Világposta, 1941 (12. évfolyam, 1-11. szám)
1941-08-01 / 8. szám
Miért volt gróf Széchenyi István a „legnagyobb magyar"? A Magyar Közgazdasági Társaság Széchenyi István születésének 150. évfordulója alkalmával külön Széchenyi-számot adott ki. A nagyközönség számára ez a szám mély bepillantást enged abba, hogy Széchenyi, „ez az izgató hős ma is és mindig tud mondani valamit — minden kornak mást“. A Közgazdasági Szemle Széchenyi-száma nem pótolja ugyan a hiányzó „jó, alapos és színes Széchenyiéletrajzot“, még kevésbbé a sokoldalú Széchenyi-témák feldolgozását, milyenek: Széchenyi, mint politikus, mint erkölcsi reformátor; mint agitátor; mint műszaki ember; mint mágnás; mint külföldnéző és utazó; mint gazdaságpolitikus stb., mégis olyan sokoldalú képet fest gróf Széchenyi Istvánról, hogy ezzel a különszámmal a Közgazdasági Szemle nagy hiányt pótolt. * * * Az köztudomású, hogy a mai Budapest Buda és Pest városok egyesítéséből keletkezett. De talán nem mindenki tudja, hogy az első, akinél a két város egyesítésének gondolata felmerült, Széchenyi István volt. Tőle származik fővárosunk ma is használt neve: Budapest. Még 1828-ban írja: „Fővárosunk nevét Budapestre kellene változtatni... s így két város egyesülne, melly most nem legjobb szemmel nézi egymást. Milly haszon áradna ezen egyesülésből, milly virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva! Kivált, ha az országgyűlés is ... az ország szívében tartatnék.“ * * * A két város egyesítésének gondolatát szolgálta a Lánchíd. Ennek terve már 1821-ben felmerült Széchenyiben, de csak 1831-ben indított mozgalmat megvalósítására. Az alapkövet 1842 augusztus 24-én tették le. Ez alkalommal Széchenyit fáklyásmenettel akarták ünnepelni és Kossuth Lajos már ekkor indítványozta, hogy a lánchidat Széchenyi-hídnak nevezzék el. (1942 augusztus 24-én, az alapkőletétel 100. évfordulóján talán már az lesz a neve, ahogy egy újabban megindult mozgalomból következtetni lehet.) A híd 1849 november 1-én nyílt meg. Széchenyi a hidat készen már nem látta, csak építése alatt ment át többször a láncokon. És nem érte már meg Buda és Pest egyesítését sem, mely 1872-ben következett be. Az egyesítés után megindult fejlődés teljes mértékben igazolta Széchenyi elgondolásait. * * * Gazdasági elvei voltak: rend és takarékosság. „Minden nap látom jobban — írja — rend és gazdasággal mennyit lehet alkotni aránylag potom tehetséggel. Pénz dolgában fődolog az: egy garast se adni ki hasztalan, mert így ezrek maradnak hasznosan.“ Az agrárpolitikára vonatkozóig már akkor mondja: „A magyar birtokot idegen kézre juttatni öngyilkosság és csak jó gazdálkodással kerülhetjük el, mert a törvények által nyújtható papirosvédelem merőben elégtelen.“ * * * A Vaskapu-szabályozás talán jobban átment a köztudatba, mint a Tisza-szabályozás. Pedig Széchenyinek ez utóbbi alkotása volt életének legnagyobb eredménnyel járó vállalkozása. De emlékezzünk meg röviden mindkettőről. * * * 1835-ben érkezett meg Pozsonyba az Angolországban rendelt kotrógép, búvárharang és a kőemelő gép és az Aldunán megindult a másfél millió forintra előirányzott munka. Széchenyi előtt a zuhatagokon való hajózás a Duna bizonyos alacsony vízállásánál teljesen szünetelt, ezért is igyekeztt Széchenyi arra, hogy ilyenkor a sziklába vájt Széchenyi-úton való vontatással, a zuhatagok megkerülésével tengelyen tegye lehetővé a közlekedés fenntartását. Ezzel a tervével jelentékeny eredményt ért el, mert a mintegy ezer köbméter szikla robbantásával a mederben lévő legnagyobb akadályokat sikerült elhárítani, annyira, hogy az akkori szokásos kisebb merülésű 120 tonnás hajók normális víznél átkelhettek a zuhatagokon. Ezzel a feladat az akkori viszonyoknak megfelelően meg volt oldva. * sH A Tisza-szabályozás fontosságát ez az egy adat beszédesen világítja meg: 1,950.000 hektár volt Széchenyi korában a Tisza árterülete. Ekkora terület még nagy országoknál sem hiányozhat a termelésnél. Széchenyi 1846-ban kezdte meg az ármentesítés nagy munkáját. Ezt természetesen sok munka, szervezés és harc előzte meg. Egy kezdeményező bizottságot kellett megszerveztetni és pénzalapot teremteni. Metternich kancellár végül is életre hívta a bizottságot és élére Széchenyi Istvánt állította. Széchenyi a felajánlott hatáskört a legnagyobb készséggel és örömmel fogadta el, hozzá minden fizetés nélkül, a hozzáfűzött külső címet azonban csak vonakodva, mert nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy eladta függetlenségét Bécsnek. Mindezek ellenére az utca népe Pesten kocsijában sárral dobálta meg mint hazaárulót és a vármegyei közgyűlésen lepisszegték. Széchenyi mindezt méltóságteljesen tűrte, mert meggyőződése volt, hogy a kezdeményező bizottságra és a pénzalapra az országnak feltétlenül szüksége van. Bár a lealázások fájtak érzékeny természetének, magasztos céljától nem tért el, vállalta a küzdelmet nem csupán az elemek ellen, hanem főleg a tudatlanság, irigység és pénztelenség ellen és az igen tökéletlen gazdasági közigazgatás ellen is. Széchenyi kinevezése után tanulmányútra indult a Tisza völgyében, ahol a bizalomnak megható jeleit tapasztalhatta, mind a nép, mind a főrangúak részéről. 1846-ban Széchenyi külön röpiratban adta ki ezen az úton szerzett tapasztalatait. A szervezés kérdése és a pénzügyi rész az ő korában még teljes homályban voltak. Ezeket is neki kellett részleteiben kidolgozni és életre hívni. Egy egységes központi igazgatóság és annyi önálló vidéki társulat felállítását javasolta, ahány összefüggő vízszerkezetre osztható a Tisza-völgy. A pénzügyi részét a dolognak úgy képzelte Széchenyi, hogy az igazságnak és jognak megfelelően a költség két részből álljon, egyik az állami hozzájárulás hat millió forinttal, a másik az ártéri érdekeltségeket terhelje, mely tehernek kulcsát megállapítani az egyes vízszerkezetek, társulatok feladata lenne. A nehézségek leküzdése után 1846. augusztus 27-én történt meg az első kapavágás a Dob—Szederkényi átvágáshoz. „A templomba megyek! — írja ezen a napon naplójába. — Óh Istenem, minden a Te kezedben van. Adj nekünk szerencsét, mert a mi tudásunkkal és széthúzásunkkal semmit sem fogunk elérni.“ A szabályozás munkálatai haladtak, mígnem az 1848-i szabadságharc a munkálatokat félbeszakította. Az alapok azonban szilárdan le voltak téve, úgyhogy Széchenyi műve még akkor sem szűnt meg tovább dolgozni, mikor már élő halottnak volt nyilvánítva. Kereken négy millió katasztrális hold földet szerzett így Széchenyi a magyarságnak, úgyhogy nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez valóban egy második honfoglalás volt. * * # Gróf Széchenyi István egyéniségét tanulmányozva felmerül a kérdés, miben volt Széchenyi a legnagyobb, mi volt legmaradandóbb alapvető alkotása? Talán a Lánchíd, talán a Hitel, a dunai hajózás, vagy talán a Vaskapu- és Tisza-szabályozás? Egyik sem magában véve, ez mind részletkérdés, hanem az a korát megelőző szellem, amely alkotásaiban és egész életfolyamatában megnyilatkozott, amely áthatotta a nemzetet s amely napjainkban is él és éltet, amely szellem mentes minden egyéni érdektől, csupán a haza önzetlen szeretetétől hajtva, mindent felkeres, ami a köznek javára szolgálhatott. 132