Világszövetség, 1992 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1992-08-15 / 1-2. szám

MEGJELENIK KÉTHETENTE, ELSŐ ÉVFOLYAM, 1-2. SZÁM ÁRA: 19,50 FORINT HÁZ AI ÉS KÜLHONI TUDÓSÍTÁSOK ^ ^ oha még ilyen aszkétikus nyarat, mint az idei! Hetek óta fülledt iro­­. dákban s tárgyalótermekben fullado­zom. írógépek, fénymásolók és üvegszekrények mesterséges világában. Bókoló, zöld fák helyett legföljebb egy-egy eltévedt fest­mény stilizált fái mögé képzelem oda a magam kurtácska végtelenségét, amely pillanatokra még el-el tud bolondítani. Ha pedig valamelyik nyi­tott ablakon darázs szédül be váratlanul, legszí­vesebben összeesküvésbe bonyolódnék vele — fullánkos fölkelésbe! — azért, hogy az embert legalább nyáron ne nyomorgassák a kötelessé­gei. Mióta tudok magamról, mindig a nyár volt az én igazi évszakom. A tágas, a megunhatatlan, a bujtogató. Mintha mindenki a kezem alá dolgo­zott volna: a lepkék, a sárgarigók, a mennybe­menő jegenyesorok. Vagy a Duna, amely ha gondolkodni képtelen is, de gondolkodtatni an­nál inkább. Talán a saját hagyományom megszakadása kedvetlenít így el? Vagy az, hogy a nyárral együtt az irodalom, illetve a szellem világából is kiszakadtam, s átléptem egy nekem idegen vi­lágba: a gyakorlatias cselekvésébe? Ki hitte volna, hogy egyszer még ez is meg­történhet velem? Egyáltalán: ki merte volna föltételezni, hogy ebben a földi életben én hivatalnok is lehetek? Alá­író, rendelkező és világtalálkozót szervező elnök, aki hol számítógépek után lohol és előadótermeket szervez, hol pénzt a filozófusok tanácskozásá­hoz, vagy autóbuszokat a kárpátaljai magyaroknak, sőt újságot és székhá­zat is egy most szerveződő világszö­vetségnek. Ezen felül egy leheletnyi reményt ráadásul. Ha meggondolom, legalább akkora változás ez az életemben, mint Rim­­baud-éban az a démoni fordulat, ami­kor egyik napról a másikra otthagyja Párizst, Európát, s magát a költészetet is, és elmegy fegyverkereskedőnek Afrikába. Ő, aki a szavak és a tettek egységének művészi megteremtésére vágyott, meghökkentő kalandjával a lehetetlent bizonyította nekünk: neve­zetesen azt, hogy a létezés gyakorlati­as dolgaiban is ugyanolyan költő le­het az ember, mint a műveiben. Nem lehet. Ihletett vállalkozásáért megcsodál­hatjuk Rimbaud-t, de filozófiailag Kosztolányinak kell igazat adnunk, aki pontosan tudta, hogy „egy dolog egy­szerre csak egy formában lehet valósá­gos: vagy az életben vagy a műben.” A magam szerény példájával — tanúként és áldozatként is aláhúzha­tom ezt a fölismerést. Innen-onnan már hallom is a csat­­tanós mondatokat: ha ilyen jól ismeri Csoóri a törvényt, hogyan cserélhette föl íróságát, írói helyzetét elnököskö­­désre? Bizonyára tetszik neki a rang és kövéredő hiúságát már csak a hata­lommal tudja jóllakatni! Susogó és okos uraim, sose vála­szoltam mámoros rágalmazásaikra, de Köszönjük Olvasóinkat, a Magyarok Harmadik Világtalálkozójának részvevőit s a Magyar Nyelvközösség valamennyi tagját, abban a hitben, hogy sorozatos honvesztéseink után a honépítés kora érkezett el. Magyarország ma szabad és független, így esély kínálkozik arra, hogy népünk, legalább az ország maradék földjén, önnön belső értékrendje szerint éljen. Maga a rendszerváltoztatás azonban kíméletlen erőpróba is. Orszá­gunknak nincsenek tartalékai, s ami hiányt szorgalommal és tudással pótolni lehetne — félő —, veszendőbe megy. A diktatúra összeomlása után sem szűntünk meg gyarmat lenni; a helytartóktól örökül kapott tengersok adósságot ki kell fizetni. (A török kíméletesebb volt: nem rabolta meg a jövőnket.) A diktatúra, még elmúltában is, folyamatosan teljesíti küldetését: a magyar társadalom egyre inkább elproletarizálódik. A szüntelen osztályharc eszmetanának megfogalmazói és végrehajtói nem tudtak mit kezdeni a nemzeti lé­nyeggel — nem mentségükre mondom, de ezt legalább nyíltan be is vallották. A ’48-as szabadságharc és forrada­lom napján a pesti Petőfi-szobomál tüntető fiatalokat aggálytalan önismétléssel minden évben nacionalistának bé­lyegezték. Észjárásuk az volt, hogy aki a nemzeti függetlenség híve: nacionalista. Égyenes ági mai leszármazottaik az ázsiaiból az „európai” internacionalizmus köntösébe öltöztek át, és gya­nakvással, megvetéssel, leplezetlen gyűlölettel tekintenek mindenre, ami nemzeti hagyomány és magyar érték. Idegengyűlölettel vádolják a magyar történelmi folytonosság építőit. Szidalmaikat fogadjuk evangéliumi alázattal, hisz csökkent értékű emberek ők. Az idegengyűlölet ellen szólnak, pedig ők az úfege/igyűlölők. A szomszédos országokban élő magyarok milliói hosszú évtizedek után, napjainkban ébredhettek rá, hogy még­is van anyaországuk, amely szándéknyilatkozataival egyidejűleg kész és képes is segíteni sorsuk jobbra fordításá­ban, de megütközve láthatják, hogy a nemzeti szolidaritás a nacionalizmus vádjával illethető. Mintha minden moz­dulatunkat bűnös szándék vezérelné; mintha bűnös nemzet lennénk. E megbélyegzés mintája valahonnét ismerős. Az emigráció szigetvilágában élő magyarság sebei sem gyógyultak be. A több évtizedes kiközösítés és elszige­teltség ártó következményei ismertek. A magyar emigráció még nem dolgozta ki új életstratégiáját — ahogyan egyik kiváló képviselője mondta: kettős idegenségben él —, s a Kárpát-medence elgazosodott térségében megle­hetősen tájékozatlan. Némely hangadói területi revíziót sürgetnek (Argentínából és Ausztráliából), megfeledkezve arról, hogy a kalandozások kora lejárt, s hogy a kisebbségi kérdés csak erőszakmentesen, az európai politikai ren­dezés keretében oldható meg. Lapunk a magyarság lelki egységét kívánja építeni, a megértés és a türelem jegyében. Nem titkolva azonban, hogy arcunk és önérzetünk is van. S nem mentegetőzve, mert semmi okunk a mentegetőzésre. Égyszerűbben fogalmazva: a magyar nyelvközösség fennmaradását és felemelkedését akarjuk szolgálni, Ma­gyarország, az utódállamok magyarsága és a nemzeti emigráció legjobbjainak közreműködésével. Néhány szót végül a lelki „egységéről. (Minthogy napjainkban minden magyar szót tizenhárom másikkal ta­nácsos értelmezni.) Programunk nem kirekesztőleges, nem irányul senki ellen. Nemzeti kultúránk — miként min­den gazdag műveltség — sokszólamú, sokszínű, ámyalatgazdag. Jellemvonása az egyediség, az individualitás. Kultúránk — akárcsak népünk—: befogadó természetű. E sokrétű hagyomány megóvása a célunk. Szóhasználatunkban a lelki egység lelki épséget jelent. Hornyik Miklós most válaszolok. A váltást kínomban és rossz­kedvemben követtem el. Sőt — ha jobban tet­szik — emberi gyöngeségemben. Mert amikor tavaly, a hírhedtté vált decemberi közgyűlés vé­ge felé Duray Miklós azzal hívott fól telefonon, hogy közfelkiáltással engem választottak meg a Magyarok Világszövetsége elnökének, az első hang azt mondta bennem: nem vállalom. Nem, nem, hiába igyekeznek sarokba szorítani azzal a magasztos zsarolással, hogy a személyemen kí­vül nincs senki, akit a kisebbségiek, a nyugati magyarok és a hazaiak egyaránt elfogadnak. Az a bizonyos belső hang még azt is hozzátette: ak­kor se vállalom az elnökséget, ha emiatt össze­omlik a szövetség. Elvégre nemcsak az ember halandó, halandóak a világszövetségek is! De alighogy egészséges dacként végigfutott rajtam a gondolat, hirtelen meginogtam. Nem a szövetség összeroppanása ijesztett meg, hanem egy újabb nagyidai jelenet közéletünkben. Egy újabb kudarc. De még ennél is jobban annak a lidérces kárörömnek az esélye, amely ilyen bu­kást fölcsattanó tapssal üdvözölne. Ezt a szorongást, ezt a verítékező aggodal­mat talán mégse lehet összetéveszteni hatalmi sóvárgással. Persze vannak, akik ettől függetle­nül azért kárhoztatnak, amiért „megmentettem” a szövetséget. Szerintük engednem kellett volna összeroppanni az egészet mindenestől. A gondolat nem idegen tőlem, s ha valamivel jobb lelkiállapotban élne a magyarság — különösen a határon tú­liak —, talán így döntök ösztönösen magam is. De olyan megrongálódott idegrendszerű és megtaposott közös­ségek esetében, mint amilyenek mi vagyunk Székesfehérvártól Beregszá­szig, Szabadkáig és Marosvásárhe­lyig, a beszédes szimbólumokra épp­úgy kell figyelnünk, mint a valóságra. Sőt némelykor jobban, mert a beteg­séggel együtt járó beteg képzelet a lo­gika helyett inkább a jelekbe, a sejtel­mekbe, a találgatásokba kapaszkodik. Néha bizony még rémlátomásokba is. Szerintem egy földre rogyó világszö­vetség csak erősítette volna a baljós­latú magyar babonákat. Kérdés, hogy az életben maradó mit erősít? Egészen pontosan mit erő­síthet? Azt a fülledt, csatakos, gőzölgő gondolkodást semmiképpen sem, ame­lyet egyik írótársam akar elhitetni róla egyik töijátékos írásában. Ezt úja: „Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de amikor azt hallom, hogy a világtalál­kozó egy új vérszerződés lehetősége, akkor én leginkább csak hümmögök.” Helyében, bizonyisten, én is hüm­­mögnék. De mielőtt a hümmögésbe belekezdenék, nagyon szelíden meg­kérdezném tőle: hol olvasta vagy kitől hallotta ezt a vérszerződéses marhasá­got? Attól tartok, hogy saját, előítéle­tes szöveggyűjteményéből, amelyet lepkevérből és féligazságokból lepá­rolt tintával írt össze magának, hiszen a pompás kitalációk mindig kapóra jönnek egy szellemes írónak, mert Budapest, 1992. augusztus 15.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék