Világosság, 1950. január-március (6. évfolyam, 1-75. szám)

1950-03-28 / 73. szám

KULTÚRHÁZ A,VÁROS PEREMÉN“ Angyalföld, József Attila­ tér 4. Ez a pontos címe a Rákosi Má­tyás Kultúrháznak. A környéken a gyönyörű, modern, Kilián-utcai iskola, a vadonatúj, szép, egészséges 077- házak hosszú sora, a József Attila­ut­cai szülőotthon, s a Lehel-úton épülő modern, háromemeletes lakó­házak, ahonnan egészen a kultúrházig hozza a szél a friss malterszagot. Homlokzatán vörös betűkkel izzik Rákosi Mátyás neve. Széles, modern ablakain át erős fény sugárzik az utcára. Szombat este van, a színház­teremből, ahol a Ganz Vid­any kultúr­­gárdája vendégszerepel, tömött taps hangzik. A kultúrház vezetője Osvári László kultúrtitkár, fiatal­ember. Asztalán öt­­percenkint cseng a telefon. Sok mun­kát ad a szombati tarka-est. Per­cenként nyílik az ajtó, karszalagos rendezők jönnek utasításért. „Lélekzet­­szünetben“ röviden elmondja a kultúr­ház első három hónapjának törté­netét. December 30-án készült el és az angyalföldi dolgozók vidám Szilvesz­terrel­ ünnepelték a megnyitást. Még három hónap sem telt el azóta és a­­kultúrháznak már 2010 tagja van. ★ Ez év január 1-én, a megnyitást követő napon 16 tagja volt a Rá­kosi Mátyás-kultúrháznak. Aztán jöttek az emberek és körülnéztek. Megcsodálták a szép termeket, a be­rendezést és volt olyan nap, hogy egyszerre ötven tag is jelentkezett. — Szokatlanul szép volt mindez a számunkra — mondja Szívós Kálmán vi­llamoskalauz —, akik a múltban nem voltunk elkényeztetve, akiknek nem jutott könyv, sűtött társalgó­szoba, színház. Mondogatták is az angyalföldiek akkoriban, mikor megnyílt a ház, hogy ez is a Szovjet példa nyomán épült, tehát bizonyos, hogy szép és jó otthonuk lesz. ★ Vasárnap délelőtt a MÁV szimfo­nikusok látogattak el, de bizony a színházteremben, ahová csaknem 600 ember fér be, nem voltak töb­ben, mint tizen­­huszan. Mi ennek az oka? — kér­dezzük a rende­zőket. A válasz mindig ugyanaz: az emberek nem is tudják, hogy most vasárnap délután milyen műsor van és mi­kor kezdődik. Estére a „Mu­zsika“ rendezett nívós hangver­senyt , mert a rendezők a kör­­r­nyéken szétvitték a hírét, zsúfolásig megtelt az elő­adóterem. Nagy sikere volt Vigh Judit hegedűmű­vésznőnek és az énekeseknek. Csajkovszkij Anyegin áriáját­ két­szer megismételtette a közönség, de a Szabadság dala, a „Dohá­nyon vett kapitáy"-ból aratta mégis a legnagyobb sikert. Szűnni nem akaró tapsra az előadóművésznek har­madszor is meg kellett ismételnie. A szünetben az előcsarnokba tódul a közönség. Beszélgető csoportok ala­kulnak ki. Fiatal férfiak és nők a könnyű műfaj kérdéséről vitatkoznak. Pálmai György lakatossegédnek az a véleménye, hogy minél több színház­­előadásra van szükség és elmondja, hogy milyen nagy élménye volt­ a „Kispolgárok" amelyet az Állami Bá­nyászszínház társulata adott elő itt a kultúrházban. Van viszont aki azt állítja, hogy az összes eddigi műsorok közöt, pedig a három hónap alatt pontosan 110 volt, a legjobban a MA­VAG együttesének Don Pas­quale előadása tetszett. Meg­egyeznek abban, hogy nagyon szép volt az MNDSZ 2-es szám­ú kultúr­autójának a műsora, a MÁV központi kultúrcsoportjának az előadása és sze­retnék viszontlátni a Madách Szín­ház együttesét, amely a Szabad a pálya című darabot játszotta el a kul­túrház színpadán. A kultúrház házfelügyelőjének kis­fia, a négyéves Novák Jancsi híres gyerek. Az történt ugyanis, hogy egy keddi napon erre járt Rákosi Mátyás. Miután akkor a kultúrház zárva volt, csak a kultúrtitkár, a házfelügyelő meg a kisfia voltak ott. Amikor a kis Jancsi Rákosi elvtár­sat meglátta, így kiáltott fel: — Rákosi bácsi van itt, megisme­rem a teremben lévő képéről. Élénken foglalkoztatja az embere­ket Rákosi Mátyás látogatása. — Ilyen az én szerencsém — mondja Kovács János asztalossegéd. — Minden nap itt vagyok és még­sem láthattam, nem beszélhettem vele. Hallottam, hogy megígérte, el­jön máskor is, remélem, akkor sze­rencsésebb leszek. Novák Jancsit körülveszik, faggat­ják. Érdeklődnek, hogy mit kérde­zett a kisfiútól Rákosi elvtárs. A kis szőke gyerek értelmesen válaszol, jól megjegyzett magának mindent. — Rákosi bácsi megsimogatott, megkérdezte, hogy hívnak, hogy mennyi idős vagyok, aztán játszott velem. — Mit játszott veled, Jancsika? — Eldugta a lovacskámat és én meg sikongattam. — Nem féltél, hogy elviszi a lo­vat? — Nem, nem féltem — magya­rázza élénken a kisfiú —, tudtam, hogy nem viszi el. A kultúrház vezetője elmondja, hogy több mint egy óráig volt náluk Rákosi elvtárs és ez a látogatás egy új fejlődési szakasz megindulását jelenti a kultúrház életében. — El sem képzeltem volna, hogy Rákosi elvtárs olyan részletesen is­meri a kultúrház problémáit. Rámu­tatott a hibákra. Helytelenítette, hogy a kultúrház kedden zárva van. Ne korlátozzuk a dolgozókat — mon­dotta —, akkor jöjjenek, amikor ide­jük van. Szavai nagy segítséget je­lentettek nekem további munkámban. ★ A sakkteremben csend van, három asztalnál folyik a játék. Az egyik asztalt különös érdeklődéssel veszik körül, itt Cziegler Árpád, a kultúrház sakkbajnok rem­énysége játszik. Tizen­­­négyéves szőke fiú. Fisch Károly kárpitossegéd, a sak­kor vezetője elmondja, hogy a kis Cziegler-fiú nagy sakktehetség, pedig csak azóta játszik komolyan, amióta megindult a sakk-szakosztály mun­kája. A könyvtár a földszinten van, a polcokon több mint 7000 könyv sora­kozik. A szomszédban szép nagy ol­vasóterem, jönnek is az emberek. A Volomka­lamszki országút 30 példányából nagy ritkaság, ha egy bent van. De nagyon keresik Makarenko „Uj ember ko­vácsa" című könyvét is. Naponta, ti­zen is kikérik az „Acélt megedzik"-et, meg Solohhov „Új barázdát szánt az eke" című kitűnő regényét. A magyar írók közül Szabó Pál „Talpalatnyi föld"-jét olvasták igen sokan. De sű­rűn kölcsönzik ki Mikszáth, Móricz és a klasszikus írók művit is. Balogh Ferenc motorszerelő Tyibor nov: „Kalifa” című verses elbeszélé­sét hozta vissza és újabb verses mű­veket kér. Elmondja, hogy olvasta a „Háború és békét", Gorkij több mű­vét, Soloh­ovtól a „Csendes Don"-t. — Valamikor sok ponyvaregény for­dult meg a kezemben, nem volt vá­lasztásom. Azt olvastam, amihez hozzájutottam. Ma már nem tudnám elolvasni ezeket. Van mértékem: Tolsztoj, Gorkij, Fagyejev, Tyihonov és a többiek, akik a szocializmus épí­tésében segítenek nekünk, tanítanak bennünket. Az olvasóteremben az erős fényis lámpák mellett könyvek fölé hajolnak a látogatók. Szemüveges, középkorú férfi a Tanácsköztársaság évforduló­jára kiadott könyv lapjait forgatja. Szemináriumra készülök — mondja —, itt csend van, nyugalom, alaposan tudok tanulni. Aztán rámnéz és mo­solyog. — Nem ismert meg, ugy-e? Az arca ismerős, de nem emlék­szem, hogy hol találkoztunk. Amikor „temettük a port", Wos­­tyán Mátyásnak hívnak, a Vízművek­nél dolgozom. Már emlékszem, a Béke-utca környé­két jártam akkor, mikor megindult An­gyalföldön a fásítás. Vostyán Mátyás sűrűn ásta az utcán a gödröket, az­tán a fát, amelyet elültetett, elnevezte .A fordulat éve fájának." — Mi van a fával? — kérdeztem. — Nő és szélesedik a törzse, az ut­cában az összes fák közül ez fogam­­zott meg a leghamarabb. Nő, terebélyesedik a kultúra An­gyalföldön. A kultúrház vonzza az em­bereket és egyre jobban megindul az öntevékeny klubélet is. Persze, még sokat kell tenni. A különböző szakosz­tályok még csak most kezdik meg iga­­zán munkájukat. A kilenctagú intéző­­bizottság elhanyagolta a kultúrház propagandáját. Az, hogy ilyen sokan járnak ma már a kultúrházba, többé­­kevésbbé magától történt. A dolgozók vágyát fejezi ki ez a kultúra, tanulás és a tartalmas szórakozás iránt. A tö­­megszervezetek megbízottjai nem jól mozgósítottak, mert különben nem fordulna az elő, amint tapasztaltuk, hogy bizony még sokan vannak a köz­vetlen környékén is, akik azt sem tud­ják, hogy mi fán terem a kultúrház. A kultúrvezető egyedül intézi a ház kul­turális gazdasági ügyeit és irányítja a politikai munkát is. Ehhez bizony kevés egy ember. A József Altiza-kertvárosban áll a szép kultúrház, de még mindig vannak olyanok, akik nem tudják, hogy eljö­hetnek szórakozni, tanulni, hogy van sakk-kör, természettudományos kör, hogy naponta zenés kultúrműsorok vannak, színielőadás is gyakran és eb­ben a szervezés a hibás. Hároméves tervünk adta ezt a szovjet mintára berendezett gyönyörű kultruházat An­gyalföld dolgozóinak, megvalósítva a Párt programmnyilatkozatában lefek­tetett követelést: „A kultúra haladó kincseit a dolgozó nép birtokába kell adni". Csapó György BODÓ BÉLA: Ogip igazi kidtúrkéntfix Mint a kultúra emlőin nevelkedett, a művészetért rajongó íróember, abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy beszámolhatok arról a viágjelentő­­ségű műről, amely most jelent meg a „kifinomult kultúra” hazájában, Ameriká­ban. Ez a könyv nemcsak emelkedett, nev­­esveretű széppróza, amely írójának minden lelki finomságát, a szépség iránti, cizellált vonzódását tükrözi vissza, hanem klasszikusan nélkülözhetetlen, hiánypótló írásmű, amely egyetlen jó­­érzésű, magára valamit is adó amerikai asztaláról sem hiányozhat. Lévén eb­ben a könyvben kétezernél több válogato­ttnál válogatottabb gorombaság és szidalom, amely — mint a könyv finoman ordító reklámja elmondja — minden helyzetben és alkalomkor használható. Szinte bámulatos, hogy a lelkiismeretes és az amerikai viszonyokkal tisztában lévő szerző milyen gondosan válogatta őket össze: nincs az ottani életnek egyetlen területe sem, amelyre ne volna megfelelő szidalma vagy gorombasága. Eg­yes kritikusok talán kifogásolhatnák, hogy a műben olyan közlések, mint a fő öszvényes „gazember”, vagy hogy az amerikai külügyminiszter „őrült”, hiányoznak belőle, de maga a kitűnő szerző megmondja, hogy ezeket kihagy­a a könyvéből, mert túl gyakoriak, vagyis, hogy ezeket mindenki tudja. A könyv nagyobbik érdeme, hogy te­intetbe veszi a büntetőparagrafuso­­kat s a szidalmak és gorombaságok akké­nt vannak felsorolva, hogy még a legkiválóbb alkalmazásuk esetén sem kerül a sértegető a bíróság elé. Teszem azt, lincselgetnek egy néger embert. Agyonveretése közben a megfelelő szi­dalmakat használja támadóival szemben és így eljut végül is a temetőbe anél­kül, hogy becsületsértésért bármelyik támadója is pert indíthatna ellene. Vagy: kitesznek egy munkást az utcára és családjával együtt éhezik. Hol a baj? Megvásárolja a remekművet, felüti az éhezés és kétségbeesés esetére aján­latos szidalmakat és ugyebár minden rendbe van. Mondjuk, mégis kiderül egy nagy panama, amelyben tábornokok és had­seregszállítók vesznek részt a „köz javára”. Lapoz egyet az amerikai polgár, elmond egy megfelelő kacskaringósat a panamisták felé és senki sem kerül a börtönbe. Kétezer gorombaság és szidalom — az ezermilliom ménkűjét! — mindig tudtam, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája! Lám, ha valaki szétnéz az országban, ahol tejben és vajban fürdik mndenki, aki csak egy kicsit is nagy­tőkés, ahol bármelyik szépségkirálynőnek mindene megvan, amit csak ma­­pillás szeme és festett szája kíván és ő m­égsem kap munkát, mert a gyárak környéke évekre el van látva munkanélküliekkel s dühében és megalázottsá­­gában rágondol elnökére, kimondhatja, vé­rbeborult szemmel, az alkalomra a megfelelőbbet, hogy... maga, maga... tudja mi maga? Maga: Truman... Persze, nem tudom, hogy ezzel a kifejezéssel, hogyan is vagyunk. Le­het, hogy használata mégis csak beleütközik a becsület védelméről szóló pa­ragrafusokba?! " , t... ..p.. . . . .........­ —■ Erkel Dózsa Gyö­rgy­ operájána átdolgozásáról beszél SZABOLCSI BENCE ÉS KENESSEY JENŐ Erkel Ferenc muzsikájának méltó közvetítése az új, az egész népet fel­ölelő közönséghez, az Operaház egyik legfontosabb feladata. A magyar opera­műfaj értékes hagyományának ápo­lása el sem képzelhető a Bánk bán, Hunyadi László állandó és mindig példás színvonalú előadásai nélkül. De a Himnusz zeneköltője többi színpadi műve már évtizedek óta el­tűnt a repertoárról, pedig van köztük olyan is, hogy életrekeltése hasznosan szolgálná nemcsak az Erkel-kultuszt, a színház magyar műsorának kiszéle­sítését, hanem a mai közönség igé­­­nyeit is. Ilyen elsősorban Erkel Dózsa György című dalműve. Ezt készül most az Operaház átdolgozva felújítani. Az átdolgozást végző munkaközös­ség vezetőjét, Szabolcsi Bencét, to­vábbá Kenessey Jenő karnagyot kér­dezzük a munkálatokról. Szabolcsi Bence mondja: — Dózsa György operáját Erkel Ferenc 1864-ben, legteljesebb alkotó erejében írta a Jókai Mór drámájából készült Szigligeti- szövegkönyvre. A kiegyezés évében, 1867-ben mutatták be. Ugyanakkor komponálta Liszt Fe­renc Koronázási­ miséjét. A magyar romantikus zenének két nagyszabású szerzeménye után hirtelen hanyatlás állott be ezen a területen és a XIX. század végén már alig van ebben a stílusban kiemelkedő alkotás. Hogy a Dózsa György opera már kezdetben olyan kevésszer került színre, abban főkép politikai okok játszottak közre. A Habsburgokkal megalkuvó, nép­elnyomó rendszerben a munkás- és parasztnyúzó „úri Magyarországon” a hatalmasoknak, az „intendánsok”-nak fülét minden szabad hang sértette. — De ezeken a külső körülménye­ken kívül magának a dalműnek is valóban voltak fogyatékosságai — folytatja Szabolcsi Bence. — Erkel az olasz opera-stílust és a magyar opera-stílust (ami alatt akkor a ver­bunkos muzsikát értjük) már megelőző műveiben is összekapcsolta. A „Dózsa György”-ben pedig ehhez a német zenedráma stílusából vett át elemeket és így akart szintézist alkotni. Ma­gyar énekbeszédet, magyar parlandót óhajtott formálni ebben a művében. Nem is a zárt számokra, hanem a recitatívszerű énekre fektette a súly. A mostani átalakításban­­ elsősorban ezeket rövidítjük meg, mert nem egy részük a mai hallgatónak már fá­ras­ztó, elévült. •­­ Át kell alakítani az egész darab dramaturgiáját is. Öt felvonás helyett há­rm felvonás lesz a Dózsa György opera. Sok feleslegest elhagyunk, hogy közelebb hozzuk a publikumhoz. Arra­­azonban nagyon vigyázunk, hogy a minek ne csupán a szelleme, ha­nem minden lényeges része érintetlen ma­rad­jon. Egészében igen értékes, szép és hatásos alkotás, úgy hogy si­ker­ében is nagyon bízunk. A munkaközösség tagjai Szabolcsin kisül Gergely Sándor, Devecseri Gá­­bo­r, Karinthy Ferenc, Nádasdy Kál­m­i­n és Kenessey Jenő karnagy. .Kenessey Jenő karnagy így ismer­teti teendőit: ■— A legnagyobb tisztelettel Erkel Ferenc zsenije iránt végzem a parti­túra portalanításának, retusálásának munkáját. A kihagyásokat, húzásokat lel­kismeretesen, sokszorosan meggon­­do­lm, ahol pedig ú­j összekötőmu­zsika kell, annak anyagát a régi te­m­a­tikus anyagból veszem és hűsége­­sen ragaszkodom az Erkel-stílushoz, hogy egyetlen taktus se árulja el, hogy az nem maga­ Erkel írta. -- • — — Az időtartam alaposan megrövi­­dü­l erre azonban dramaturgiai szem­­pontból is szükség van. Azt hiszem, ez az előadás hatásának is javára szolgál. Erkel a kórusoknak a­dott nagy feladatot és ezt természetesen megtartjuk, igen hálás magánszóla­­mo­k is vannak. Mindjárt a címsze­replőé, ez tenorhangon szól. Van ezenkívül szép drámai szoprán, bari­ton, basszus és mezzo-szoprán ma­ga­ntszólam is. A hangszerelésnél, ahol biz­onyos korszerűsítés ma már elkel, mindig Erkel elképzelését tartom szem előtt. Az Operaházban értesülünk, hogy a zo­ngorakivonatokat versenyben írják a korrepetitorok és a próbákat hama­rosan megkezdik. (p­dF) Megkezdőd­tek Fehér Klára új darabjának próbái Az Úttörő Színházban már több, mint százszor adták hatalmas sikerrel a „Tamás bátya kunyhójá”-t. Jóllehet az előadás változatlanul táblás házak mellett fut, már megkezdődtek a pró­bák Fehér Klára „örsi becsület’’ című darabjából, amelyet vendégként Mar­ton Endre, a Nemzeti Színház rende­zője rendez. Az Úttörő Színház előcsarnokában fényképkiállítás nyitott meg. A képek bemutatják a szabad országokban élő gyermekek és az imperialista államok gyermekei életének különbségét. . Marxista-leninista irodalom Szlovákiában Szlovákiában rendkívül nagy érdek­lőd­és nyilvánul meg a marxista­­len­inista irodalom iránt. A múlt eszten­dő­ben 146 politikai tárgyú könyv jelent meg, a marxizmus-leninizmus kérdé­seit tárgyaló könyvekből összesen 1.888.817 példányt adtak el. ­PR­US 4-ÉN, FELSZABADULÁ­SUNK ÖTÖDIK ÉVFORDULÓJÁN az Operaház hatvantagú csoportja a bu­­karesti magyar követségen ad hang­versenyt, Pless László karnagy ve­­zé­nyletével. A MADÁCH-SZÍNHÁZ a Tűr-test­vérek darabja után Szigligeti Ede „Liliomfi” című színművét tűzi mű­sorra. A darabot Mészöly Dezső és Gera György írja át.

Next