látott meg, amikor a szovjet-magyar barátság kiállításra özönlöttek a látogatók. A kiállítás irodájában elmondják, hogy a látogatók száma már túlhaladta a 150.000-et és az óriási érdeklődés még karácsony két napján is emelkekedett. Vasárnap és hétfőn szünetelt a csoportos látogatás, de a szervezetten egyéni látogatást hatalmas arányú VOlt. A kiállítás emlékkönyvében naprólnapra, óráról-órára gyűlnek az elragadtatott hangú üdvözlő sorok. A magyaron kívül orosz, francia, angol, belga, német, svéd, sőt hindu nyelven üdvözölték már a látogatók Sztálint, a béke őrét. „Ilyen kiállítást még nem látott a magyar nép!" írja Hatvani Sándor. Baba Péter és felesége pedig így fejezi ki Sztálin iránti forró szeretetét: „Minden! Néked köszönünk, Sztálin elvtársunk!” Takács István és Kaszás Ilona az egész magyar dolgozó nép nevében írták a nagy emlékkönyvbe: „Köszönjük Sztálin elvtársunknak új és boldog életünket.” KÖNYVEK FÖLDÜNK TITKAI Fenton könyve, a „Földünk titkai" voltaképpen történelemkönyv: azoknak a helyeknek évmilliókra visszanyúló történelme, ahol az emberiség történelme évezredek óta zajlik. Hegyek, völgyek, vizek, vulkánok előttünk keletkeznek, változnak a könyv lapjain, megismerjük, hogyan pusztít és épít a szél, hogyan rombol az eső és a patak, — mindezeket a „kalandokat” (ahogy a könyv nevezi) azonban úgy ismerjük meg, mintha a holdról néznénk látcsövön, közömbösen. Szerzőnek egy pillanatra sem jut eszébe, hogy embermilliók élnek itt, akiknek a föld nem játékszerük, hanem sorsuk. Ezt a — nekünk immár nagyon szembetűnő — világzemléleti fogyatékosságot mindennél jobban megmagyarázza Takács László bevezetése, mely pótolni igyekszik Fenton írásának hiányosságait a szovjet geológia terén és természees, hogy idevonatkozóan nemcsak a Föld „kalandjairól” ad számot, hanem a szovjet ember eredményeiről is. Jakucs idézi Obrucsev professzornak, a szovjet geológia atyjának szavait: „A geológiai ismeretek azért értékesek számunkra, mert erővel és hatalommal fegyvereznek fel és hatalmat adnak a természet és a Föld mélyének kincsei felett.” Carroll Lane Fenton persze erre álmában sem gondolt, éppen ezért könyve az egyébként érdekes tálalás mellett sem elégítheti ki a mi igényeinket. (Dahte kiadás.) Turgenyev: APÁK és FIÚK Örvendetes jelenség, hogy a szovjet irodalom nagy alkotásai mellett az orosz klasszikusok is sorra jelennek meg új fordításban. Turgenyev „Apák és fiúk’ című híres regényét Trócsányi Zoltán átültetésében adta ki a Franklin Könyvkiadó NV és ha ez a regény egy rég letűnt világról is szól, megmutatja annak a kornak, a múlt század közepének orosz valóságát. Turgenyev nem volt forradalmár, de — mint az orosz klasszikusok általában — kénytelen volt leleplezni az elnyomó cári rendszert és megmutatni a mélységben zajló, készülődő változás lehetőségét. Ez a regénye az író akarata és szándéka ellenére lesújtó bírálata a mai szóval „harmadik utas” orosz nemesi liberális-j értelmiségnek. A régi formákban és viszonyok között már nem tudtak élni, de ahhoz nem volt sem erejük, sem kedvük, hogy újat, jobbat teremtsenek maguknak. A regény két hőse, a nihilista Bazarov és a könnyen befolyásolható Kirszanov csak tipikus megnyilvánulásai osztályuk két végletének, egyforma elvtelenségének. Turgenyev regénye már évtizedekkel a forradalmak előtt bebizonyította, hogy a cári Oroszország és haszonélvezői jövője a teljes reménytelenség és sorsuk az elpusztulás. Móricz Zsigmond, Így jelzi művét az író: idill. De csak annyiban idill, hogy szerelemről van benne szó, mely ezer félreértésen s akadályon győzedelmeskedik. „Egy sárga kis pillangó repült el előlük, hosszúfarkú, sárga pillangó...” — kezdi könyvét a nagy magyar realista. De aki ismeri a természet törvényeit, tudja, hogy a könnyű röppenés, a lepkeszárny napfényben csillanó öröme mögött a hernyóélet sötétsége és szomorúsága rejlik. S így az idill mögül is feltárul az egykori paraszti élet minden viharfelhője. A szerelmesek elragadóan bájos röpködései, a boldog csókok suhanó lepkeszárnyai mögött felsötétlenek a zselléri sors drámái, a gazdag paraszt markában vergődő szegényparaszt boldogtalansága, az az egész viharokkal és drámákkal terhes világ, amely a paraszti életet egykor betöltötte. Idill, — amelyben a percnyi örömet a társadalmi rendszer okozta fájdalom évei követnek. Az egyik legszebb Móricz-írás ez, telve a nagy író minden jellegzetességével. (Atheneaeum.) Az „Úttörő szakkörök” megkezdték munkájukat. Ezek a szakköröknek a célkitűzése az, hogy az ifjúságot az iskolai tantárgyakkal jórészt megegyező szakkörökbe csoportosítsák. Ezek a szakkörök történelmi, irodalmi, zenei, vegytani, matematikai, képzőművészeti, természettudományi és földrajzi kérdésekkel foglalkoznak. A Szovjetunió pionírköreinek munkája alapján bebizonyosodott, hogy az ifjúságnak ezekben a körökben végzett munkája nagyjelentőségű lehet a fiatalok gondolkodásának kifejlesztésében.