Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
munkák mögött a talajjavítás, főként a kémiai talajjavítás kissé elmaradt. tok A táblán belüli egyöntetű vízállapomegteremtésének legkorszerűbb módja a talajcsövezés. Alkalmazását illetően nem egységesek a vélemények. Külföldön széles körben elterjedt, hazánkban elsősorban a Dunántúlon vannak kedvező tapasztalatok. Az Alföldön azonban lényegesen mások az alkalmazás feltételei, kedvezőtlenebbek a domborzati viszonyok (nagyon kicsi az esés, nyugtalan a felszín, kötött a talaj, nyomás alatti a talajvíz stb.), ezért csak költségesebb beruházással valósítható meg a talajcsövezés és a befogadó nyílt csatornák együttes rendszere: hosszabb, nagyobb átmérőjű zárt gyűjtővezetékek és szivattyús átemelők vagy túlzottan mély nyílt csatornák szükségesek. Másfelől — az alföldi időjárás szélsőségesebb volta miatt —• e rendszerek kihasználása nem éri el azt a mértéket, mint a nedvesebb, kiegyenlítettebb éghajlatú vidékeken. Kétségtelen azonban, hogy amint az egységnyi területen előállított termékmennyiség egyre nő, úgy a talajcsövezés alkalmazásának létjogosultsága is egyre inkább indokolható. Az Alsó-Tisza vidékén a talajcsövezés alkalmazása elsősorban a magas talajvizű és a fakadóvizes területeken javasolható, különösen ott, ahol a talaj jó termőképességű, a nagy termések elérése biztosítható. Lényeges szerepe lehet a talajcsövezésnek a talaj sóháztartási viszonyainak javításában, elsősorban a tiszántúli területeken, pl. Hódmezővásárhely—Makó térségében, ahol a nagy sótartalmú, magas nátriumszázalékú talajvíz időnként a felszín közelébe kerül, s az altalajt fokozatosan elszikesíti. Kellő mélységű talajcsőhálózattal a szikesedési folyamat megállítható, s öntözéssel a káros sók kimoshatók. A talajcsövezés a természetes csapadék hasznosításának is jó módja, ha összekapcsoljuk a kémiai és fizikai talajjavítással, valamint egyéb agronómiai, agrotechnikai eljárásokkal. Ebben az esetben ugyanis a természetes csapadék nagyobb mértékű visszatartása, tárolása kockázat nélkül megoldható. A talajcsövezésnél már szóba került az öntözés, de általában is elmondhatjuk, hogy a vízrendezés és az öntözés szinte elválaszthatatlan egymástól. Az öntözést azonban csak akkor szabad bevezetni, ha a vízrendezés már megtörtént, ugyanis az öntözéssel nedvesebb talajállapotot hozunk létre, s megnő a védendő érték is. A vízrendezés után általában szárazabb körülmények a alakulnak ki, még ha vissza is tartjuk természetes csapadék egy részét, ezért az öntözés bevezetése mindenképpen kívánatos. Tehát az Alsó-Tisza vidék jövője szempontjából nemcsak a vízrendezés, hanem az öntözés nagyobb arányú kiterjesztése is alapvető jelentőségű. Éppen ezért minél előbb el kellene kezdeni az öntöző főművek fejlesztését, újabb öntözőrendszerek kiépítését. Ehhez remélhetőleg kellő lökést adnak a Csongrádi Vízlépcső most meginduló munkálatai. Dr. Pálfai Imre ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN A környezetvédelem és vízminőség jogi szabályozása Az 1960-as évek óta fokozatosan kibontakozó környezetvédelmi szabályozás minőségi változását jelentette az emberi környezet védelméről szóló 1976. évi II. törvény megalkotása. A törvény átfogóan szabályozta a környezetvédelem fő kérdéseit és alapvető jogi megoldásait. Kijelölte a környezetvédelemmel kapcsolatos jogi követelményrendszer alapjait, köreit, egységesen, általánosan szabályozta a környezetvédelemmel kapcsolatos intézkedési és felelősségi rendszer alapjait is. A törvény korszerűen szintetizálta a környezetvédelem terén elért jogalkotási eredményeket, s az egész joganyagot úgy szerkezetében, mint összefüggésében, új szabályozási struktúrában helyezte el. Jóformán mindegyik környezetvédelmi szakterület jogi szabályozásának előképe a kérdéses környezeti tárgy gazdasági szempontú védelméről való rendelkezés. Lényegében ez a szempont jelent meg először a vizek védelmével kapcsolatban is. A vízgazdálkodás és a víz mint környezeti tárgy védelmének szoros összekapcsolódása folytán e környezetvédelmi szakterület jogi szabályozása is több más környezetvédelmi szakterülethez képest meglehetősen korán kifejlődött. A vízgazdálkodás jogi szabályozásának a fejlettsége ugyanis bizonyos fokig összefüggésben áll a víz mint környezeti összetevő jogi védelmének fejlettségével is. Nyilvánvaló, hogy a vízjogi szabályozás jelentékeny része is végső soron valamilyen társadalmi szükséglet kielégítését szolgálja. E szabályok tekintélyes része a vizek felhasználásával, a vízfogyasztással összefüggésben áll, a szabályozás során fontos körülmény az adott ország rendelkezésére álló vízkészletek nagysága, területi eloszlása és a vizek szennyezettsége is. Ezekhez az adottságokhoz igazodik a vizek mennyiségi és minőségi védelme. Magyarország adottságai közismertek: a felszíni vízkészletnek 96%-a a szomszédos országokból érkezik az ország területére; ennek 90%-a a Duna és a Dráva, 10%-a a Tisza vízrendszerében van. A vízfelhasználás és a vizek szennyeződése jelentősen növekszik. A vízügyi törvények tehát, és ezért általában a vízgazdálkodás, a vizek mennyiségi és minőségi védelmének kérdéseiről rendelkeznek. A jelenleg hatályos vízügyi, illetőleg vízvédelmi törvények közül pl. Lengyelországé 1974-ben, Csehszlovákiáé 1973-ban, Magyarországé 1964-ben, a Szovjetunióé 1968-ban, Bulgáriáé 1963-ban és 1969-ben, Romániáé 1974-ben, Jugoszláviáé 1965-ben és 1974-ben, Finnországé 1962-ben, Franciaországé 1964-ben, Svájcé 1970- ben, Svédországé 1955-ben készült. Ezek a törvények többnyire nem az első vízjogi törvényei az említett országoknak, hanem újraalkotott jogszabályok, amelyek hasonló törvényt váltottak fel. A vizek védelme érdekében alapvető rendelkezéseket számos országban nemcsak a vízügyi törvények tartalmaznak, hanem az általános környezetvédelmi jogszabályok is. Ezek a környezetvédelmi törvények rendszerint külön is rendelkeznek a vizek védelméről. A környezetvédelmi törvények viszonylagosan új jogszabályok, az utóbbi 15 évben jelentek meg a jogalkotásban. A szocialista országok közül jelenleg Magyarországnak (1976) és Romániának (1973) van általános környezetvédelmi törvénye. A szocialista országok vízvédelmi jogi szabályozása közös, általános elvi alapjai a következőkben foglalhatók össze: a) a víz nemzeti vagyon, amely főképp, illetőleg kizárólag állami tulajdonban áll, b) a vizek csak vízjogi engedély alapján hasznosíthatók, c) a vizek használatát csak állami szerv engedélyezheti, d) minden vízhasználó kötelessége a víz racionális, komplex felhasználása. A vizek felhasználása a tervszerű vízgazdálkodás keretében folyik. A magyar környezetvédelmi törvény szerint a tervszerű vízgazdálkodás keretében kell gondoskodni a vizek, továbbá a vizeket érintő természeti erők kártételeinek megakadályozásáról (22. §); az egyéb vízvédelmi feladatokat (pl. a vizek szennyeződéstől való megóvását) nem a vízgazdálkodással együtt említi. Ennek nyilvánvaló oka az, hogy minden vízvédelmi feladat nem utalható közvetlenül a vízgazdálkodás körébe. A tervszerű vízgazdálkodás valamennyi szocialista országban — fejlettségében bizonyos eltérésekkel — megvalósul, s ennek megvannak a maguk jogszabályi keretei is. A vizek védelmével kapcsolatban általánosnak tekinthető az a koncepció, hogy a vizeknek egyfelől a mennyiségi, másfelől a minőségi védelméről kell gondoskodni. A vizek mennyiségi védelmével kapcsolatban említést érdemel, hogy a szovjet jogalkotás a vizek „kimerítéséről" is rendelkezik. Ez lényegében a vízmennyiség csökkentése, amelyet a túlzott mértékű vízkivétel, hidrometeorológiai viszonyok stb. idézhetnek elő. Részletesebb indokolást nem igényel, hogy végső soron nem csak tisztán mennyiségi védelemről van itt szó, tekintettel arra, hogy a csökkent vízmennyiségben a szennyező anyagok kevésbé hígulnak, nagyobb koncentrációban fordulnak elő, stb. A vizek mennyiségi védelmének kérdésköréhez tartozik a vízhasználat tervezése mellett a vízhasználati díj kér 25