Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-01-05 / 1. szám
A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA az olyan abszurd konstrukcióból, mint a szovjet kolhoz — az ázsiai termelési mód 20. századi szüleménye —, ez a nép létrehozta a magyar termelőszövetkezetet. És egyedül, hiszen Magyarországon kívül egyetlen szocialista ország sem tudta tisztességesen megművelni a földjét. Mert azok a derék mezőgazdák, akik Bél Mátyás és Tessedik Sámuel óta tanulják a szakszerű földművelés tudományát és művészetét, kitalálták, hogyan lehet abból az ázsiai despotizmus talajából sarjadt borzalomból életképes termelőegységet kreálni. Szomorúan látom, hogy egy ostoba teória nevében (minden ab ovo rossz, ami 1945 után történt) szét akarják rombolni a mezőgazdasági nagyüzemet. Nem szétverni kell ezeket, hanem a tulajdonviszonyok rendezésével igazi szövetkezetekké átalakítani. No de, suszter, maradj a kaptafádnál: nem érthet ehhez egy filosz, legföljebb gyönyörködni tud a szépen megmunkált földek láttán. • A legfontosabb cél jelen pillanatban: egy valóban demokratikus és liberális Magyarország (illetve Közép-Európa) megteremtése. Ez a folyamat persze nem képzelhető el rövid távon. De lesz-e elég időnk? Végig tudjuk-e csinálni olyan külső és belső kataklizmák nélkül, amelyek akár az összes addigi eredményt tönkretehetik? — Igen, ez valóban kulcskérdés. Ha nehéz években a „megmaradás” szót könyveimül mertem választani, természetesen ma sem veszett ki belőlem a bizakodás. De azt is tudom, hogy még kínkeserves éveket kell átélnünk. Nekünk, öregeknek, könnyű, mert már megszoktuk a kínlódást. Mert miről van szó? Én csak egyetlen, negatív tapasztalatot mondanék most el. A nagy baj véleményem szerint az, hogy ebben a térségben Lengyelországtól Albániáig a nagy tanítómester, Lenin. Lenin zseni volt, hiszen senki sem gondolta végig úgy a hatalom megragadásának elméletét és gyakorlatát, mint ő. Azt, hogy a februári forradalom után hogyan lehet hirtelen lecsapni a Kerenszkij-kormányra, hogyan kell megszervezni a matrózokat stb. És itt most ez folyik, mindenki ezt csinálja, noha — természetesen — nem Leninre, hanem nemzeti, európai, liberális stb. értékekre hivatkoznak. Nézze meg akár a lengyel Szolidaritás fölbomlását, akár a román bányászbotrányt, akár a magyar taxisblokádot. Megannyi kis Lenin támadt, fogai között sziszegve a jelszót: csapjunk le a hatalomra! Márpedig nem lesz demokrácia addig, amíg ilyenek vannak. Ha a hatalomért vívott küzdelemnek (ne áltassuk magunkat: minden politikus hatalomra vágyik) nincsenek szigorúan megszabott erkölcsi normái és közjogi keretei, akkor óhatatlanul közeledünk a diktatúra felé. A demokráciában különös jelentősége van a közéleti illemszabályoknak. Ezeket sajnos nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, de elsajátításukhoz hozzá kell kezdeni. Tisztelettel és halkan kérdem Öntől ebben a kolozsvári pici szobában: az lenne az oly régóta áhított szabad vitatkozás atmoszférája, melyet nap nap után tapasztalunk a magyar közéletben? De hogyan is vitatkozhatna kulturáltan két különböző felfogású egyén akkor, ha a saját világnézetét sem veszi komolyan? Mert erről van szó: a mi keresztényeink többsége nem liberális, legföljebb retorikájában. Ha majd mindenki komolyan veszi önmagát, akkor talán komolyan vesznek engem is. De amíg belső értékrendszerünket, hitünket és hitetlenségünket, céljainkat és céltalanságunkat nem gondoljuk végig, addig nincs is miről vitatkoznunk. Ne abból induljunk ki, hogy ki kit győz le , önmagunkban teremtsünk először rendet. • E zűrzavar legbiztosabb jele, ahogyan a fogalmak egész sora kompromittálódik, ezek pontatlan használata, az egyre jobban uralkodó verbalizmus miatt. Jó példa erre a liberalizmus, illetve a nemzet, a népfogalmak lejáratása. Hiszen az előbbi sokak számára mindössze individualizmust jelent (akár támadják a liberalizmust, akár értékként hivatkoznak rá), míg az utóbbi fogalmakon sokan valamiféle álmeleg patriarchális nagycsaládot értenek. S így mellesleg egymást kizáró lehetőségekként tüntetik föl az egyéni és a közösségi létformát, ami egész egyszerűen ostobaság. Ráadásul mindezen végiggondolatlanságok következménye az a két magatartás- és beszédforma is, amely egyfelől az exhibicionista egyénieskedésben, másfelől annak hangoztatásában merül ki, hogy az egyes ember életét és értékét a „szolgálat” függvényében kell megítélni, s hogy a „nemzetért élni és meghalni” nem elhatározás és vállalás kérdése, hanem erkölcsi kötelesség. — Magamat közösségi embernek tartom. Vagyis értékrendszeremben a mi megelőzi az én. Ellenkező esetben ugyanis — ez a határozott véleményem — nincs mit kezdenünk önmagunkkal. A közösségi élet az egyetlen emberhez méltó életforma. Sok magányos embert ismerek, aki értékes és rendkívül sikeres a szakmájában, az életét mégis hiányérzet szegényíti. Éppen ezért vagyok család- és közösségpárti. A közösség szervezeteinek azonban, amelyek megadják az egyéni lét kereteit, illetve azt szabályozzák, változatosnak, választási lehetőségeket kínálóaknak kell lenniük, hogy az egyén minél sokszínűbben élhessen. Ezekben az intézményekben (például iskolákban) ugyanakkor áldozatkész és önzetlen emberekre is szükség van: Apáczai Csere Jánosokra, Bölöni Farkasokra, Mikó Imrékre, Kelemen Lajosokra, Szabó T. Attilákra — ellenkező esetben a közösségi keretek kiüresednek. A közérdeket természetesen úgy kell szolgálni, hogy egyéni érdekeimet a kelleténél jobban ne korlátozzam. Nincs szükség látványos aszkétizmusra. Isten azért teremtette a szépet, hogy éljünk vele, s képességeink szerint teremtsük is a szépet a magunk és mások gyönyörűségére. Ám az nem igaz, hogy az individuum kiteljesedése csak a közösség ellenében lehetséges. Egyetértek Önnel: a vagy egyéni lét vagy közösségi lét alternatívájának a hangoztatása hazugság. Az egyéniség a közösségért érzett felelősség dimenziójában bontakozhat ki. És ezen, szerintem, még az sem változtat, hogy a szolgálatot időről időre a szolgalelkűséggel hasonlítják, vagyis degradálják — mint tették azt a kommunista funkcionáriusok, akik az úri dölyfben akartak túltenni, mondjuk, egy egykori műveletlen főszolgabírón. • Az összmagyarság előtt álló feladatok megoldásában a döntő felelősség Magyarországé. Ön szerint milyen módon segíthet az anyaország a leghatékonyabban? — Elsősorban nem anyagi segítséggel. Számunkra mindenekelőtt az lenne a fontos, hogy olyan Magyarországra nézhessünk föl, amelyben szépen megművelt földek vannak, ahol kulturált vitáktól hangos a közélet, ahol figyelnek egymás véleményére, mert a polemizálók nem mindenáron a maguk igazát, hanem az igazat akarják megfogalmazni. Ha lesz olyan Magyarország, amelyre a világ minden szegletéből tisztelettel lehet tekinteni , ennél nagyobb segítséget nem kaphatunk. Hogy ez megvalósul-e, s ha igen, mikor és milyen formában? Nem tudom. Ám gyakran eszembe jut egy nemrégi élményem: egy szombati munkaszüneti napon az Országos Széchényi Könyvtár olvasótermében sok jobbnál jobb arcú leányt és ifjút láttam, aki könyvek, folyóiratok fölé hajolva nyitástól zárásig keményen dolgozott. Ha rájuk gondolok, úgy érzem: igen, mégiscsak van remény! Bundula István A román katonák és a tömeg meggyalázzák Mátyás király szobrát. (Kolozsvár, 1919.) MÁSODIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 1993. JANUÁR 5. Hatalmas tüntetés Sepsiszentgyörgyön 1990. február 10-én. Nem többet, mint anyanyelvi oktatást, magyar iskolákat kért a tömeg Erdély-szerte, egy-egy könyvvel és egy szál gyertyával a kézben. Czegő Zoltán