Világszövetség, 1992 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1992-08-15 / 1-2. szám

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGÉNEK KÉTHETI LAPJA ELSŐ ÉVFOLYAM, 1-2. SZÁM, 1992. AUGUSZTUS 15. szabadon pezseghet körülöttük a nyelv, szaba­don bogározhatnak az ötletek, és a gyanútlan ol­vasó azt élheti át, hogy itt valami teremtés zaj­lik. Teremtés, vagy egy új igazság születése. Pe­dig egyszerűbb volna az egészet könnyed rágal­mazásnak nevezni. De felejtsük el gyorsan ezt a kitérőt, ezt a személyeskedést. Nem illik hozzá aszkétikus nyaramhoz. S ahhoz a fullasztó föladathoz sem, ami az elkövetkezendő hetekben, hónapokban ránk vár. Amikor decemberben elvállaltam az elnöki tisztet, tudtam, hogy valamikor valakik nekem esnek majd durván, szócséphadaróval, ágyútűz­­zel, s gúnyos pillantások közben kérdezetlenül is azt kérdik: mi az, hogy elnök? mi az, hogy magyarok? mi az, hogy világszövetség? világta­lálkozó? Egyáltalán: mi ez az egész mitologi­­zált, magyar izé a földrészek közötti nyakba bo­rulással? De, szerencsére, nemcsak azt tudtam, hogy ez menetrendszerűen bekövetkezik, hanem azt is, hogy nekem falfehér arccal minden goromba­ságot el kell viselnem. Még a tetszetős, félreve­zető féligazságokat is, mert rugdalódzásom el­lenére ismét olyan személy leszek, aki körül el­válik majd egymástól jóhiszeműség és nyegle­ség, beárnyékolt erkölcs és küszködő akarat. Nem félek kimondani: olyan személy, aki azzal segít a történelemnek, hogy sosem félt bevallani gyöngeségét, de esendősége közben se húzódott át a romboló szellemek oldalára. S nem azért, mert egy elkülönített, magyar mennyországban szeretne üdvözülni, hanem azért, mert idejében megértette, hogy sokáig voltunk Kőműves Kele­­men-i nép, s egyszer abba kell ezt a nyűglődést hagynunk. Abba az önsajnálatot s a patetikus bukások sorozatát. De még az érzelmesen tan­gózó, kis filozófiákat is, melyek szerint nekünk csak élnünk kell, dolgoznunk, megteríteni az asztalt, megbontani az ágyat, mert ez az egyedü­li, hazafias program. Egy ilyen program csak akkor volna kívána­tos és követhető, ha nekünk, magyaroknak, tán­colni nem romok között, hanem jól ledöngölt földön lehetne. Ha folyamatosak volnának a tör­téneteink, és szervesebb múlt gomolyogna mö­göttünk. De elég, ha csak az utolsó negyven év aszályos időszakaira gondolunk. Például a haza iránti érzelmek olyanok voltak Magyarországon, mint szigorú ateista világban az eltitkolandó is­tenhit. Ilyen előzmények után a ráhagyatkozó természetesség még sokáig természetellenes igé­nyünk marad. Nekünk igenis akarnunk kell va­lamit, amit egyes-egyedül csak erkölcsi erőfe­szítéssel érhetünk el. Hisz ahol nincs akarat, ott személyiség sincs: nép se, nemzet se. Ha István király csak a Nagyboldogasszony tündöklésére figyel, s nem akar államot alapítani, akkor ma nincs magyar állam, nincs magyar műveltség, nyelv, emlékezet. De ugyanezt elmondhatom Bethlen Gábor Erdélyéről, Széchenyi építkező akaratáról s Bartók kristályos szelleméről. Hisz amit teremtettek — akarták is! Tudom, vannak édenkeztibb állapotok is en­nél a fegyelmező állapotnál, amikor könnyű szél emelgeti az ember csuklóját, de mi — itt, vagy bárhol másutt élő magyarok — nemigen ismer­jük ezeket a természetes pillanatokat. Az élet számunkra többnyire kínos és gyötrető házi fel­adat. Valahonnan mindig lőhetnek ránk váratla­nul, mint most épp Délen, a „háborúba ájult Szerbiában”, vagy mocskolhatnak és kiszorít­hatnak bennünket, mint Erdélyben. Valahonnan mindig menekülnünk kell, s valamiért folyton mentegetőznünk. Nem most jött-e el az ideje annak, hogy a helyzetünkön változtassunk? Eddig minden sze­rencsétlenségünkre és bűnünkre találtunk ma­gyarázatot. Azokra is, amelyeket mások ellen, s azokra is, amelyeket magunk ellen követtünk el. Mostantól kezdve hiába keresünk mentsége­ket. Magunk vagyunk, mint az egzisztencialista filozófia abszurd embere, s bármit csinálunk, minden a mi művünk lesz. A primitívség ugyan­úgy, mint a zsenialitás. Akár tetszik nekünk ez a történelmi szerep, akár nem, erre kell fölkészülnünk. * Vasárnap van, augusztus első vasárnapja. Ismét egy fülledt, sorvasztó szobában ülök s dolgozom, mint valami világi szerzetes. Érzelmeket s gondo­latokat gereblyézek össze a közeledő világtalálko­zóhoz. Nehezen megy. Ennyi erővel egy drámát is meg lehetne írni. Eközben még csak darázs sem köszön be hozzám. Még csak a szomszéd vadga­lamb se. Mintha az utca lakóival ők is a Balatonra utaztak volna. De semmi baj! Már-már kezdem jól érezni magam ebben a nyári aszkézisben. Mert tu­dom, hogy aki világtalálkozót szervez a föld har­mincöt-harminchat országából hazaérkező magya­roknak, annak előbb magában kell nagy csöndet teremtenie. Nagy csöndet, mintha egy hűvös szé­kesegyház gótikus ívei alatt ülne. éltő aggodalom és az aggódásnál mégis erősebb remény késztet szólásra néhány héttel az 1992 au­gusztusára tervezett világtalálko­­zó, illetve a Magyarok Világszövetsége esedékes közgyűlése előtt. Mi, akik annyi évtizeden át kettős kiszolgáltatottságban éltünk, az 1989-es politikai fordulatot úgy éltük meg ebben a kelet­­közép-európai térségben, mint amely majd lehe­tővé teszi nemzeti azonosságunk érvényesítését. Nem így történt, nem így történik. Ebbe azonban nem nyugodhatunk bele. 20. századi történelmünk nagy drámája, meg­osztottságunk enyhülni látszik. Nemzeti s emberi csatavesztéseink után megértük, megéljük a tör­ténelem esélyét. Bennünk és körülöttünk több minden szerencsésen összehangzik. A demokra­tikus Európa, Kelet-Közép-Európa feltámadó demokratikus erői s Magyarország mai helyzete párhuzamos, illetve egybefutó utak. Brutális megosztottságunk erőszakos elidege­nedésünket jelentette egymástól. Történelmünk áldása lehetne, ha a világ magyarságának elmúlt fél évszázados tapasztalatai alapján bölcs felis­meréssé alakulna: meg kell szüntetni megosz­tottságunkat. Évtizedek történelmi megveretése után, a negatív helyzetek és tények őrjítő sora után: szolidaritás. Egymás keresése, egymáshoz való közelítése. Egymás megismerése. A világ magyarsága az elmúlt évtizedekben óriási szellemi, tudományos, erkölcsi és emberi értékeket hozott létre. Ezeket kellene a fejünk fölé tartani. Ezekből alakítani másféle emberi és magyarságtudatot. Mai nemzedékeinkben fél évszázados várako­zás görcsölődik. S mi e várakozás tétje? Emberi többlet, nemzeti többlet. Az, ami eddig életünkből hiányzott, az emberi, erkölcsi szabad akarat, ön­becsülésünk, a másság tisztelete és becsülése. A mai magyarságlét földrajzi területein, Ma­gyarország, a világ szórvány- és sziget­ magyar­sága az elmúlt fél évszázados történelmét külön­böző helyeken, különböző helyzetekben, más­más meghatározó körülmények hatása alatt élte meg. E tényből az is következik, hogy mindhá­rom létformának sajátos öntörvényei alakultak ki. S ha meg akarjuk érteni egymást, elsősorban különböző létformáink öntörvényeit, behatároló tényezőit kell ismernünk. Minden átvett séma vagy abszolutizáló mérték torzíthatja ítéletein­ket. Nyelvünk, történelmünk okán azonosak va­gyunk, életünk területei viszont másság hordo­zói. Egyszerre vagyunk azonosak-hasonlók és mások. A világ magyarsága más-más társadal­mak függvényében, más-más helyzetekben, más hőfokon élte meg a kényszer, a hazátlanság, a létküzdelem, a honvágy, a hazafiság, a szülőföld, a boldogulás és a sikertelenség érzéseit. Más­más helyzetekben éltük és éljük meg a hatalom­hoz való viszonyunkat: szervilizmusokat, a loja­litásokat, az asszimilációt, a közönyöket, a rejtett és nyílt ellenállásokat, a szembeszegüléseket és mártíromságokat. A világ magyarsága földrészekre szórt szállás­helyein alig van ember, család, akit és amelyet ne ért volna sérelem, megaláztatás, igazságtalanság az elmúlt fél évszázadban. Hányféle határt — lát­hatót és láthatatlant — húzott közénk az elmúlt idő? Mert más a viszonylagos anyagi jólét és más a koplalás, a szűkösség, a nincstelenség közérze­te. Más a világ szellemi csúcsára ért magyar köz­érzete és más a ma is menekülő földönfutóé. Az elmúlt fél évszázadban a világ magyarságának a zöme a hatalmon kívül élt. Ma is csak kisebb ré­szüknek van demokráciaélménye. Többségünk megcsonkított lélekkel néz a világba. Azonosak, hasonlóak vagyunk és különbözőek is. A másság lehet gazdagító érték, de gátló távol­ság is. Úgy érezzük, le kell küzdenünk a másság távolságait. Sérelmeikért, megkínzott életükért milliók kérhetnek, kérhetnének elégtételt. Szerintünk az az erkölcsi rend adhat megol­dást, amelyet magunkban hordunk: a világma­gyarság megélt élményei és tapasztalatai. Ma­gunkban hordjuk az új rend igényét és mértékké alakítható nyersanyagát; — markánssá válik a magyar politika nemze­tet és összmagyarságot vállaló felelőssége. Ma­gyarország, minden magyar szellemi hazájává magasodik; — a volt emigráció szinte minden földrészen kialakította a magyarság szellemi gócait: világis­meretet, világélményt adott, példát mutatott lét­küzdelemből, s legjobbjai elől jártak a zsarnok­ság és az erőszak leküzdésében; s a határon kívüli nemzeti kisebbségek fel­mutatták az önvédelem reflexeit, a megmaradás filozófiai, erkölcsi, művészi értelmezéseit. Az 1989-es változás után politikai tényezők­ként jelenhettek meg a határon kívüli nemzetré­szek. Az új demokráciákban folyó jogalkotás alapkérdése az emberi jog. Kelet-Közép-Európa magyarságának nagy történelmi esélye az önren­delkezés, az önigazgatás elve és gyakorlata. A határon kívül élők közérzetének markáns jellemzője a hovatartozás és az együvé tartozás érzése. A magyar kisebbségek, a sziget- és szór­ványmagyarság erőteljesen Magyarország irányá­ba orientálódik, élő kapcsolatokra vágyik a szelle­mi hazával. A megosztottság állapotának termé­szetes reflexe ez. Meggyőződésünk: a mai ma­gyarságlétnek megvan az ereje, felismerőképessé­ge ahhoz, hogy e tényezőket pozitív folyamatokká alakítsa és erősítse. Az esély és a helyzet tétje nagy, azért is, mert az összmagyarság, az egyete­mes magyarság gondolatával szemben új naciona­lizmusok sorakoznak a Kárpát-medencében. A magyarságlét súlypontjai Kelet-Közép-Eu­rópa térségeire tevődnek. Ennek ellenére szüksé­gesnek tartjuk megőrizni hármas tagolódásunk belső egyensúlyát, egyenrangú szövetség-jelle­gét. Ne legyenek dominanciák. Ne legyen egyik területnek sem előjoga a másikkal szemben. Ön­­törvényeink tiszteletben tartásával közeledjünk egymáshoz. Ne öltsünk bírói talárt közös talál­kozásainkon. Saját igazságainkat ne nyilvánítsuk egyetlen igazsággá, mert egymást kereső utun­kon nincs egyetlen igazság, emberi minősítése­inknek nem lehet csak egyetlen mértéke. Az igazságtevés mértékét nem lehet sem ex­portálni, sem importálni. Ha ezt tesszük, úgy a harag, a sértések, s a gyűlölködések új tüzeit rak­juk magunk alá. Az összmagyarság gondolatá­nak szerintünk ma nem számon kérő bírákra, ha­nem megküzdött életeink, értékeink tisztelőire, befogadó, új utakra igazító, nagy lelkekre van szüksége. Sokan valljuk: az összmagyarság gondolata átfogó intézményt feltételez. A magyar állam hi­vatalos intézményrendszere mellett szükség van egy erős szövetségre. Egy szabad társulású, er­kölcsi alapozású Magyarok Világszövetségére. Nyitott, pártoktól független, autonóm szövet­séget képzelünk el, amely partneri viszonyban lehetne a magyar állammal, — olyan szövetséget, amelynek tagja lehet mindenki, aki elismeri alapszabályát és program­ját; — olyan szövetséget, amely összmagyar par­lament formájában működhetne, valamennyi számottevő magyar szervezet és egyén részvéte­lével; — olyan szövetséget, amelynek meghatározó alapelvei a tolerancia és a szolidaritás lenne; — olyan szövetséget, amely a határon túli magyarság regisztere, információs bázisa, kap­csolatainak ápolásában központja is lehetne. Az 1991-es decemberi közgyűlés és az azóta eltelt időszak eseményei nyugtalansággal tölte­nek el bennünket. Félő, hogy a Nyugaton és a Kárpát-medencében élő magyarság képviselői, illetve a magyarországiak nem haladnak kívánt mértékben a józan összmagyar megértés és meg­egyezés irányába. A személyi ambíciók és a személyes ellentétek sajnos még mindig megha­tározóak és veszélyeztetik a közgyűlés és a ma­gyarok világtalálkozója sikerét. Márpedig a foly­tatódó személyeskedő és elvtelen viták csökken­tik a mai magyarság-lét esélyeit, legalábbis ve­szélyesen késleltetik politikai, gazdasági, kultu­rális talpraállását. Ennek a tarthatatlan helyzetnek a tudatosítá­sával kérünk mindenkit, aki a magyarság egysé­gében gondolkodik, próbálja meg félretenni elő­ítéleteit, az elfogultságot, és a valódi értékekre figyelve vállalja részvételét az összmagyarság jövőjét munkáló fórumon. E találkozással megosztottságunk, szétszórt­ságunk távolságait kívánjuk csökkenteni, integ­rálni erőinket, egymáshoz közelítő szándékain­kat, közös érdekeinket. Dobos László Levél a világ magyarságához Hornyik Miklós főszerkesztő Nácsa Klára főszerkesztő-helyettes Baráth Ferenc művészeti vezető Tördelőszerkesztők: Csánki János, Mikola Péter * A szerkesztőség munkatársai: Domonkos László, Endrődi Szabó Ernő, Győrffy László, Szilágyi Károly, Tóth László * Szerkesztőségi titkár: Hegedűs Vilmosné * Kiadja a Közművelődési Információs Vállalat, 1035 Budapest, Miklós tér I. Felelős kiadó: a K.I.V. igazgatója ,imma HAZAI ÉS KÜLHONI TUDÓSÍTÁSOK A Magyarok Világszövetsége kétheti lapja Megjelenik a Tótfalusi Kis Miklós Sajtóalapítvány támogatásával. Az Alapítvány kuratóriumának tagjai: Csoóri Sándor elnök Dobos László, Pomogáts Béla Szerkesztőség: 1011 Budapest I. Corvin tér 8. Levélcím: 1251 Budapest, Postafiók 54., Telefon: 201-3766; 201-5256 Telefax: Magyarok Világszövetsége 1068 Budapest, Benczúr u. 15. (36-1)122-8465. Hirdetésfelvétel: 1035 Budapest, Miklós tér 1. Telefon: 180-3594. * Lapunk szeptember közepétől előfizethető lesz Magyarországon a Magyar Postánál, külföldi előfizetőink részére a Kultúra Külkereskedelmi Vállalatnál. Az előfizetési szelvény következő számunktól megtalálható lesz a lapban. * Szikra Lapnyomda, Budapest (92-6375) Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN 1216-432

Next