Vízgazdálkodás, 1977 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1977-06-01 / 3. szám

Széchenyi, hogy őt viszi magával, szakértőként, első al-dunai (tanulmány) útjára. Korábban, régi, anekdotikus jellegű tudósítások alapján úgy tűnt, hogy ez a tanulmányút balul ütött ki, s ennek során Széchenyi és Beszédes kapcsolata is megromlott. Az azonban semmikép­pen sem igaz, hogy valamilyen szakításra került volna sor, mert Széchenyi, ha közügyekről volt szó mindig túltette magát a személyes motívumo­kon. A vízügyeket és főleg a vízi utak fejleszté­sének kérdéseit pedig a legfontosabb közügyek egyikének tekintette. De ellentmondanak az em­lített véleményeknek az ismert tények is: Széchenyi általában is sokra becsülte a mérnö­köket és a mérnöki munkát és különösen nagyra értékelte Beszédest. Ismeretes, hogy amikor fel­merült a Duna—Tisza-csatorna kérdése Széche­nyinek döntő szerepe volt abban, hogy a Csa­torna-társulat megalakult és, hogy az Ország­­gyűlés törvényt hozott a csatorna megépítéséről, melyet szinte minden egyéb gazdasági-műszaki feladat elé helyezett. „Legelső helyet pedig az érintett csatorna, hogy többet ne mondjak, e két okból érdemel. Mert egész felső-Magyarországot és Erdélyt hozná összeköttetésbe a hon szívével, mellynek emelése olly fő­szempont, — és így szinte az egész hazai testtel. Mert a honnak olly vidékét emelné varázsvesszőileg, melly leginkább megőrző magyar jellemét.. „A vasút áltálján véve csak azon két végpontot gazda­gítja, mellyet egybefüggeszt, míglen célszerű vízcsatorna útján, mellynek partján e fölött mindig keletkezik út, mindazon középpontok is hízni szoktak, mellyeken az keresztül vág.” „Keblemet pedig semmi sem tágítaná annyira, mint ha mind azon jó magyar képek, mellyek Duna—Tisza közt láthatók, egy új életet árasztó derék vízcsatorna mellett, legnagyobb kéjjel éldelhetnék százszorta javított vidé­künk minden előnyeit.” „És akkor, ha majd Tokajból is, Maros-Ujvárról is lát­nék érkezni Pestre hajót, és Szolnokra és Szegedre hajón indulván, kies kertek és csinos házak között vinne át az út, hol magyarságnak van legeredetibb bölcsője, melly azonban ma jobbadán homokban és sárban fekszik, ak­kor bizony egy kicsivel megint könnyülne rajtam az agyag súlya!...” (Széchenyi I. Jelenkor, 1845.) Csak a körülmények hatására nyugszik bele, hogy dédelgetett terve halasztást szenvedjen — de végleg akkor sem mond le róla — amikor be kell látnia, hogy az ország erői nem elégségesek két ilyen nagy feladat egyidejű megoldásához. Ezért összpontosította figyelmét a Tisza szabá­lyozására. Amikor pedig a Balaton-gőzhajózás és a Bala­­ton-fejlesztés ill. rendezés kérdése kerül napirend­re, mint a terület legjobb ismerőjéhez, ismét Be­szédeshez fordult a Balaton hajózhatása ügyében, mert csak tőle várhatta a Duna—balatoni vízi­összeköttetés megteremtését. („Ugyan miért ne mennénk hajózható csatorna által legalább a Du­nára” — írja balatoni röpiratában 1846-ban. — A Balaton hajózása már régen foglalkoztatta, hi­szen „az egész világon a tavakat hajókon lehet bejárni még vitorlákkal is, csak az én szegény hazámban nem tudták még annyira vinni” — írta már 1818-ban, görögországi utazásakor.) És Széchenyi nem is csalódott várakozásában: Beszédes változatlanul szembefordult a XVIII. századi racionalista lecsapolási tervekkel és csu­pán a Balaton kellő mederbe szorítását tartotta szükségesnek a Balaton hajózási és egyéb irányú hasznosítása érdekében. Ugyanakkor pedig ismé­telten felhívta a figyelmet az egész dunántúli dombvidék vészesen elharapódzó bajára: az erdők kipusztításának következményeire, a folyók és vízmedrek feliszapolódásának veszélyére, vagyis az erdősítés és talajvédelem (ma úgy monda­nánk: környezetvédelem) feladataira:.. . „... rémítő mély vízmosások szomorítják az ér­telmes utazót országszerte hegyes és dombos vi­dékén hazánknak. Például: Bakonyságban az el­enyészett erdő helyén, a Zala völgy oldalban, a so­mogyi zselizben, Pécsvárad dombos vidékén, és másutt több száz helyen, hol földmurva legköze­lebb a patakokba, ezekből nagyobb vizesetek ere­jével a kevés esetü befogadó anya­ folyamokba so­­dortatik, hol a vízágyfenék emelésére meghever, az erdőpusztításért bünkesztésünkre . .(Beszé­des J. 1839.) Valójában, csak az ő figyelmeztetését foglalja össze más szavakkal Széchenyi, amikor a balato­ni röpiratában így ír: „... itt vajmi sokat tett ugyan a természet, de annál kevésbé vehető észre az emberek ápoló ke­ze, midőn elferdítési és rontási iránya szinte min­den lépten látható . .(Széchenyi I. 1846). Nemcsak az Al-Duna, a Duna—Tisza-csatorna és a Balatonvidék voltak Széchenyi és Beszédes együttműködési területei. Ilyennek tekinthető a Tisza-szabályozás is, noha Beszédes szerepe eb­ben a kérdésben nem egyértelműen pozitív. Igaz ugyan, hogy — mint a helyi hagyományok és ta­pasztalatok legjobb ismerője — ismételten állást foglal az átvágásokkal való szabályozás mellett, a gyakorlatban mégis egy olyan — Paleocapa ál­tal „valódinak” nevezett —­átvágási tervvel lé­pett fel, amelyről a későbbiek során derült csak ki, hogy a Tiszán nem alkalmazható: lassú és költ­séges. Ennek ellenére azonban vitathatatlan, hogy az ő kerecseny komorói átvágási tervének lényeges szerepe volt a Tisza-szabályozás elindításában. Ez volt ugyanis a legjelentősebb azok közül a he­lyi tervek közül, amelyeket a hivatalos intézkedé­seket és központi kezdeményezéseket türelmetle­nül sürgető érdekeltek készítettek a saját költsé­gükre. Az ellentmondó és vitatott tervek pedig végül is arra indították az ügyükben döntő ná­dori bíróságot, hogy egy minden érdekelt fél ál­tal elfogadható és együttműködésre alkalmas központi terv kidolgozását rendelje el. Így szület­hetett meg azután a Tisza-szabályozás általános terve, Vásárhelyi Pál munkája, amely alapján a Tisza-szabályozás ténylegesen megkezdődhetett. A Széchenyivel való kapcsolat kérdésében vá­lik világossá Beszédes igazi jelentősége és kortár­saihoz való viszonya is. Míg Széchenyi egyéb mű­szaki tanácsadói és munkatársai (Vásárhelyi, Pa- 110

Next