Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-01-05 / 1. szám

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA az olyan abszurd konstrukcióból, mint a szovjet kolhoz — az ázsi­ai termelési mód 20. századi szüleménye —, ez a nép létrehozta a magyar termelőszövetkezetet. És egyedül, hiszen Magyarországon kívül egyetlen szocialista ország sem tudta tisztességesen megmű­velni a földjét. Mert azok a derék mezőgazdák, akik Bél Mátyás és Tessedik Sámuel óta tanulják a szakszerű földművelés tudomá­nyát és művészetét, kitalálták, hogyan lehet abból az ázsiai despo­­tizmus talajából sarjadt borzalomból életképes termelőegységet kreálni. Szomorúan látom, hogy egy ostoba teória nevében (min­den ab ovo rossz, ami 1945 után történt) szét akarják rombolni a mezőgazdasági nagyüzemet. Nem szétverni kell ezeket, hanem a tulajdonviszonyok rendezésével igazi szövetkezetekké átalakítani. No de, suszter, maradj a kaptafádnál: nem érthet ehhez egy filosz, legföljebb gyönyörködni tud a szépen megmunkált földek láttán. • A legfontosabb cél jelen pillanatban: egy valóban demok­ratikus és liberális Magyarország (illetve Közép-Európa) meg­teremtése. Ez a folyamat persze nem képzelhető el rö­vid távon. De lesz-e elég időnk? Végig tudjuk-e csi­nálni olyan külső és belső ka­taklizmák nélkül, amelyek akár az összes addigi ered­ményt tönkretehetik? — Igen, ez valóban kulcs­kérdés. Ha nehéz években a „megmaradás” szót könyvei­mül mertem választani, termé­szetesen ma sem veszett ki be­lőlem a bizakodás. De azt is tudom, hogy még kínkeserves éveket kell átélnünk. Nekünk, öregeknek, könnyű, mert már megszoktuk a kínlódást. Mert miről van szó? Én csak egyet­len, negatív tapasztalatot mon­danék most el. A nagy baj vé­leményem szerint az, hogy eb­ben a térségben Lengyelor­szágtól Albániáig a nagy taní­tómester, Lenin. Lenin zseni volt, hiszen senki sem gondol­ta végig úgy a hatalom megra­gadásának elméletét és gya­korlatát, mint ő. Azt, hogy a februári forradalom után ho­gyan lehet hirtelen lecsapni a Kerenszkij-kormányra, hogyan kell megszervezni a matrózo­kat stb. És itt most ez folyik, mindenki ezt csinálja, noha — természetesen — nem Leninre, hanem nemzeti, európai, libe­rális stb. értékekre hivatkoz­nak. Nézze meg akár a lengyel Szolidaritás fölbomlását, akár a román bányászbotrányt, akár a magyar taxisblokádot. Meg­annyi kis Lenin támadt, fogai között sziszegve a jelszót: csapjunk le a hatalomra! Már­pedig nem lesz demokrácia ad­dig, amíg ilyenek vannak. Ha a hatalomért vívott küzdelemnek (ne áltassuk magunkat: minden politikus hatalomra vágyik) nincsenek szigorúan megsza­bott erkölcsi normái és közjogi keretei, akkor óhatatlanul kö­zeledünk a diktatúra felé. A demokráciában különös jelentősége van a közéleti il­lemszabályoknak. Ezeket saj­nos nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, de elsajá­tításukhoz hozzá kell kezdeni. Tisztelettel és halkan kér­dem Öntől ebben a kolozsvári pici szobában: az lenne az oly régóta áhított szabad vitatko­zás atmoszférája, melyet nap nap után tapasztalunk a ma­gyar közéletben? De hogyan is vitatkozhatna kulturáltan két különböző felfogású egyén ak­kor, ha a saját világnézetét sem veszi komolyan? Mert erről van szó: a mi keresztényeink többsége nem liberális, legföljebb retorikájában. Ha majd minden­ki komolyan veszi önmagát, akkor talán komolyan vesznek engem is. De amíg belső értékrendszerünket, hitünket és hitetlenségün­ket, céljainkat és céltalanságunkat nem gondoljuk végig, addig nincs is miről vitatkoznunk. Ne abból induljunk ki, hogy ki kit győz le , önmagunkban teremtsünk először rendet. • E zűrzavar legbiztosabb jele, ahogyan a fogalmak egész sora kompromittálódik, ezek pontatlan használata, az egyre jobban uralkodó verbalizmus miatt. Jó példa erre a liberaliz­mus, illetve a nemzet, a nép­fogalmak lejáratása. Hiszen az előbbi sokak számára mindössze individualizmust jelent (akár támadják a liberalizmust, akár értékként hivatkoznak rá), míg az utóbbi fogalmakon sokan valamiféle álmeleg patriar­chális nagycsaládot értenek. S így mellesleg egymást kizáró le­hetőségekként tüntetik föl az egyéni és a közösségi létformát, ami egész egyszerűen ostobaság. Ráadásul mindezen végig­gondolatlanságok következménye az a két magatartás- és be­szédforma is, amely egyfelől az exhibicionista egyénieskedés­­ben, másfelől annak hangoztatásában merül ki, hogy az egyes ember életét és értékét a „szolgálat” függvényében kell meg­ítélni, s hogy a „nemzetért élni és meghalni” nem elhatározás és vállalás kérdése, hanem erkölcsi kötelesség. — Magamat közösségi embernek tartom. Vagyis értékrendsze­remben a mi megelőzi az én. Ellenkező esetben ugyanis — ez a ha­tározott véleményem — nincs mit kezdenünk önmagunkkal. A kö­zösségi élet az egyetlen emberhez méltó életforma. Sok magányos embert ismerek, aki értékes és rendkívül sikeres a szakmájában, az életét mégis hiányérzet szegényíti. Éppen ezért vagyok család- és közösségpárti. A közösség szervezeteinek azonban, amelyek meg­adják az egyéni lét kereteit, illetve azt szabályozzák, változatosnak, választási lehetőségeket kínálóaknak kell lenniük, hogy az egyén minél sokszínűbben élhessen. Ezekben az intézményekben (például iskolákban) ugyanakkor áldo­zatkész és önzetlen emberekre is szükség van: Apáczai Csere Jánosokra, Bölöni Farkasokra, Mikó Imrékre, Kelemen Lajo­sokra, Szabó T. Attilákra — el­lenkező esetben a közösségi ke­retek kiüresednek. A közérdeket természetesen úgy kell szolgálni, hogy egyéni érdekeimet a kelleténél jobban ne korlátozzam. Nincs szükség látványos aszkétizmusra. Isten azért teremtette a szépet, hogy éljünk vele, s képességeink sze­rint teremtsük is a szépet a ma­gunk és mások gyönyörűségére. Ám az nem igaz, hogy az indi­viduum kiteljesedése csak a kö­zösség ellenében lehetséges. Egyetértek Önnel: a vagy egyéni lét vagy közösségi lét alternatí­vájának a hangoztatása hazug­ság. Az egyéniség a közösségért érzett felelősség dimenziójában bontakozhat ki. És ezen, szerin­tem, még az sem változtat, hogy a szolgálatot időről időre a szol­­galelkűséggel hasonlítják, vagy­is degradálják — mint tették azt a kommunista funkcionáriusok, akik az úri dölyfben akartak túl­tenni, mondjuk, egy egykori műveletlen főszolgabírón. • Az összmagyarság előtt álló feladatok megoldásában a döntő felelősség Magyaror­szágé. Ön szerint milyen mó­don segíthet az anyaország a leghatékonyabban? — Elsősorban nem anyagi segítséggel. Számunkra min­denekelőtt az lenne a fontos, hogy olyan Magyarországra nézhessünk föl, amelyben szé­pen megművelt földek van­nak, ahol kulturált vitáktól hangos a közélet, ahol figyel­nek egymás véleményére, mert a polemizálók nem min­denáron a maguk igazát, ha­nem az igazat akarják megfo­galmazni. Ha lesz olyan Ma­gyarország, amelyre a világ minden szegletéből tisztelettel lehet tekinteni , ennél na­gyobb segítséget nem kapha­tunk. Hogy ez megvalósul-e, s ha igen, mikor és milyen for­mában? Nem tudom. Ám gyakran eszembe jut egy nem­régi élményem: egy szombati munkaszüneti napon az Orszá­gos Széchényi Könyvtár olva­sótermében sok jobbnál jobb arcú leányt és ifjút láttam, aki könyvek, folyóiratok fölé ha­jolva nyitástól zárásig kemé­nyen dolgozott. Ha rájuk gon­dolok, úgy érzem: igen, még­iscsak van remény! Bundula István A román katonák és a tömeg meggyalázzák Mátyás király szobrát. (Kolozsvár, 1919.) MÁSODIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 1993. JANUÁR 5. Hatalmas tüntetés Sepsiszentgyörgyön 1990. február 10-én. Nem többet, mint anyanyelvi oktatást, magyar iskolákat kért a tömeg Erdély-szerte, egy-egy könyvvel és egy szál gyertyával a kézben. Czegő Zoltán

Next