Világszínház, 1997 (11. évfolyam, Hamlet különszám)

Hamlet a kortárs színpadon

Hamlet a kortárs színpadon Sepsi Enikő Robert Wilson monológja (Hamlet: a Monologue1) - vázlat - „Had I but time”- ismétli el háromszor Wilson­ Hamlet az előadás kezdetén a Shakes­­peare-dráma végén olvasható mondatot, az előadás egyetlen monumentális díszletének, az egymásra rakott fekete kőlapoknak a tetején fekve-lebegve élet és halál mezsgyéjén. A már bizonyosan jelen lévő, de még be nem teljesedett halál pillanata ez, ahol az emlékezés elindul. A Shakespeare-dráma reális ideje tehát Wilson megformálásában ez a halál előtti pillanat, színpadi ideje mintegy másfél óra. Az emlékezés a monológ hangjában ölt színpadi testet, vagyis rögtön látványként érzékeljük. A szabálytalanul egymásra rakott kőlapokból álló emelvény az emlékezet rétegeinek bejárása és szétfosz­­lása során egyre alacsonyabb lesz, hogy végül egyes-egyedül a beszéd anyagtalanságá­­ból álljon elénk alanyának síremléke, mallarméi értelemben. A monológ pillanata az előadáshoz készített szinopszisban tizenöt színpadi képre tagolódik. Az utolsó kép ismét a halálé, Hamlet utolsó szavaival: „The rest is silence”. Az előadás azt az utat járja be újból , amelyre Hamlet Horatióhoz intézett utolsó szavaiban mint egy lehetséges és kí­vánatos elbeszélés fabulájára és szüzséjére utal („To tell my story”). Wilson színházi gyakorlatával leginkább rokonítható Vigotszkij értelmezése , amely szerint a tragédia alapja fabula és szüzsé kettőssége. (Fabula: Hamlet megbosz­­szulja apja halálát; szüzsé: nem öli meg a királyt.) A drámai szituáció alapja ez a para­doxon, de ez korántsem jelent konfliktust. Hamlet végül nem a szellem szaván felhuz- jelen írás alapjául az 1997-es amsterdami előadás megtekintése szolgált, valamint az 1995-ös párizsi előadás egy részének videofelvétele. (Szövegadaptáció: Wolfgang Wiens.) Lev Vigotszkij: Hamlet, dán királyfi tragédiája, in: Művészetpszichológia, Bp., 1968.265-313.0. 6

Next