Világszövetség, 1992 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1992-08-15 / 1-2. szám

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGÉNEK KÉTHETI LAPJA elki sebek gyötrelmesebben gyógyulnak a testiek­nél. Egyének és az egész nemzet életében. Len­gyel barátaim panaszolták, 1970 késő őszén, eled­dig egretlen lengyelhoni látogatásom idején, hogy még mindig a hajdani államhatárok árnyékát kell átlépniük, ha Varsóból Sziléziába utaznak, vagy onnan Krakkóba, egyazon ország belsejében. (Ezt az utat tettem volna meg én is.) Vasút és országút rég egyesítette a több mint száz éven át szétszagga­tott Lengyelországot. Közvetlenül 1918, illetve az orosz inter­venció visszaverése után, az újjáélesztést tartották a legnehe­zebb nemzeti feladatnak. A lengyel föld szí­vében értek volt véget a cári, a porosz meg az osztrák vasútvonalak. Küzdelmes, belső lengyel „békekötés” kellett ahhoz, túl a nagyhatalmak döntésén, hogy egységes vér­keringésbe kapcsolják a feltámadt ország közlekedését, gazdaságát, közigazgatását. De a szokások, erkölcsök különbözősége egy csapásra nem szűnt meg ezzel. Egy nemzet egységét összehasonlíthatatlanul könnyebb szétrombolni, mint újraépíteni az önmagukhoz vezető lelki utakat. Lehetett volna-e fogékonyabb megértője e lelki nyomornak egy erdélyi magyarnál, aki éppenséggel romániai íróként találkozott a lengyel panasszal? Bizonyára ezért is mondták el nekem, miután — román kollé­gáimtól különválva, kecsegtető balti-tengeri kirándulásról lemondva, Bem tábornok var­sói múzeumát, majd Báthori István krakkói sírját kerestem fel. Érezték lengyel barátaim, hogy mi ugyanazt a széttépettséget éljük, immár a lengyel beteljesedés árnyékában. Mikor Lengyelország három tartományból ismét eggyé lett, akkor tépték ötfelé Nagy Lajos, Báthori István magyar örökségét. Megismételtük a lengyel történelmet, sokkal mostohább körülmények között. A távolsá­gok lerövidülése, a közlekedés felgyorsulá­sa, a gazdasági fejlődés nem közelebb hozta a Kárpát-medence egyébként nem is olyan nagy térségben szétszórt magyarságát, ha­nem a szétfarigcsált nemzetrészeket mind jobban távolította egymástól. A cárok, csá­szárok, királyok orosz, porosz, osztrák biro­dalmai jóval közelebb álltak egymáshoz igazgatás, társadalmi berendezkedés dolgá­ban a lengyel szétosztottság idején, mint a maradék Magyarországot körülvevő új du­nai államalakulatok 1918 után. Magában az anyaországban az idejét­múlt tegnap társadalmi rendje konzerváló­dott, nem függetlenül a trianoni traumától. Más képlet alakult ki a köztársasági, polgári Csehszlovákiában, eltérő jellege volt a dél­szláv népeket már akkor alig összefogó ju­­goszlávizmusnak, a hatalmassá növesztett Románia pedig balkáni szokásokat plántált Erdély magyar és román világába. Mindhá­rom ország magyar népességének, százezreknek, millióknak puszta fennmaradásuk érdekében alkalmazkodniuk kellett a hagyományaiktól, lelkiségüktől mélyen eltérő új szokásokhoz. Húsz esztendő elegendő volt ahhoz, hogy más lelki alkatúvá váljék a felvidéki vagy az erdélyi, s megint mássá a délvidéki magyar. Leginkább a bécsi döntések után mutatkozott meg ez, mikor az egymásra találás örömén túl, ennek múltával éles el­lentétek jelentkeztek az anyaországi és felvidéki, majd a buda­pesti és az erdélyi magyarok között. Erdélyben például a ma­gyar középosztály, a birtokos és iparos réteg, de a földműves tömeg is hozzászokott, hogy kenőpénzzel intézze el gondjait hivatalokban, adószedőknél, csendőröknél. Az újra berendez­kedő magyar igazgatás joggal üldözte a baksis uralmát, de he­lyébe a protekciózás szomorú szokása érkezett Erdélybe. Kü­lön szólhatnék, ha kedvem lenne hozzá, a tolerancián nevelő­dött erdélyi szellem ütközéseiről 1940 és 1944 között a pesti gőggel, amely nem nagy rokonszenvre talált közöttünk. De a székelyek, az erdélyi magyarok józan nemzeti tudatát mutatja, hogy soha nem tévesztették össze a magyar szellemet egyné­mely pesti úr kivagyiságával, ösztöneink mélyén hittünk ab­ban, hogy a Trianon után támadt szakadékokat lassan betömi az idő, a hagyományok kiegyenlítő ereje, helyreáll a nemzet szellemi egysége, magasabb szinten, tudatosabban, mint ami­lyen az első világháború idején volt, mielőtt összetörte a törté­nelem. Ha húsz esztendő is mély lelki rombolást okozott, hogy ne kezdte volna ki a szellemi nemzetet a következő ötven, amely nemcsak — tetézve — megismételte Trianont, de soha addig nem ismert „vasfüggönyt” vont testvérek, apák és fiúk, csalá­dok, tájak, magyar sorsok és végzetek közé. Az éri homok vilá­gában az ötvenes években tanúja voltam a világ legszomorúbb temetésének. A határ magyar oldalán temettek, de Romániából a közvetlen hozzátartozók sem léphették át az ország láthatat­lan „kerítését”. Felöltöztek feketébe, ahogyan illik, menetbe álltak, ki a falu homokos dűlőjébe, ameddig a határőrök enged­ték őket. Ott megálltak, levett kalappal, könnyezve, és nézték a szomszéd falu temetőjét, úgy ötszáz méterre volt tőlük, ahol aláengedték a koporsót. Ott túl zúgott a zsoltár, a Te benned Beke György bíztunk, éppen ez, a bizalom és a remény éneke, és az itteniek, az érsemlyéniek a túlsó partiakkal együtt énekeltek... Még egyazon országon belül is kialakul(hat) más-más nyelvjárás, hagyományok, szokások. Formálja az embereket a táj, síkság vagy hegyvidék, a mindennapi foglalkozás, életmód, sajátos, helyi színeket vesz fel a viselet, az ízlés, a gondolko­dás. De leghatékonyabb alakító tényező az etnikum helyzete, viszonya térben és időben szomszéd népekhez, országokhoz. A nemzetiségi valóság, a romániai magyarok életérzése — az alapvetően közös vonásokon túl — eltérő módon jelentkezik különböző vidékeken, változó kisebbségi helyzetben. Másként ítéli meg önmaga helyét, értékét, lehetőségeit, távlatait a Fehér megyei vagy mezőségi szórványmagyarság, ismét másként mondjuk a bukaresti magyar diaszpóra. A székelység a maga tömb­helyzetében sorsa urának érzi magát, mégha minduntalan csalódnia kell is ebben a hitében. A moldvai csángó-magyar azonban saját falujában is — ahol rajta kívül senki más nem él — az alázat és a kisebbrendűség terhét viseli, mintha a Teremtő ezt eleve feászakasztotta volna. Kevély virtus és búvópatak rej­­tekezés, műveltség adta öntudat és örökös félelem, keserűség alakult ki különböző erdélyi, romániai tájak magyarjaiban het­ven esztendőn át. Széttekintve a Kárpát-medence magyarságára, az erdélyi képlet ismétlődik északon és délen vagy éppen északkeleten. Még mélyebbek is a sors megkülönböztető árkai a hajdanán egyazon magyar tájak lakói között. Másként őrzi a lélek Délen a negyvenezer ártatlan halottat, akiket eleddig meg sem volt szabad nyíltan gyászolnia, különbözik az északi tájak magyar­jainak a tudata, akik évtizedekkel ezelőtt földönfutókká váltak, és most is fenyegeti őket a szülőföldi száműzetés. Erőt és öntu­datot ad a lélekszám, de néha a számban kicsiny sereg — az ungi, beregi tájakon — milliós magyar népcsoportnak mutat példát merészségből és kezdeményezésből. Elfelejtjük a legkedvesebb arcot is, ha sokáig nem látjuk. Elhalványulnak érzelmek, szakadoznak rokoni szálak a kény­szerű távolságban. Félő volt, hogy ebben a vak vágtába kezdett világban végképp — belsőleg, lelkiekben — töredezik szét a határok szabdalta nemzet. A történelem éltető tüzét kioltja ide­gen hatalmak hidege. A tudati, érzelmi távo­lodásnak riasztó jegyeit észlelhettük erdélyi­ek, felvidékiek, délvidékiek, anyaországiak találkozásain. Nem tartott már össze a közös örökség, még olyannyira sem, mint az osz­tozkodásnál egymás torkának ugró rokono­kat a maró gyűlölet. A lélek kezdett kihuny­ni a nemzetből. A nyelvnek sem éreztük iga­zán a teremtő csodáját, amely ugyanúgy ala­kít szavakat, mondatokat évek ezrei óta, minden távolságon át. Végső pillanatban jött az ocsúdás. Igazi, lelki felszabadulásunknak nem a Varsói Szerződés felbomlását érzem. Nem a kényszerű gazdasági szerződések széttépését. Nem az ország végtelen kiszolgáltatottságának vé­gét. Hanem a nemzet szellemi, érzelmi, históriabeli egységének visszaszerzését. Csodálom a zsidó népet, amely kétezer esztendős szétszóratás után, konok munkával, hősi áldozattal újra hazát teremtett magá­nak. Nemzetté ötvözte hagyományait, érzelmeit, megtalálta a nyelvét, helyét, szerepét a modern történelemben. Példát adott minden nemzetnek a feltámadásra. Nekünk is, magyaroknak. Ez a példa nem gyors sikerre int, nem könnyű lelkesedésre biztat. A széttört nemzet egységét ötvösmunkával kovácsolhat­juk újjá, a kor szintjén és a jövő igényei szerint. Bele kell építe­nünk az egységes nemzeti szellembe mindazt, amit a részek legjobb tulajdonságaikká munkáltak ki hetven esztendős árva­ságukban. A felvidéki gyakorlatiasságot, az erdélyi toleranciát, a déli végek feltámadt bátorságát, a beregi konokságot és az anyaország szintetizáló erejét. Ez lesz igazán gazdagító találkozónk önmagunkkal. Magunk nyitottuk meg ehhez a lehetőséget, az idő jó szö­vetségeseiként. A trianoni határok állnak. Az országhatárok nem tőlünk függenek. A nagyhatalmi érdekekre hatni aligha tu­dunk. De a lelki határok tőlünk függnek. Az, hogy ne legyenek magyar és magyar között szellemi, érzelmi, szemléleti, műve­lődési és tudati határvonalak. A nemzet egysége — a külső vi­lág körülményeitől függetlenül — ekkor teljesedik be igazán. ÚJMÖGYÖZŐDŐ NEMZET ELSŐ ÉVFOLYAM, 1-2. SZÁM, 12, AUGUSZTUS IS.

Next