Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 7. szám
egy-egy ritka szót, amelyet eddig nem ismert. Aztán várja a leányfalusi kert, a vén diófára néző szobában az íróasztal. Hány ezer fehér papírlapot ütnek teli fekete sorokkal a billentyűk? Erdély, Árvácska, Rózsa Sándor: hány regényt kopogtat az írógép? Itt, a leányfalusi házban koronázzák írófejedelemmé Móriczot, innen röppen ki három lánya, itt csukódik rá a magány, innen viszi el a zörgő szekér a budai szanatóriumba. De itt találja meg még egyszer azt, amit mindig keresett az életben. Mérnök barátom, Móricz Imre — Árvácska, vagyis Csibe fia, a fejedelem fogadott unokája — régóta ígérte, hogy elmeséli Móricz Zsigmond utolsó esztendejét. Most végre elmesélte: — Nagyapa 1941-ben kivett a Gyermekmenhely kötelékéből. Őrzöm a levelét, amelyben ezt írja rólam: ,,Én kívánom nevelni, én kívánok gondoskodni róla, és embert nevelek belőle Isten segítségével." Ötéves voltam akkor, amikor értem jött anyám. Azt mondta: most már hazaviszlek kisfiam! Leányfalun Nagyapa fogadott bennünket. És a gyönyörű kertben ott voltak a barátaim: Pengő, Pajtás, Bundás. Akkor szerettem meg a kutyákat... Az egy esztendő elszállt, mint az álom. És mégis, annyi minden történt. Anyám elutazott Erdélybe, előfizetőket toborzott a Kelet Népének. Kettesben maradtunk Nagyapával. Hat órakor minden reggel a szobájába kellett mennem. Pontosan hatkor. Addigra legépelte a reggeli penzumát. Bebújtam a takarója alá, s nagyapa mesélt. Állatokról mesélt, Mehemedről, a törökről. Játszottunk az ecc-pecc-kimehetsz-et. Nagyapa díványán tanultam meg az ábécét... Az utolsó karácsonyt hármasban töltöttük. Nagyapa, anyám és én. Nagyapa a kertből vágatott fenyőfát, maga díszítette fel. Míg díszített, senki sem léphetett az ebédlőbe. Aztán csengetett, égtek a gyertyák, s Nagyapa odaadta a játékokat. Boldognak láttam. Azt hiszem, azon a karácsonyon boldog volt. A szentendrei várdombról hat templomtornyot számolok meg. Hat barokk, szerb templom egyetlen kisvárosban. Közöttük az egyik, a Belgrád nevét viselő, püspöki székesegyház. A hazai görögkeleti vallásúak székesegyháza. A hetedik templom nem a tornyát mutatja. Hűs falának vetem a hátamat, úgy sétáltatom a szememet a nyári Szentendre cserépmezején. Mintha egy déli, tengerparti várossal ismerkednék. Egymásra támaszkodó házak, szűk belső udvarok, szárítókötélen lengedező lepedőkkel, kiismerhetetlenül kanyargó sikátorok. Mikor ölthette magára a város ezt a tarka szinte mediterrán köntöst? Nyolcszáz szerb család ekkor kezdte otthonosan berendezni Szentendrét. Ekkor kezdték építeni a templomokat: a Blagovesztenkát, a Ciprovacskát, a Pozsarevacskát... S ez a hetedik, katolikus templom itt a várdombon? Nemegyszer térdeplésből fölegyenesedve, négyszáz esztendeje állt már. A molnárokat, a hajósokat, a kocsigyártókat, akik énekelhettek volna a falai között, levágta a török sarló suhintása. A templom állt, s őrködött, bár elfogyott körüle a magyar szó. Megszokta a várakozást. A templombejáró boltíve alatt márványtábla: „1456—1956. A nándorfehérvári diadal 500. évfordulója alkalmával, Szentendre ifjúsága.” Hunyadi János kardját köszöntve e templom harangja is megindult fél ezredév előtt. A Duna partján is ünnepeltek, s még nem sejtették a jövőt, amely egy török elöl menekülő nép hazájává jelöli Szentendrét. Sorsuk van a városoknak is, mint a könyveknek. Ennek a kisvárosnak is egyedi — ám utánozhatatlan Közép-Európai — sorsa íródott. Ahogy a várdombon az idő távolába fülelek, a magyar és a szerb rapszódia dallamai szállnak. Hol felerősödve, hol egymásba mosódva, hol elhalkulva. A zenébe hajósok és céhmesterek dobbantanak bele, döndül a vármegyeház vasalt kapuja, bálok, téli mulatságok rikkantós jókedve kavarog. Barokk falakkal a háttérben arcok rajzolódnak ki a múltból: sűrű, fekete szakállak, sötét szempillák, pödrött hajdúbajszok. A szemekben gyász és öröm, élet és halál visszfénye. Nincs mit egymástól elirigyelnünk: bánatból is, vígságból is kijutott a két népnek. Legfeljebb az előbbit bőkezűbben mérte a sors. Ami nekünk Mohács, a szerbeknek Rigómező. Ekkor kanyarodik az első fekete menet Szentendre felé — Lázár cár holttestét menekítik maradék hívei. A szerbek vezére a rigómezei csatában esik fogságba, a szultán lefejezteti. Végtisztességre a magyar föld fogadja be, a szentendrei fatemplom. 1699-ben a visszavándorlók magukkal viszik az ereklyét Szerbiába. Csak az emlékkereszt áll mindmáig Szentendrén. Nándorfehérvárnál 1456-ban még visszaparancsolják a törököt , a szerbnek, a bosnyáknak, a macedóniainak még nem kell kifutni szülőföldjéről. Száz A szentendrei Duna-part ritka látószögből A Kovács Margit Múzeum udvarán 17