Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-08-03 / 16. szám

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA zeretem legalább gondolatban vagy térképek fölé hajolva bejárni hazánk tájait, miközben elgondolkodom egy­­egy különös nevű község nevének eredetéről. Az ilyen nyelvi utazásaimban igen hasz­nos segítőtársam Kiss Lajos monográfiája, a Föld­rajzi nevek etimológiai szótára, melynek legutóbbi, negyedik kiadása 1988-ban jelent meg a budapesti Akadémiai Kiadónál, két vaskos kötetben. Érdekes, hogy jó néhány helységnevünkben nők „szerepelnek" — olykor valóságosan, más­kor meg csak látszólagosan. Az alábbiakban az ilyen helyneveink gyűjteményét adom közre, feltüntetve, hogy kire, mire utalnak, mi az ere­detük (etimológiájuk). Sok magyar falu viseli Jézus Krisztus édesany­jának, Máriának a nevét, az országnak szintén min­den részében: Máriahalom (Komárom-Esztergom megye), Máriakálnok (Győr-Moson-Sopron me­gye), Máriakéménd (Baranya megye) Márianoszt­­ra (Pest megye), Máriapócs (Szabolcs-Szatmár- Bereg megye), Tarnaszentmária (Heves megye). Ide sorolhatjuk a ma mint Gödöllőhöz tartozó Mátria­­besnyő és a Siklóshoz csatolt Máriagyűd nevét is. Más az eredete a Somogy megyei Balaton­­máriafü­rdő nevének. Az ide egykor szőlőt tele­pítő kormánybiztosnak, gróf Széchenyi Imrének (1858—1905) volt a felesége gróf Andrássy Mária, róla kapta a település először a Máriate­­lep, azután — a Balaton melléki fekvésére utal­va — a Balatonmária nevet, amelyet végül a fürdő szóval egészítettek ki, őseink Szűz Máriát (Krisztus anyját) Bol­dogasszony és Kisasszony néven is tisztelték. Az ilyen falunévadás példája Boldogasszonyfa (Ba­ranya megyében), Vasboldogasszony (egykor Vas, ma Zala megyében) és Kisasszonyfa (Bara­nya megyében). Az elsőben és az utolsóban a fa utótag nem valamilyen fát jelent, ez a személy­­ragos falva szó rövidebb alakja (Boldogasszony falva, Kisasszony falva). E faluk templomát va­laha Szűz Mária tiszteletére szentelték föl, s így jelképesen az egész települést neki, az ő védel­mébe ajánlották. Eger városban temetőt és mel­lett­e utcát is neveztek el Krisztus anyjáról: Kis­asszony temető, Kisasszony utca. Néhány helységnevünkben az asszony szó ki­rálynét jelent, az asszonyfa pedig egykori király­nék falujára, birtokára utal: Győrasszonyfa (Győr-Moson-Sopron megyében), Ostffy­­asszonyfa és Vasasszonyfa (az utóbbi kettő Vas megyében). Az Ostffyasszony­fa névben nyilván az fejeződik ki, hogy a királynéi tulajdonú falut utóbb az Ostffy nemesi család birtokolta. Több magyar község viseli Szent Erzsébet ne­vét, aki II. András királyunk leánya volt (1207— 1231). Ő a római katolikus egyháznak Európa­­szerte tisztelt női szentje, akinek alakjához már életében legendák fűződtek. Szent Erzsébet a védőszentje a templomnak s ennek révén név­adója a falunak a következő helyeken: Alsószent­­erzsébet (Zala megye), Bükkszenterzsébet (Heves megye), Felsőszenterzsébet (Zala megye), Nyu­­gotszenterzsébet (Baranya megye nyugati szé­lén). Az utóbbi névben a nyugat szónak régi nyu­gat változata őrződött meg. Szent Erzsébet szem­élyére utal a Baranya megyei Erzsébet falu neve is, amely 1950-ig Pü­spökszenterzsébet volt. Apácatorna (Veszprém megye): A község nevében az apáca szó azt jelöli, hogy a somló­­vásárhelyi premontrei apácakolostornak volt ott birtoka. A név utótagja a Marcal folyóba torkol­ló közeli Torna-patakra vonatkozik. Apácás em­lékű helységnevünk a Békés megyei Csanád­­apáca is. A név előtagja arra emlékeztet, hogy a község korábban a már megszűnt Csanád vár­megyébe tartozott, az­­apáca utótag pedig azt fejezi ki, hogy régen valamelyik apácarendnek volt itt birtoka. Bódvalenke (Borsod-Abaúj-Zemplén me­gye). A név előtagja az ottani kis Bódva folyóra utal, de utótagjában a Lenke női keresztnév tu­lajdonképpen csak a régi magyar Nenke sze­mélynévnek hangzásában így megváltozott alak­ja. A falu eredetileg egy Nenke nevű úr birtoká­ban volt, sokáig Nenkefalva néven. Kunágota (Békés megye). A Kun vagy kun szó itt családnévként is alkalmazott népnév, az utótag pedig egy ottani — valamikori — Ágota nevű személyre vagy a szentek között tisztelt Ágotára vonatkozik. Lánycsók (Baranya megye). A falu eredeti neve Lancsuk vagy Lancsok, amelynek etimoló­giája tisztázatlan. Ezt e nevet 1903-ban módosí­tották a maira egy mondat alapján, mely szerint a mohácsi csata (1526) után a falut és környékét az mentette meg a török pusztítástól, hogy a leg­szebb lányok kegyelemért könyörögve megcsó­kolták a szultán ruhájának szegélyét. (Lehet, hogy ez a monda nem a török időkből ered, ha­nem újabb keletű, s azért keletkezett, hogy így „értelmesítsék" a falu nevét.) Leányfalu (Pest megye, Szentendrétől északra; nagy írónk, Móricz Zsigmond itt lakott élete utol­só éveiben). A Leányfalu név egy valamikor le­ányági örökös birtokára utal. „A középkorban a nemes ember leánya akkor kaphatta ki a neki járó leánynegyedet pénz helyett földben, ha — szülei­nek és fiútestvéreinek beleegyezésével — birtok­­talan nemes emberhez ment feleségül" (Kiss La­jos: Földrajzi nevek etimológiai szótára). Leányvár (Komárom-Esztergom megye). Va­laha a község határában apácakolostor állott egy magas hegy tetején, a település neve minden bi­zonnyal ezzel kapcsolatos. Talán a Borsod-Aba­új-Zemplén megyei Révleányvár neve is hason­ló eredetű. Az utóbbi már 1364-ben is Leányvár (kiejtve: Leányvár) volt, később tették elébe a tiszai átkelőhelyre utaló rév szót. Lillafüred (Borsod-Abaúj-Zemplén megye). Ez a közigazgatásilag Miskolchoz tartozó üdülő­hely 1892-ben keletkezett az akkori földművelési miniszter kezdeményezésére. A hely korábban báró Vay Béla birtoka volt; ma is az ő lányának, Lillának a nevét viseli, a -fü­red utótaggal (vö. Balatonfü­red, Mátrafüred, Tiszafüred stb.). Nőtincs (Nógrád megye). A község neve bi­zonytalan eredetű, de a nő főnévhez és a tincs szóhoz aligha van köze. E nagyon régi település nevét 1317-ben Neutych formában írták: Oroszlány. E Komárom-Esztergom megyei város nevében nem az orosz és a lány szó van, hanem az oroszlán állatnév népies és régies vál­tozata. A közeli Vértes hegységben és környé­kén egykor birtokos Csák nemzetség címerállata volt az erőt és bátorságot jelképező oroszlán. Egy 1274-ből való oklevél említi, hogy a Csák nemzetségbeli Péter mester harci zászlaját oroszlán képe díszítette. Sárszentágota (Fejér megye). A falu nevének előtagja a Sárvíz melléki fekvésre vonatkozik (vö. Sárkeresztúr, Sárbogárd, Sárszentlőrinc), az utótag pedig Szent Ágota tiszteletére utal, aki a község templomának védőszentje. Szentkatalin (Baranya megye). Ez a falu is templomának védőszentjéről kapta a nevét. Szent Katalin a középkor híres és tisztelt szentje volt, különösen a vízimolnárok tisztelték pártfo­gójukként. Szentmargitfalva (Zala megye). A falu temp­lomának védőszentje a tizenharmadik században élt Árpád-házi Szent Margit, IV. Béla királyunk leánya. Már 1379-ben is az ő nevét viselte az emlékét tisztelettel őrző település. (A budapesti Margitszigetet — az egykori Nyulak szigetét — is róla nevezték el.) * A magyar helységnevek vizsgálata azért is tanulságos, mert bennük hazánk és népünk múltja s őseink lelkivilága tükröződik. Minden helységnevünk tulajdonképpen nyelvi műemlék: a magyar történelem és a magyar nyelv értékes helyi „műemléke”. Pásztor Emil MAGYAR NYELVKÖZÖSSÉG KÖK A MAGYAR­SZÁGI HELYSÉGNEVEKBEN / "W" a egyik gyerek haragszik a másik­­ra: bokán rúgja, a haját cibálja, ne­ M W tán bekeni kulimásszal. Mióta az ifIL ember beszélni tud, felfedezte, hogy ugyanezt meg lehet tenni szavakkal is: a ke­mény, durva szó fölér egy rúgással, botütéssel, ar­­culcsapással. Kezdetben összefügghetett ez az úgy­nevezett szómágiával, amikor úgy hitték, hogy a szitkozódás, az átok megfogan, vagyis az „egyen meg a fene!”, „a kórság belé!" stb. címzettjét előbb­­utóbb utol is éri, el is emészti a nevezett nyavalya. De hát, ha a szómágia ma már érvényét veszí­tette e vonatkozásban, miért ragaszkodunk hozzá naponta? És ha földi halandókhoz, embertársaink­hoz szól, abban még ott hunyorog némi primitív logika (habár az átkok csak éppannyira ragadnak meg, ahogy az a bizonyos falra hányt borsó), de ha az égi lakókat, a legmagasabb rendű s legtisztább lényeket veszik célba azok, akiknek semmi sem szent, abban már logika sincs. Csokonainak van igaza, aki pedig bigottsággal, szenteskedéssel alig­ha vádolható: „Mert ki az égre pököd, maga képét szokta beköpni...” S mindez addig magánügy, míg valaki — ha mondjuk, a körmére üt a kalapáccsal — magában szidja a kalapácsot, s annak csinálóját; de más a helyzet, ha mindez társaságban, más emberek jelen­létében történik, márpedig legtöbbször ez fordul elő. A nem dohányzókat táblák, rendelkezések vé­dik a vonaton a füstölés, a dohányzás ellen, ahogy szurtos, piszkos, ragadós öltözettel, „közveszé­lyes” tárgyakkal sem engedik föl az embereket a buszra, a villamosra. De a mocskos szó, beszéd el­len senki, semmi nem véd: kénytelen az ember meghallgatni — meghallani — az orcapirító ripa­­kodást, még ha nem is ő a célpontja a trágárság­nak, hanem egy-egy útitársa. S még védtelenebb az ember, ha a vezető — a busz- vagy a villamos­­vezető — ragadtatja magát olyan durva kitörésekre — például egy nem egészen szabályosan közleke­dő jármű láttán —, hogy még a sárga villamosko­csi is vörös lesz tőle. Ez a „kemény drog”, a „kemény pornó” de van egyéb — enyhébb — neme is a durvaságnak, me­lyet talán tapintatlanságnak lehetne inkább nevez­ni. Egy-egy fogalomra a nyelvnek igen sok úgyne­vezett rokonértelmű szava van, s akad köztük, amelyik kevésbé bántó, vagy stilisztikailag szinte semleges. Az orvosi nyelv régen fölfedezte már ezt: a rákos betegeket „cések” -nek nevezi (a carci­noma görög—latin neve nyomán), a bandzsaság, kancsalság helyett szemtengelyferdü­lés-t emleget, sánta helyett mozgássérü­lt-et. . Nem mindegy az sem, hogy valakit vé­t-nek, agg-nak, éhtes-nek, idős-nek címeznek-e, s az sem, hogy néni-nek, anyóká-nak, nyanyá-nak vagy hölgyem-nek szólítjuk-e azt az asszonyt, aki ennyi vagy annyi esztendőt betöltött, s az sem, hogy hölgyemén)'-nyel, csaj-)a\, spiné-ve 1, spinkó-xa\, nőci-xe 1, asszonytárssal, asszony­ságba] avagy némber­rel sétálgat-e valaki az ut­cán. A pofa s az arc is csak fogalmilag azonos, stílusértékük, hangulatuk merőben más. A fogd be a szádjával enyhébb, mint rokonértelmű párja. Olykor egyetlen hang is enyhíthet a szó, a kife­jezés keménységén: a hide (egyébként ez a szó eredeti alakja is: a „hűlt szájúé"-ból keletkezett) enyhébb, mint annak szokásos köznyelvi párja, sőt a siket, a siketnéma is enyhébb, mint ii-s alakjuk. A durvább szitkozódásokkal is megesik az ef­fajta szépítés: Az iskoláját! A teremburáját! A ku­tyafáját! A kutyafüle! stb. stb. Persze, a legjobb módszer e tekintetben is nyel­vünk nagy művészét, Arany Jánost követni, aki a bo­gárhátú kis szalontai parasztházban — önéletírása szerint — egyetlen durva vagy trágár szót sem hal­lott, s aki maga sem mondott soha egy durva, go­romba szót, olyannyira, hogy meg is kérdezték tőle szalontai jegyző korában: — Aztán soha nem szitko­zódik a tekintetes úr, ha felbosszantják se? — Nem. — Mit csinál ilyenkor? — Hallgatok. — És ha még jobban felbosszantják? — Még jobban hallgatok! Arany János — Szerb Antal szerint is — a ma­gyar lélek legtökéletesebb megtestesítője: ha az egész magyar irodalomból csak az ő művei marad­nának fenn, abból meg lehetne rajzolni a magyar jellemet. Miért ne az Arany János-i „nemzeti ka­rakter"-t követnénk a Sobri Jóskák, trógerek trágár szabadszájúságával szentben?! A letűnt korszak szemet hunyt a nyelvi dur­vaságok fölött. Sokan még „népiességet”, de­mokratizmust is láttak abban, ha például a főelv­­társ vagy a főmérnök ugyanúgy káromkodott, mint az „egyszerű párttag” vagy a segédmunkás. Pedig Illyés Gyulának kell igazat adnunk: „Az obszcén szavak terjedését azok próbálták nyelvi demokratizálódásként értelmezni, akik az ala­csonyt a népben összetévesztették az aljassal... Ha elfogadjuk, hogy a trágárság mint indulatki­törés istállókban semmivel sem tenyészik job­ban, akár akadémiai folyosókon vagy színházi kulisszák mögött, el kell fogadnunk, hogy a de­mokratizálódáshoz semmi köze sincs. Sőt aka­dálya annak, aki türelmetlenül közöl egyéni aka­ratot, eleve nem lehet demokrata.” És ez — bármily furcsán hangzik — nem is pusztán magyar társadalmi belügy. Bennünket nemcsak a saját prédikátoraink korholtak károm­kodó, szitkozódó természetünkért, hanem az ide látogató külföldiek is, megtanulták ezeket, és Magyarországról szóló történeteikbe furcsa „cou­­leur locale"-ként egy-egy cifra „pusztai” károm­kodást szőttek be. Még az írók is ezt tették, ha tűrné a nyomdafestéket, érdemes lenne egy-két ilyen német regényt idézni). Igaz, sokszor nem lévén tisztában a szitokszó, a szitkozódás igazi jelentésével. Vagyis mindez — a művelt, fegyel­mezett, tiszta beszéd — szemben az ocsmánnyal, a henyével, a faragatlannal — nem pusztán er­kölcsi, esztétikai kérdés, nem kis mértékben a nemzeti becsület — önbecsülés kérdése is. Szilágyi Ferenc Nyelvi gorombaságok MÁSODIK ÉVFOLYAM, 16. SZÁM, 1993. AUGUSZTUS 3.

Next