Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-08-03 / 16. szám
A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA zeretem legalább gondolatban vagy térképek fölé hajolva bejárni hazánk tájait, miközben elgondolkodom egyegy különös nevű község nevének eredetéről. Az ilyen nyelvi utazásaimban igen hasznos segítőtársam Kiss Lajos monográfiája, a Földrajzi nevek etimológiai szótára, melynek legutóbbi, negyedik kiadása 1988-ban jelent meg a budapesti Akadémiai Kiadónál, két vaskos kötetben. Érdekes, hogy jó néhány helységnevünkben nők „szerepelnek" — olykor valóságosan, máskor meg csak látszólagosan. Az alábbiakban az ilyen helyneveink gyűjteményét adom közre, feltüntetve, hogy kire, mire utalnak, mi az eredetük (etimológiájuk). Sok magyar falu viseli Jézus Krisztus édesanyjának, Máriának a nevét, az országnak szintén minden részében: Máriahalom (Komárom-Esztergom megye), Máriakálnok (Győr-Moson-Sopron megye), Máriakéménd (Baranya megye) Márianosztra (Pest megye), Máriapócs (Szabolcs-Szatmár- Bereg megye), Tarnaszentmária (Heves megye). Ide sorolhatjuk a ma mint Gödöllőhöz tartozó Mátriabesnyő és a Siklóshoz csatolt Máriagyűd nevét is. Más az eredete a Somogy megyei Balatonmáriafürdő nevének. Az ide egykor szőlőt telepítő kormánybiztosnak, gróf Széchenyi Imrének (1858—1905) volt a felesége gróf Andrássy Mária, róla kapta a település először a Máriatelep, azután — a Balaton melléki fekvésére utalva — a Balatonmária nevet, amelyet végül a fürdő szóval egészítettek ki, őseink Szűz Máriát (Krisztus anyját) Boldogasszony és Kisasszony néven is tisztelték. Az ilyen falunévadás példája Boldogasszonyfa (Baranya megyében), Vasboldogasszony (egykor Vas, ma Zala megyében) és Kisasszonyfa (Baranya megyében). Az elsőben és az utolsóban a fa utótag nem valamilyen fát jelent, ez a személyragos falva szó rövidebb alakja (Boldogasszony falva, Kisasszony falva). E faluk templomát valaha Szűz Mária tiszteletére szentelték föl, s így jelképesen az egész települést neki, az ő védelmébe ajánlották. Eger városban temetőt és mellette utcát is neveztek el Krisztus anyjáról: Kisasszony temető, Kisasszony utca. Néhány helységnevünkben az asszony szó királynét jelent, az asszonyfa pedig egykori királynék falujára, birtokára utal: Győrasszonyfa (Győr-Moson-Sopron megyében), Ostffyasszonyfa és Vasasszonyfa (az utóbbi kettő Vas megyében). Az Ostffyasszonyfa névben nyilván az fejeződik ki, hogy a királynéi tulajdonú falut utóbb az Ostffy nemesi család birtokolta. Több magyar község viseli Szent Erzsébet nevét, aki II. András királyunk leánya volt (1207— 1231). Ő a római katolikus egyháznak Európaszerte tisztelt női szentje, akinek alakjához már életében legendák fűződtek. Szent Erzsébet a védőszentje a templomnak s ennek révén névadója a falunak a következő helyeken: Alsószenterzsébet (Zala megye), Bükkszenterzsébet (Heves megye), Felsőszenterzsébet (Zala megye), Nyugotszenterzsébet (Baranya megye nyugati szélén). Az utóbbi névben a nyugat szónak régi nyugat változata őrződött meg. Szent Erzsébet személyére utal a Baranya megyei Erzsébet falu neve is, amely 1950-ig Püspökszenterzsébet volt. Apácatorna (Veszprém megye): A község nevében az apáca szó azt jelöli, hogy a somlóvásárhelyi premontrei apácakolostornak volt ott birtoka. A név utótagja a Marcal folyóba torkolló közeli Torna-patakra vonatkozik. Apácás emlékű helységnevünk a Békés megyei Csanádapáca is. A név előtagja arra emlékeztet, hogy a község korábban a már megszűnt Csanád vármegyébe tartozott, azapáca utótag pedig azt fejezi ki, hogy régen valamelyik apácarendnek volt itt birtoka. Bódvalenke (Borsod-Abaúj-Zemplén megye). A név előtagja az ottani kis Bódva folyóra utal, de utótagjában a Lenke női keresztnév tulajdonképpen csak a régi magyar Nenke személynévnek hangzásában így megváltozott alakja. A falu eredetileg egy Nenke nevű úr birtokában volt, sokáig Nenkefalva néven. Kunágota (Békés megye). A Kun vagy kun szó itt családnévként is alkalmazott népnév, az utótag pedig egy ottani — valamikori — Ágota nevű személyre vagy a szentek között tisztelt Ágotára vonatkozik. Lánycsók (Baranya megye). A falu eredeti neve Lancsuk vagy Lancsok, amelynek etimológiája tisztázatlan. Ezt e nevet 1903-ban módosították a maira egy mondat alapján, mely szerint a mohácsi csata (1526) után a falut és környékét az mentette meg a török pusztítástól, hogy a legszebb lányok kegyelemért könyörögve megcsókolták a szultán ruhájának szegélyét. (Lehet, hogy ez a monda nem a török időkből ered, hanem újabb keletű, s azért keletkezett, hogy így „értelmesítsék" a falu nevét.) Leányfalu (Pest megye, Szentendrétől északra; nagy írónk, Móricz Zsigmond itt lakott élete utolsó éveiben). A Leányfalu név egy valamikor leányági örökös birtokára utal. „A középkorban a nemes ember leánya akkor kaphatta ki a neki járó leánynegyedet pénz helyett földben, ha — szüleinek és fiútestvéreinek beleegyezésével — birtoktalan nemes emberhez ment feleségül" (Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára). Leányvár (Komárom-Esztergom megye). Valaha a község határában apácakolostor állott egy magas hegy tetején, a település neve minden bizonnyal ezzel kapcsolatos. Talán a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Révleányvár neve is hasonló eredetű. Az utóbbi már 1364-ben is Leányvár (kiejtve: Leányvár) volt, később tették elébe a tiszai átkelőhelyre utaló rév szót. Lillafüred (Borsod-Abaúj-Zemplén megye). Ez a közigazgatásilag Miskolchoz tartozó üdülőhely 1892-ben keletkezett az akkori földművelési miniszter kezdeményezésére. A hely korábban báró Vay Béla birtoka volt; ma is az ő lányának, Lillának a nevét viseli, a -füred utótaggal (vö. Balatonfüred, Mátrafüred, Tiszafüred stb.). Nőtincs (Nógrád megye). A község neve bizonytalan eredetű, de a nő főnévhez és a tincs szóhoz aligha van köze. E nagyon régi település nevét 1317-ben Neutych formában írták: Oroszlány. E Komárom-Esztergom megyei város nevében nem az orosz és a lány szó van, hanem az oroszlán állatnév népies és régies változata. A közeli Vértes hegységben és környékén egykor birtokos Csák nemzetség címerállata volt az erőt és bátorságot jelképező oroszlán. Egy 1274-ből való oklevél említi, hogy a Csák nemzetségbeli Péter mester harci zászlaját oroszlán képe díszítette. Sárszentágota (Fejér megye). A falu nevének előtagja a Sárvíz melléki fekvésre vonatkozik (vö. Sárkeresztúr, Sárbogárd, Sárszentlőrinc), az utótag pedig Szent Ágota tiszteletére utal, aki a község templomának védőszentje. Szentkatalin (Baranya megye). Ez a falu is templomának védőszentjéről kapta a nevét. Szent Katalin a középkor híres és tisztelt szentje volt, különösen a vízimolnárok tisztelték pártfogójukként. Szentmargitfalva (Zala megye). A falu templomának védőszentje a tizenharmadik században élt Árpád-házi Szent Margit, IV. Béla királyunk leánya. Már 1379-ben is az ő nevét viselte az emlékét tisztelettel őrző település. (A budapesti Margitszigetet — az egykori Nyulak szigetét — is róla nevezték el.) * A magyar helységnevek vizsgálata azért is tanulságos, mert bennük hazánk és népünk múltja s őseink lelkivilága tükröződik. Minden helységnevünk tulajdonképpen nyelvi műemlék: a magyar történelem és a magyar nyelv értékes helyi „műemléke”. Pásztor Emil MAGYAR NYELVKÖZÖSSÉG KÖK A MAGYARSZÁGI HELYSÉGNEVEKBEN / "W" a egyik gyerek haragszik a másikra: bokán rúgja, a haját cibálja, ne M W tán bekeni kulimásszal. Mióta az ifIL ember beszélni tud, felfedezte, hogy ugyanezt meg lehet tenni szavakkal is: a kemény, durva szó fölér egy rúgással, botütéssel, arculcsapással. Kezdetben összefügghetett ez az úgynevezett szómágiával, amikor úgy hitték, hogy a szitkozódás, az átok megfogan, vagyis az „egyen meg a fene!”, „a kórság belé!" stb. címzettjét előbbutóbb utol is éri, el is emészti a nevezett nyavalya. De hát, ha a szómágia ma már érvényét veszítette e vonatkozásban, miért ragaszkodunk hozzá naponta? És ha földi halandókhoz, embertársainkhoz szól, abban még ott hunyorog némi primitív logika (habár az átkok csak éppannyira ragadnak meg, ahogy az a bizonyos falra hányt borsó), de ha az égi lakókat, a legmagasabb rendű s legtisztább lényeket veszik célba azok, akiknek semmi sem szent, abban már logika sincs. Csokonainak van igaza, aki pedig bigottsággal, szenteskedéssel aligha vádolható: „Mert ki az égre pököd, maga képét szokta beköpni...” S mindez addig magánügy, míg valaki — ha mondjuk, a körmére üt a kalapáccsal — magában szidja a kalapácsot, s annak csinálóját; de más a helyzet, ha mindez társaságban, más emberek jelenlétében történik, márpedig legtöbbször ez fordul elő. A nem dohányzókat táblák, rendelkezések védik a vonaton a füstölés, a dohányzás ellen, ahogy szurtos, piszkos, ragadós öltözettel, „közveszélyes” tárgyakkal sem engedik föl az embereket a buszra, a villamosra. De a mocskos szó, beszéd ellen senki, semmi nem véd: kénytelen az ember meghallgatni — meghallani — az orcapirító ripakodást, még ha nem is ő a célpontja a trágárságnak, hanem egy-egy útitársa. S még védtelenebb az ember, ha a vezető — a busz- vagy a villamosvezető — ragadtatja magát olyan durva kitörésekre — például egy nem egészen szabályosan közlekedő jármű láttán —, hogy még a sárga villamoskocsi is vörös lesz tőle. Ez a „kemény drog”, a „kemény pornó” de van egyéb — enyhébb — neme is a durvaságnak, melyet talán tapintatlanságnak lehetne inkább nevezni. Egy-egy fogalomra a nyelvnek igen sok úgynevezett rokonértelmű szava van, s akad köztük, amelyik kevésbé bántó, vagy stilisztikailag szinte semleges. Az orvosi nyelv régen fölfedezte már ezt: a rákos betegeket „cések” -nek nevezi (a carcinoma görög—latin neve nyomán), a bandzsaság, kancsalság helyett szemtengelyferdülés-t emleget, sánta helyett mozgássérült-et. . Nem mindegy az sem, hogy valakit vét-nek, agg-nak, éhtes-nek, idős-nek címeznek-e, s az sem, hogy néni-nek, anyóká-nak, nyanyá-nak vagy hölgyem-nek szólítjuk-e azt az asszonyt, aki ennyi vagy annyi esztendőt betöltött, s az sem, hogy hölgyemén)'-nyel, csaj-)a\, spiné-ve 1, spinkó-xa\, nőci-xe 1, asszonytárssal, asszonyságba] avagy némberrel sétálgat-e valaki az utcán. A pofa s az arc is csak fogalmilag azonos, stílusértékük, hangulatuk merőben más. A fogd be a szádjával enyhébb, mint rokonértelmű párja. Olykor egyetlen hang is enyhíthet a szó, a kifejezés keménységén: a hide (egyébként ez a szó eredeti alakja is: a „hűlt szájúé"-ból keletkezett) enyhébb, mint annak szokásos köznyelvi párja, sőt a siket, a siketnéma is enyhébb, mint ii-s alakjuk. A durvább szitkozódásokkal is megesik az effajta szépítés: Az iskoláját! A teremburáját! A kutyafáját! A kutyafüle! stb. stb. Persze, a legjobb módszer e tekintetben is nyelvünk nagy művészét, Arany Jánost követni, aki a bogárhátú kis szalontai parasztházban — önéletírása szerint — egyetlen durva vagy trágár szót sem hallott, s aki maga sem mondott soha egy durva, goromba szót, olyannyira, hogy meg is kérdezték tőle szalontai jegyző korában: — Aztán soha nem szitkozódik a tekintetes úr, ha felbosszantják se? — Nem. — Mit csinál ilyenkor? — Hallgatok. — És ha még jobban felbosszantják? — Még jobban hallgatok! Arany János — Szerb Antal szerint is — a magyar lélek legtökéletesebb megtestesítője: ha az egész magyar irodalomból csak az ő művei maradnának fenn, abból meg lehetne rajzolni a magyar jellemet. Miért ne az Arany János-i „nemzeti karakter"-t követnénk a Sobri Jóskák, trógerek trágár szabadszájúságával szentben?! A letűnt korszak szemet hunyt a nyelvi durvaságok fölött. Sokan még „népiességet”, demokratizmust is láttak abban, ha például a főelvtárs vagy a főmérnök ugyanúgy káromkodott, mint az „egyszerű párttag” vagy a segédmunkás. Pedig Illyés Gyulának kell igazat adnunk: „Az obszcén szavak terjedését azok próbálták nyelvi demokratizálódásként értelmezni, akik az alacsonyt a népben összetévesztették az aljassal... Ha elfogadjuk, hogy a trágárság mint indulatkitörés istállókban semmivel sem tenyészik jobban, akár akadémiai folyosókon vagy színházi kulisszák mögött, el kell fogadnunk, hogy a demokratizálódáshoz semmi köze sincs. Sőt akadálya annak, aki türelmetlenül közöl egyéni akaratot, eleve nem lehet demokrata.” És ez — bármily furcsán hangzik — nem is pusztán magyar társadalmi belügy. Bennünket nemcsak a saját prédikátoraink korholtak káromkodó, szitkozódó természetünkért, hanem az ide látogató külföldiek is, megtanulták ezeket, és Magyarországról szóló történeteikbe furcsa „couleur locale"-ként egy-egy cifra „pusztai” káromkodást szőttek be. Még az írók is ezt tették, ha tűrné a nyomdafestéket, érdemes lenne egy-két ilyen német regényt idézni). Igaz, sokszor nem lévén tisztában a szitokszó, a szitkozódás igazi jelentésével. Vagyis mindez — a művelt, fegyelmezett, tiszta beszéd — szemben az ocsmánnyal, a henyével, a faragatlannal — nem pusztán erkölcsi, esztétikai kérdés, nem kis mértékben a nemzeti becsület — önbecsülés kérdése is. Szilágyi Ferenc Nyelvi gorombaságok MÁSODIK ÉVFOLYAM, 16. SZÁM, 1993. AUGUSZTUS 3.