Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-01-05 / 1. szám

M­áter Juhász Mária 1914 januárjában született Makláron, Eger közelében. Tizenhat éves korá­ban belépett az Angolkisasszonyok Rendjébe. Magyar és francia nyelvet és irodalmat tanult Szegeden. Egyetemi ösztöndíjjal 1948-ban Franciaországba ke­rült, majd Angliába. 1952-ben Argentínába utazott és bekapcsoló­dott az Angolkisasszonyok frissen alapított Magyar Intézetének munkájába. Ott indította el még az év augusztusában a Zrínyi If­júsági Kört, melynek keretében tizenkét éven át ápolgatta az anyaországtól messzire szakadt fiatalokban, a magyar irodalom, a sosem látott haza szeretetét. Rendszeres hétvégi irodalom- és tör­ténelemoktatást vezetett be, szavaló- és fogalmazási versenyeket, vitaesteket, nyári tanfolyamokat, szabályos érettségi vizsgákat szervezett, több száz magyar fiatalt segített hozzá, hogy megőriz­ze anyanyelvét és magyarságtudatát. Tanítványai közül nem egy ma már fontos szerepet tölt be a magyar emigráció életében, nem­csak Argentínában, hanem szerte a világon is. A magyarságra ne­velésükben kifejtett önzetlen és fáradhatatlan tevékenysége elis­meréseként 1992. március 15-én megkapta a Magyar Köztársa­sági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést. Most Egerben él, a Santa Maria leánygimnázium igazgatónője. A patinás épület felújított részében, Máter Juhász szerényen berendezett szobájában ülünk. Szólítsam csak egyszerűen Mária nővérnek, mondja, csavar egyet a kályha hőszabályozóján, kávét, sajtos pogácsát tesz elém és bíztat, ne várjak újabb kínálásra. Hosszan elnyúló beszélgetésünkre mondaná Devecseri Gábor, hogy medre nincs, csak ár­területe. Sajnos, csupán a töredékeit tudom papírra rögzíteni. Kemény ígéret köt — Má­ria nővér ragaszkodik hozzá —, hogy az in­terjú csak a mű tükröztetésére tegyen kísér­letet, az alkotó személyét a háttérben kell hagynia. * „Fájdalmat kívánok nektek” — írta tanítványaihoz 1962-ben, a Zrínyi Ifjúsági Kör fennállásának tizedik évfordulóján, mert hitt abban, hogy a tetterős fájdalom küzdelmemre buzdítja őket. Mondják, hogy mióta itt él újra Egerben, a város szinte zarándokhelyévé lett volna tanítvá­nyainak. Kérem, meséljen egykori argen­tínai növendékeiről... — Annyi kedves tanítványom volt, hogy nem is tudom, kiről beszéljek. Megbántani sem szeretnék senkit azzal, hogy kihagyom netán. Mert van köztük néhány, aki igazán sokra vitte az életben, de nekem a többi is ugyanolyan közel áll a szívemhez. Inkább csak egy-két hozzájuk fűződő emlékemet mesélem el tehát. Azt mondják, szigorú tanáruk voltam. Lehet. Azt mindenesetre nagyon nem szeret­tem, ha mocorgás, szöszmötölés volt, ami­kor például verset olvastam fel. Nos, olva­sok egyszer egy verset, hát az egyik kislány, aki maga is egyetemi tanár azóta, hirtelen közbeszól: Máter, tessék megállni! Nem tu­dom, milyen pillantást vethettem rá. Pedig // „Őrlelkek legyetek” Pannónia sacra Argentínában „Fájdalmat kívánok nektek, tetterős fájdalmat, mert csak ez képesít arra, hogy őrlelkek legyetek, hogy bír­játok a virrasztást történelmi sorsunk élet-halál mezs­gyéjén, és teremtő akarattal hinni tudjatok a »más«­­ban, a szebben, aminek jőni kell. Fájdalmat kívánok — mert vallomást kell tennem, hogy nagyon szeretlek benneteket —, és tudom, hogy ezzel a fájdalommal a telketekben sokkal boldogabbak lesztek, mint azok, akiknek önmagukon kívül már semmi sem fáj, és ezért DUIM Televízió szegénykém csak annyit akart, várják, míg papírt, ceruzát vesznek elő, mert le akarták írni a verset. Holott még csak ennyit hallottak belőle: „Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, csak titkon érző lel­ke óhajtva sejt”. Az egyik kislány a kitűnő érettségiért — közadakozásból — magyarországi utat kapott jutalmul. Hazajön, ellátogat a sárospa­taki könyvtárba, kezébe kerül Szántó Arator István Újszövetség­­fordítása, és fel sem nyitva a könyvet, elkezd skandálni: „Próféták által szólt hajdan az Isten, / azt, kit ígért, íme, végre megadta, fi­át”. Gondolja csak meg: idecsöppen a távoli Argentínából egy kislány és emlékezetből elmondja az első magyar diszichont! Egy közösségi műholdvétel A „szem rágógumija” vagy szellemi függetlenség? Hol, mivel, hogyan vehető a DUNA Televízió Ki szerel, mit szeret, hogyan szerel Műholdas infó másik lány meg az egyik iskolai dolgozatában arra a kérdésre, hogy melyik országba utazna el a legszívesebben, gyönyörű spa­nyol nyelvű versben írta meg, hogy Magyarországra és miért. El­képedve olvastam, amikor megmutatta, hogy lehet ilyen érzékle­tesen vágyódni valami után, amit még nem is látott az ember? A többiek? Zömük Észak-Amerikába került. Van köztük világ­hírű orvos (annak idején diákelőadásaink egyik legtehetségesebb színésze volt), egyetemi tanár (nehéz fiúnak ismertem, de az esze vágott, mint a borotva), kiváló pénzügyi szakértő és sok más ki­emelkedő szakember. Nagy örömömre olyan is, aki ma is a Zrínyi Körben tanít, s folytatja a munkát, amelyet mi annak idején meg­­kezdtünk. * Szinte látom magam előtt a jelenetet. Idő: 1952 nyara. Szín: a plátanosi Pintér-stúdió táncterme. Egy magyar apáca, aki nemrég érkezett Argentínába, odaáll az önfeledten szóra­kozó fiatalok elé, és azt mondja nekik: gyerekek, nem volna kedvetek azzal tölteni két-három hétvégi órát, hogy magyar irodalmat és történelmet tanuljatok? És a fiatalok arckifejezé­sét is látni vélem... — Hát, mi tagadás, nem fogadta kitörő lelkesedés az ötlete­met. Tudja, olyasformán voltam vele, hogy vérbeli tanár létemre — Sík Sándor tanítványa voltam, égett bennem a tettvágy — ne­kem legalább annyira szükségem volt ezekre a fiatalokra, mint nekik arra, amire meg akartam tanítani őket. De ezt akkor még csak én tudtam. Becsületükre legyen mondva, azért belementek a dologba. Eleinte, persze, úgy csináltuk, hogy egy kicsit táncoltak, egy kicsit beszélgettünk a magyar irodalomról, aztán megint egy kis tánc, majd egy kis történelem következett. Rá is ragadt az első nemzedékre a táncos jel­ző. Később, lassan megváltozott az arány. Talán, mert egy másik szórakoztató elem lé­pett a tánc helyébe: irodalmi előadásokat, színdarabokat rendeztünk, különféle emlék­műsorokat, versmondó versenyeket, betlehe­­mes játékokat. Mindig óriási lelkesedéssel, hatalmas beleéléssel szerepeltek növendéke­im, és szép közönségsikerrel. Szinte észre sem vettük, hogy a fiatalok­nak nemcsak az ismereteik bővültek, pom­pás kis közösséggé kovácsolódott a társaság. S ami talán ennél is fontosabb: kezdték ki­bontakoztatni kreativitásukat is. Igen szép előadásokat tartottak például a nő- és férfi­ideálról, időszerű szociális problémákról, fi­zikai fölfedezésekről, a magyar zenéről. És azok a dolgozatok! A veretes magyar nyelven írt, a magyar múltat szemléletes át­éléssel megjelenítő munkák. Ilyen sorokat például: „Balassi legszebb alkotásai istenes versei, a Biblia szenteltvize és Magyaror­szág forró vére folyik össze bennük”. * Ez annál is különösebb, hisz ezek a gyerekek már odakint születtek. Olyanok­nak kellett Zrínyiről és Petőfiről beszél­nie, akik sosem látták Szigetvár köveit , nincs, mi küzdelemre hevítse őket... MAGYAR MŰHOLDAS ADÁS A DUNA Televízió kétheti műsorterve MELLÉKLETÜNK a 7-10. oldalon MEGJELENIK KÉTHETENTE. MÁSODIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 24,50 FORINT Budapest, 1993. január 5.

Next