Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-01-05 / 1. szám

Budapest, 1993. január 5. // „Orlelkek legyetek” Pannónia sacra Argentínában Máter Juhász Mária 1914 januárjában született Makiáron, Eger közelében. Tizenhat éves korá­ban belépett az Angolkisasszonyok Rendjébe. Magyar és francia nyelvet és irodalmat tanult Szegeden. Egyetemi ösztöndíjjal 1948-ban Franciaországba ke­rült, majd Angliába. 1952-ben Argentínába utazott és bekapcsoló­dott az Angolkisasszonyok frissen alapított Magyar Intézetének munkájába. Ott indította el még az év augusztusában a Zrínyi If­júsági Kört, melynek keretében tizenkét éven át ápolgatta az anyaországtól messzire szakadt fiatalokban, a magyar irodalom, a sosem látott haza szeretetét. Rendszeres hétvégi irodalom- és tör­ténelemoktatást vezetett be, szavaló- és fogalmazási versenyeket, vitaesteket, nyári tanfolyamokat; szabályos érettségi vizsgákat szervezett, több száz magyar fiatalt segített hozzá, hogy megőriz­ze anyanyelvét és magyarságtudatát. Tanítványai közül nem egy ma már fontos szerepet tölt be a magyar emigráció életében, nem­csak Argentínában, hanem szerte a világon is. A magyarságra ne­velésükben kifejtett önzetlen és fáradhatatlan tevékenysége elis­meréseként 1992. március 15-én megkapta a Magyar Köztársa­sági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést. Most Egerben él, a Santa Maria leánygimnázium igazgatónője. A patinás épület felújított részében, Máter Juhász szerényen berendezett szobájában ülünk. Szólítsam csak egyszerűen Mária nővérnek, mondja, csavar egyet a kályha hőszabályozóján, kávét, sajtos pogácsát tesz elém és bíztat, ne várjak újabb kínálásra. Hosszan elnyúló beszélgetésünkre mondaná Devecseri Gábor, hogy medre nincs, csak ár­területe. Sajnos, csupán a töredékeit tudom papírra rögzíteni. Kemény ígéret köt — Má­ria nővér ragaszkodik hozzá —, hogy az in­terjú csak a mű tükröztetésére tegyen kísér­letet, az alkotó személyét a háttérben kell hagynia. * „Fájdalmat kívánok nektek” — írta tanítványaihoz 1962-ben, a Zrínyi Ifjúsági Kör fennállásának tizedik évfordulóján, mert hitt abban, hogy a tetterős fájdalom küzdelmemre buzdítja őket. Mondják, hogy mióta itt él újra Egerben, a város szinte zarándokhelyévé lett volna tanítvá­nyainak. Kérem, meséljen egykori argen­tínai növendékeiről... — Annyi kedves tanítványom volt, hogy nem is tudom, kiről beszéljek. Megbántani sem szeretnék senkit azzal, hogy kihagyom netán. Mert van köztük néhány, aki igazán sokra vitte az életben, de nekem a többi is ugyanolyan közel áll a szívemhez. Inkább csak egy-két hozzájuk fűződő emlékemet mesélem el tehát. Azt mondják, szigorú tanáruk voltam. Lehet. Azt mindenesetre nagyon nem szeret­tem, ha mocorgás, szöszmötölés volt, ami­kor például verset olvastam fel. Nos, olva­sok egyszer egy verset, hát az egyik kislány, aki maga is egyetemi tanár azóta, hirtelen közbeszól: Máter, tessék megállni! Nem tu­dom, milyen pillantást vethettem rá. Pedig „Fájdalmat kívánok nektek, tetterős fájdalmat, mert csak ez képesít arra, hogy őrlelkek legyetek, hogy bír­játok a virrasztást történelmi sorsunk élet-halál mezs­gyéjén, és teremtő akarattal hinni tudjatok a »más«­­ban, a szebben, aminek jőni kell. Fájdalmat kívánok — mert vallomást kell tennem, hogy nagyon szeretlek benneteket —, és tudom, hogy ezzel a fájdalommal a telketekben sokkal boldogabbak lesztek, mint azok, akiknek önmagukon kívül már semmi sem fáj, és ezért f nincs, mi küzdelemre hevítse őket.,> szegénykém csak annyit akart, várjak, míg papírt, ceruzát vesznek elő, mert le akarták írni a verset. Holott még csak ennyit hallottak belőle: „Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, csak titkon érző lel­ke óhajtva sejt”. Az egyik kislány a kitűnő érettségiért — közadakozásból — magyarországi utat kapott jutalmul. Hazajön, ellátogat a sárospa­taki könyvtárba, kezébe kerül Szántó Arator István Újszövetség­­fordítása, és fel sem nyitva a könyvet, elkezd skandálni: „Próféták által szólt hajdan az Isten, / azt, kit ígért, íme, végre megadta, fi­át”. Gondolja csak meg: idecsöppen a távoli Argentínából egy kislány és emlékezetből elmondja az első magyar distichont! Egy Hol, mivel, hogyan vehető a DUNA Televízió Ki szerel, mit szerel, hogyan szerel Műholdas infó A DUNA Televízió kétheti műsorterve MELLÉKLETÜNK a 7-10. oldalon másik lány meg az egyik iskolai dolgozatában arra a kérdésre, hogy melyik országba utazna el a legszívesebben, gyönyörű spa­nyol nyelvű versben írta meg, hogy Magyarországra és miért. El­képedve olvastam, amikor megmutatta: hogy lehet ilyen érzékle­tesen vágyódni valami után, amit még nem is látott az ember? A többiek? Zömük Észak-Amerikába került. Van <öztük világ­hírű orvos (annak idején diákelőadásaink egyik legtehetségesebb színésze volt), egyetemi tanár (nehéz fiúnak ismertem, de az esze vágott, mint a borotva), kiváló pénzügyi szakértő és sok más ki­emelkedő szakember. Nagy örömömre olyan is, aki ma is a Zrínyi Körben tanít, s folytatja a munkát, amelyet mi annak idején meg­­kezdtünk. * Szinte látom magam előtt a jelenetet. Idő: 1952 nyara. Szín: a plátanosi Pintér-stúdió táncterme. Egy magyar apáca, aki nemrég érkezett Argentínába, odaáll az önfeledten szóra­kozó fiatalok elé, és azt mondja nekik: gyerekek, nem volna kedvetek azzal tölteni két-három hétvégi órát, hogy magyar irodalmat és történelmet tanuljatok? És a fiatalok arckifejezé­sét is látni vélem... — Hát, mi tagadás, nem fogadta kitörő lelkesedés az ötlete­met. Tudja, olyasformán voltam vele, hogy vérbeli tanár létemre — Sík Sándor tanítványa voltam, égett bennem a tettvágy — ne­kem legalább annyira szükségem volt ezekre a fiatalokra, mint nekik arra, amire meg akartam tanítani őket. De ezt akkor még csak én tudtam. Becsületükre legyen mondva, azért belementek a dologba. Eleinte, persze, úgy csináltuk, hogy egy kicsit táncoltak, egy kicsit beszélgettünk a magyar irodalomról, aztán megint egy kis tánc, majd egy kis történelem következett. Rá is ragadt az első nemzedékre a táncos jel­ző. Később, lassan megváltozott az arány. Talán, mert egy másik szórakoztató elem lé­pett a tánc helyébe: irodalmi előadásokat, színdarabokat rendeztünk, különféle emlék­műsorokat, versmondó versenyeket, betlehe­­mes játékokat. Mindig óriási lelkesedéssel, hatalmas beleéléssel szerepeltek növendéke­im, és szép közönségsikerrel. Szinte észre sem vettük, hogy a fiatalok­nak nemcsak az ismereteik bővültek; pom­pás kis közösséggé kovácsolódott a társaság. S ami talán ennél is fontosabb: kezdték ki­bontakoztatni kreativitásukat is. Igen szép előadásokat tartottak például a nő- és férfi­ideálról, időszerű szociális problémákról, fi­zikai fölfedezésekről, a magyar zenéről. És azok a dolgozatok! A veretes magyar nyelven írt, a magyar múltat szemléletes át­éléssel megjelenítő munkák. Ilyen sorokat például: „Balassi legszebb alkotásai istenes versei: a Biblia szenteltvize és Magyaror­szág forró vére folyik össze bennük”. * Ez annál is különösebb, hisz ezek a gyerekek már odakint születtek. Olyanok­nak kellett Zrínyiről és Petőfiről beszél­nie, akik sosem látták Szigetvár köveit MAGYAR MŰHOLDAS ADÁS DUrM Televízió Közösségi műholdvétel A „szem rágógumija” vagy szellemi függetlenség? MEGJELENIK KÉTHETENTE, MÁSODIK ÉVFOLYAM, 1, SZÁM ÁRA: 24.50 FORINT

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék