Világtörténet, 1996
1996. tavasz-nyár - Kozári Monika: Ghyczy Kálmán naplója az 1878-as boszniai válságról
KOZÁRI MONIKA GHYCZY KÁLMÁN NAPLÓJA AZ 1878-AS BOSZNIAI VÁLSÁGRÓL 1875 júliusában felkelés tört ki a török uralom ellen Hercegovinában, majd rövidesen Boszniában is, amelynek Törökország csak hónapokig tartó küzdelmek után tudott véget vetni. Ezzel a felkeléssel vette kezdetét a keleti válságnak ez a négy évig tartó szakasza. A mozgalom, amely hamarosan a Balkán egész nyugati felére kiterjedt - minthogy a hanyatló Oszmán Birodalom területi integritását érintette - a nagyhatalmi érdekekkel is kapcsolatba került. Az 1870-es években a Balkán még csaknem teljes egészében Törökország kezében volt, de az Oszmán Birodalom visszaszorulása a félszigetről Görögország függetlenné válásával az 1820-as évek végén megindult. A hercegovinai felkelés idejére Görögország mellett már három lényegében szintén független - bár formailag az Oszmán Birodalommal vazallusi státusban lévő ország létezett a Balkánon: Szerbia, Románia és Montenegró. A hercegovinai és boszniai felkelés bizonyos fokig veszélyt jelentett az Osztrák-Magyar Monarchia számára is. Délszláv lakosságú területei miatt a Balkán nemzeti átrendezése területi épségét veszélyeztethette. Ezért a felkelés állásfoglalásra, új program kidolgozására késztette. Az Osztrák-Magyar Monarchiának a keleti válságot megelőzően a Balkán-félsziget nyugalmának, a status quónak a megőrzése volt a hivatalos programja. Számára az volt a legkedvezőbb, ha a Balkánt a gyengülő Törökország tartja kézben, és nem kerül vetélytársa, Oroszország fennhatósága alá. Ahhoz pedig nem volt elég ereje, hogy ő lépjen a bomló Törökország helyébe. Ebben a koncepcióban Oroszországra a Monarchia hol szövetségesként, hol ellenfélként tekintett. Ugyanakkor a Balkán kitűnő terület volt dinasztikus terjeszkedésre, és a bécsi udvar, valamint az ún. katonai párt régóta készült a félsziget nyugati felét érintő hódításokra. Elsősorban Bosznia és Hercegovina megszerzésének a terve foglalkoztatta őket. A Monarchiának tehát két egymással ellentétes külpolitikai koncepciója volt a Balkán tekintetében: a konzervatív szolidaritás elvén alapuló status quo politika és a dinasztikus expanzió politikája. A felkelés válaszút elé állította az osztrák-magyar diplomácia vezetőit. Andrássy Gyula közös külügyminiszter lényegében véve az előbbinek, a status quo megőrzése politikájának a híve volt, de 1875-től kezdve hajlott rá, hogy a dinasztikus expanzió politikájának egyes elemeit - konkrétan Bosznia és Hercegovina megszerzését beépítse a Monarchia hivatalos külpolitikai terveibe. A katonai párttal szemben azonban úgy vélte, hogy a hódítással várni kell addig, amíg a terjeszkedés nemzetközi feltételei megteremtődnek, és a Monarchiának nemzetközi felhatalmazása vagy jogcíme lesz a foglalásra, illetve addig, amíg a Monarchián belüli különböző politikai erők is elfogadják a hódítás gondolatát.2