Világszövetség, 1992 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1992-08-15 / 1-2. szám
.oha még ilyen aszkétikus nyarat, mint az idei! Hetek óta fülledt irodákban s tárgyalótermekben fulladozom, írógépek, fénymásolók és üvegszekrények mesterséges világában. Bókoló, zöld fák helyett legföljebb egy-egy eltévedt festmény stilizált fái mögé képzelem oda a magam kurtácska végtelenségét, amely pillanatokra még el-el tud bolondítani. Ha pedig valamelyik nyitott ablakon darázs szédül be váratlanul, legszívesebben összeesküvésbe bonyolódnék vele — fullánkos fölkelésbe! — azért, hogy az embert legalább nyáron ne nyomorgassák a kötelességei. Mióta tudok magamról, mindig a nyár volt az én igazi évszakom. A tágas, a megunhatatlan, a bujtogató. Mintha mindenki a kezem alá dolgozott volna: a lepkék, a sárgarigók, a mennybemenő jegenyesorok. Vagy a Duna, amely ha gondolkodni képtelen is, de gondolkodtatni annál inkább. Talán a saját hagyományom megszakadása kedvetlenít így el? Vagy az, hogy a nyárral együtt az irodalom, illetve a szellem világából is kiszakadtam, s átléptem egy nekem idegen világba: a gyakorlatias cselekvésébe? Ki hitte volna, hogy egyszer még ez is megtörténhet velem? Egyáltalán: ki merte volna föltételezni, hogy ebben a földi életben én hivatalnok is lehetek? Aláíró, rendelkező és világtalálkozót szervező elnök, aki hol számítógépek után lohol és előadótermeket szervez, hol pénzt a filozófusok tanácskozásához, vagy autóbuszokat a kárpátaljai magyaroknak, sőt újságot és székházat is egy most szerveződő világszövetségnek. Ezen felül egy leheletnyi reményt ráadásul. Ha meggondolom, legalább akkora változás ez az életemben, mint Rimbaudéban az a démoni fordulat, amikor egyik napról a másikra otthagyja Párizst, Európát, s magát a költészetet is, és elmegy fegyverkereskedőnek Afrikába. Ő, aki a szavak és a tettek egységének művészi megteremtésére vágyott, meghökkentő kalandjával a lehetetlent bizonyította nekünk, nevezetesen azt, hogy a létezés gyakorlatias dolgaiban is ugyanolyan költő lehet az ember, mint a műveiben. Nem lehet. Ihletett vállalkozásáért megcsodálhatjuk Rimbaud-t, de filozófiailag Kosztolányinak kell igazat adnunk, aki pontosan tudta, hogy „egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben vagy a műben.” A magam szerény példájával — tanúként és áldozatként is aláhúzhatom ezt a fölismerést. Innen-onnan már hallom is a csattanós mondatokat: ha ilyen jól ismeri Csoóri a törvényt, hogyan cserélhette föl íróságát, írói helyzetét elnökösködésre? Bizonyára tetszik neki a rang és kövéredő hiúságát már csak a hatalommal tudja jóllakatni! Susogó és okos uraim, sose válaszoltam mámoros rágalmazásaikra, de köszönjük Olvasóinkat, a Magyarok Harmadik Világtalálkozójának részvevőit s a Magyar Nyelvközösség valamennyi tagját, abban a hitben, hogy sorozatos honvesztéseink után a honépítés kora érkezett el. Magyarország ma szabad és független, így esély kínálkozik arra, hogy népünk, legalább az ország maradék földjén, önnön belső értékrendje szerint éljen. Maga a rendszerváltoztatás azonban kíméletlen erőpróba is. Országunknak nincsenek tartalékai, s ami hiányt szorgalommal és tudással pótolni lehetne — félő —, veszendőbe megy. A diktatúra összeomlása után sem szűntünk meg gyarmat lenni; a helytartóktól örökül kapott tengersok adósságot ki kell fizetni. (A török kíméletesebb volt: nem rabolta meg a jövőnket.) A diktatúra, még elmúltában is, folyamatosan teljesíti küldetését: a magyar társadalom egyre inkább elproletarizálódik. A szüntelen osztályharc eszmetanának megfogalmazói és végrehajtói nem tudtak mit kezdeni a nemzeti lényeggel — nem mentségükre mondom, de ezt legalább nyíltan be is vallották. A ’48-as szabadságharc és forradalom napján a pesti Petőfi-szobornál tüntető fiatalokat aggálytalan önismétléssel minden évben nacionalistának bélyegezték. Észjárásuk az volt, hogy aki a nemzeti függetlenség híve: nacionalista. Egyenes ági mai leszármazottaik az ázsiaiból az „európai” internacionalizmus köntösébe öltöztek át, és gyanakvással, megvetéssel, leplezetlen gyűlölettel tekintenek mindenre, ami nemzeti hagyomány és magyar érték. Idegengyűlölettel vádolják a magyar történelmi folytonosság építőit. Szidalmaikat fogadjuk evangéliumi alázattal, hisz csökkent értékű emberek ők. Az idegengyűlölet ellen szólnak, pedig ők az ür egeigyűlölők. A szomszédos országokban élő magyarok milliói hosszú évtizedek után, napjainkban ébredhettek rá, hogy mégis van anyaországuk, amely szándéknyilatkozataival egyidejűleg kész és képes is segíteni sorsuk jobbra fordításában, de megütközve láthatják, hogy a nemzeti szolidaritás a nacionalizmus vádjával illethető. Mintha minden mozdulatunkat bűnös szándék vezérelné, mintha bűnös nemzet lennénk. E megbélyegzés mintája valahonnét ismerős. Az emigráció szigetvilágában élő magyarság sebei sem gyógyultak be. A több évtizedes kiközösítés és elszigeteltség ártó következményei ismertek. A magyar emigráció még nem dolgozta ki új életstratégiáját — ahogyan egyik kiváló képviselője mondta: kettős idegenségben él —, s a Kárpát-medence elgazosodott térségében meglehetősen tájékozatlan. Némely hangadói területi revíziót sürgetnek (Argentínából és Ausztráliából), megfeledkezve arról, hogy a kalandozások kora lejárt, s hogy a kisebbségi kérdés csak erőszakmentesen, az európai politikai rendezés keretében oldható meg. Lapunk a magyarság lelki egységét kívánja építeni, a megértés és a türelem jegyében. Nem titkolva azonban, hogy arcunk és önérzetünk is van. S nem mentegetőzve, mert semmi okunk a mentegetőzésre. Egyszerűbben fogalmazva: a magyar nyelvközösség fennmaradását és felemelkedését akarjuk szolgálni, Magyarország, az utódállamok magyarsága és a nemzeti emigráció legjobbjainak közreműködésével. Néhány szót végül a lelkiegységéről. (Minthogy napjainkban minden magyar szót tizenhárom másikkal tanácsos értelmezni.) Programunk nem kirekesztőleges, nem irányul senki ellen. Nemzeti kultúránk — miként minden gazdag műveltség — sokszólamú, sokszínű, árnyalatgazdag. Jellemvonása az egyediség, az individualitás. Kultúránk — akárcsak népünk—, befogadó természetű. E sokrétű hagyomány megóvása a célunk. Szóhasználatunkban a lelki egység lelki épséget jelent. Hornyik Miklós most válaszolok. A váltást kínomban és rosszkedvemben követtem el. Sőt — ha jobban tetszik — emberi gyöngeségemben. Mert amikor tavaly, a hírhedtté vált decemberi közgyűlés vége felé Duray Miklós azzal hívott fel telefonon, hogy közfelkiáltással engem választottak meg a Magyarok Világszövetsége elnökének, az első hang azt mondta bennem: nem vállalom. Nem, nem, hiába igyekeznek sarokba szorítani azzal a magasztos zsarolással, hogy a személyemen kívül nincs senki, akit a kisebbségiek, a nyugati magyarok és a hazaiak egyaránt elfogadnak. Az a bizonyos belső hang még azt is hozzátette: akkor se vállalom az elnökséget, ha emiatt összeomlik a szövetség. Elvégre nemcsak az ember halandó, halandóak a világszövetségek is! De alighogy egészséges dacként végigfutott rajtam a gondolat, hirtelen meginogtam. Nem a szövetség összeroppanása ijesztett meg, hanem egy újabb nagyidai jelenet közéletünkben. Egy újabb kudarc. De még ennél is jobban annak a lidérces kárörömnek az esélye, amely ilyen bukást fölcsattanó tapssal üdvözölne. Ezt a szorongást, ezt a verítékező aggodalmat talán mégse lehet összetéveszteni hatalmi sóvárgással. Persze vannak, akik ettől függetlenül azért kárhoztatnak, amiért „megmentettem” a szövetséget. Szerintük engednem kellett volna összeroppanni az egészet mindenestől. A gondolat nem idegen tőlem, s ha valamivel jobb lelkiállapotban élne a magyarság — különösen a határon túliak —, talán így döntök ösztönösen magam is. De olyan megrongálódott idegrendszerű és megtaposott közösségek esetében, mint amilyenek mi vagyunk Székesfehérvártól Beregszászig, Szabadkáig és Marosvásárhelyig, a beszédes szimbólumokra éppúgy kell figyelnünk, mint a valóságra. Sőt némelykor jobban, mert a betegséggel együtt járó beteg képzelet a logika helyett inkább a jelekbe, a sejtelmekbe, a találgatásokba kapaszkodik. Néha bizony még rémlátomásokba is. Szerintem egy földre rogyó világszövetség csak erősítette volna a baljóslatú magyar babonákat. Kérdés, hogy az életben maradó mit erősít? Egészen pontosan mit erősíthet? Azt a fülledt, csatakos, gőzölgő gondolkodást semmiképpen sem, amelyet egyik írótársam akar elhitetni róla egyik törjátékos írásában. Ezt úja: „Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de amikor azt hallom, hogy a világtalálkozó egy új vérszerződés lehetősége, akkor én leginkább csak hümmögök.” Helyében, bizonyisten, én is hümmögnék. De mielőtt a hümmögésbe belekezdenék, nagyon szelíden megkérdezném tőle: hol olvasta vagy kitől hallotta ezt a vérszerződéses marhaságot? Attól tartok, hogy saját, előítéletes szöveggyűjteményéből, amelyet lepkevérből és féligazságokból lepárolt tintával írt össze magának, hiszen a pompás kitalációk mindig kapóra jönnek egy szellemes írónak, mert MEGJELENIK KÉTHETENTE, ELSŐ ÉVFOLYAM, 1-2. SZÁM ÁRA: 19,50 FORINT HAZAI ÉS KÜLHONI TUDÓSÍTÁSOK Budapest, 1992. augusztus 15.