Világposta, 1941 (12. évfolyam, 1-11. szám)

1941-08-01 / 8. szám

Miért volt gróf Széchenyi István a „legnagyobb magyar"? A Magyar Közgazdasági Társaság Széchenyi István születésének 150. évfordulója alkalmával külön Szé­­chenyi-számot adott ki. A nagyközönség számára ez a szám mély bepillantást enged abba, hogy Széchenyi, „ez az izgató hős ma is és mindig tud mondani vala­mit — minden kornak mást“. A Közgazdasági Szemle Széchenyi-száma nem pó­tolja ugyan a hiányzó „jó, alapos és színes Széchenyi­­életrajzot“, még kevésbbé a sokoldalú Széchenyi-témák feldolgozását, milyenek: Széchenyi, mint politikus, mint erkölcsi reformátor; mint agitátor; mint műszaki ember; mint mágnás; mint külföldnéző és utazó; mint gazdaságpolitikus stb., mégis olyan sokoldalú képet fest gróf Széchenyi Istvánról, hogy ezzel a különszám­­mal a Közgazdasági Szemle nagy hiányt pótolt. * * * Az köztudomású, hogy a mai Budapest Buda és Pest városok egyesítéséből keletkezett. De talán nem min­denki tudja, hogy az első, akinél a két város egyesíté­sének gondolata felmerült, Széchenyi István volt. Tőle származik fővárosunk ma is használt neve: Budapest. Még 1828-ban írja: „Fővárosunk nevét Budapestre kellene változtatni... s így két város egyesülne, melly most nem legjobb szemmel nézi egymást. Milly haszon áradna ezen egyesülésből, milly virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva! Kivált, ha az or­szággyűlés is ... az ország szívében tartatnék.“ * * * A két város egyesítésének gondolatát szolgálta a Lánchíd. Ennek terve már 1821-ben felmerült Széche­nyiben, de csak 1831-ben indított mozgalmat megvaló­sítására. Az alapkövet 1842 augusztus 24-én tették le. Ez alkalommal Széchenyit fáklyásmenettel akarták ün­nepelni és Kossuth Lajos már ekkor indítványozta, hogy a lánchidat­­ Széchenyi-hídnak nevezzék el. (1942 augusztus 24-én, az alapkőletétel 100. évfordu­lóján talán már az lesz a neve, ahogy egy újabban megindult mozgalomból következtetni lehet.) A híd 1849 november 1-én nyílt meg. Széchenyi a hidat ké­szen már nem látta, csak építése alatt ment át több­ször a láncokon. És nem érte már meg Buda és Pest egyesítését sem, mely 1872-ben következett be. Az egyesítés után megindult fejlődés teljes mértékben igazolta Széchenyi elgondolásait. * * * Gazdasági elvei voltak: rend és takarékosság. „Min­den nap látom jobban — írja — rend és gazdasággal mennyit lehet alkotni aránylag potom tehetséggel. Pénz dolgában fődolog az: egy garast se adni ki hasz­talan, mert így ezrek maradnak hasznosan.“ Az agrár­­politikára vonatkozóig már akkor mondja: „A magyar birtokot idegen kézre juttatni öngyilkosság és csak jó gazdálkodással kerülhetjük el, mert a törvények által nyújtható papirosvédelem merőben elégtelen.“ * * * A Vaskapu-szabályozás talán jobban átment a köz­tudatba, mint a Tisza-szabályozás. Pedig Széchenyinek ez utóbbi alkotása volt életének legnagyobb eredmén­­nyel járó vállalkozása. De emlékezzünk meg röviden mindkettőről. * * * 1835-ben érkezett meg Pozsonyba az Angolország­ban rendelt kotrógép, búvárharang és a kőemelő gép és az Aldu­nán megindult a másfél millió forintra elő­irányzott munka. Széchenyi előtt a zuhatagokon való hajózás a Duna bizonyos alacsony vízállásánál teljesen szünetelt, ezért is igyekeztt Széchenyi arra, hogy ilyen­kor a sziklába vájt Széchenyi-úton való vontatással, a zuhatagok megkerülésével tengelyen tegye lehetővé a közlekedés fenntartását. Ezzel a tervével jelentékeny eredményt ért el, mert a mintegy ezer köbméter szikla robbantásával a mederben lévő legnagyobb akadályokat sikerült elhárítani, annyira, hogy az akkori szokásos kisebb merülésű 120 tonnás hajók normális víznél át­kelhettek a zuhatagokon. Ezzel a feladat az akkori viszonyoknak megfelelően meg volt oldva. * sH A Tisza-szabályozás fontosságát ez az egy adat be­szédesen világítja meg: 1,950.000 hektár volt Széchenyi korában a Tisza árterülete. Ekkora terület még nagy országoknál sem hiányozhat a termelésnél. Széchenyi 1846-ban kezdte meg az ármentesítés nagy munkáját. Ezt természetesen sok munka, szervezés és harc előzte meg. Egy kezdeményező bizottságot kellett megszer­veztetni és pénzalapot teremteni. Metternich kancellár végül is életre hívta a bizottságot és élére Széchenyi Istvánt állította. Széchenyi a felajánlott hatáskört a legnagyobb készséggel és örömmel fogadta el, hozzá minden fizetés nélkül, a hozzáfűzött külső címet azon­ban csak vonakodva, mert nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy eladta függetlenségét Bécsnek. Mindezek ellenére az utca népe Pesten kocsijában sárral dobálta meg mint hazaárulót és a vármegyei közgyűlésen le­pisszegték. Széchenyi mindezt méltóságteljesen tűrte, mert meggyőződése volt, hogy a kezdeményező bizott­ságra és a pénzalapra az országnak feltétlenül szük­sége van. Bár a lealázások fájtak érzékeny természeté­nek, magasztos céljától nem tért el, vállalta a küzdel­met nem csupán az elemek ellen, hanem főleg a tudat­lanság, irigység és pénztelenség ellen és az igen töké­letlen gazdasági közigazgatás ellen is. Széchenyi ki­nevezése után tanulmányútra indult a Tisza völgyében, ahol a bizalomnak megható jeleit tapasztalhatta, mind a nép, mind a főrangúak részéről. 1846-ban Széchenyi külön röpiratban adta ki ezen az úton szerzett tapasz­talatait. A szervezés kérdése és a pénzügyi rész az ő korában még teljes homályban voltak. Ezeket is neki kellett részleteiben kidolgozni és életre hívni. Egy egységes központi igazgatóság és annyi önálló vidéki társulat felállítását javasolta, ahány összefüggő vízszerkezetre osztható a Tisza-völgy. A pénzügyi részét a dolognak úgy képzelte Széchenyi, hogy az igazságnak és jognak megfelelően a költség két részből álljon, egyik az ál­lami hozzájárulás hat millió forinttal, a másik az ártéri érdekeltségeket terhelje, mely tehernek kulcsát megál­lapítani az egyes vízszerkezetek, társulatok feladata lenne. A nehézségek leküzdése után 1846. augusztus 27-én történt meg az első kapavágás a Dob—Szederkényi át­vágáshoz. „A templomba megyek! — írja ezen a na­pon naplójába. — Óh Istenem, minden a Te kezedben van. Adj nekünk szerencsét, mert a mi tudásunkkal és széthúzásunkkal semmit sem fogunk elérni.“ A szabályozás munkálatai haladtak, mígnem az 1848-i szabadságharc a munkálatokat félbeszakította. Az alapok azonban szilárdan le voltak téve, úgyhogy Széchenyi műve még akkor sem szűnt meg tovább dol­gozni, mikor már élő halottnak volt nyilvánítva. Kereken négy millió katasztrális hold földet szerzett így Széchenyi a magyarságnak, úgyhogy nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez valóban egy második honfogla­lás volt. * * # Gróf Széchenyi István egyéniségét tanulmányozva felmerül a kérdés, miben volt Széchenyi a legnagyobb, mi volt legmaradandóbb alapvető alkotása? Talán a Lánchíd, talán a Hitel, a dunai hajózás, vagy talán a Vaskapu- és Tisza-szabályozás? Egyik sem magában véve, ez mind részletkérdés, hanem az a korát meg­előző szellem, amely alkotásaiban és egész életfolya­matában megnyilatkozott, amely áthatotta a nemzetet s amely napjainkban is él és éltet, amely szellem men­tes minden egyéni érdektől, csupán a haza önzetlen sze­­retetétől hajtva, mindent felkeres, ami a köznek javára szolgálhatott. 132

Next